Felfoghatatlan kegyetlenség: így bánt a feleség az anyósával, amíg a férje szolgált
A HAZATÉRÉS.
A Tisza fölött vastag ködgomolyag ült, amikor Varga Miklós, a hivatásos katona, leszállt a Szegedre tartó buszról. /A szolgálatból három nappal korábban engedték el – a századparancsnok szerint „ideje lenne pihennie egy kicsit, fiam”\./
Nem szólt előre. Meg akarta lepni.
A kis tanya, ahol laktak, kívülről semmit sem változott. A deszkakerítést még tavasszal tervezte megjavítani, de most is ugyanúgy féloldalasan dőlt a szomszéd öreg akácfa felé. A ház ablakait sötét takarók fedték, mintha valaki el akarná zárni a fénytől. Csak a konyhában világított egy gyenge, sárga izzó.
Miklós megállt a kapunál. Valami furcsa volt a levegőben: nem is zaj, inkább… jelenlét. Halk csoszogás a hátsó udvar felől, olyan, mint amikor idős emberek óvatosan lépkednek bot nélkül.
„Vajon Anna fogad valakit?”
A gondolat egy pillanatra megnyugtatta, aztán a csoszogás újra felhangzott — bizonytalanabbul, fájdalmasabban.
Miklós halkan benyomta a kaput, és a sarkánál megállt. A ház mögötti fészer felől fényt nem látott, csak a részeken kiszökő hideg csíkokat. Valami mégis odavonta.
A fészer ajtaját belülről egy rozsdás vödör támasztotta. Mintha nem is zárás lenne, inkább… eltorlaszolás.
– Anna? – szólította halkan a feleségét, de semmi válasz.
Lassan felemelte a reteszt, az ajtó halkan nyikordult. A hideg páraként csapott ki, és ahogy a szeme hozzászokott a félhomályhoz, Miklós torka elszorult.
A földön, egy kupac molyrágta takarón ott ült az édesanyja, Varga Julianna.
Nem szellem, nem hallucináció.
A saját anyja.
A ruhája szakadt volt, a térdén véraláfutások, a csuklóin mély bevágások, mintha kötél szorította volna. A szeme alatt kékes árkok húzódtak, a haja csapzott és zsíros, és olyan sovány volt, mint akit hetek óta alig etettek.
– Anyu…? – Miklós térdei megrogytak. – Mit keresel itt?
Az idős asszony összerezzent. Mintha a saját fia látványa is félelmet keltett volna benne.
– Miklós… te nem… ma kellett volna… hazaérj… – zihálta remegő hangon.
– Ki tett ide? Mi történt veled?
Julianna lenézett az ölébe, és a takaró szélébe markolt.
– Én… én csak nem akartam bajt. Azt mondta… így lesz a legjobb…
– Ki mondta? – Miklós hangja elvékonyodott, mintha valaki a mellkasába markolt volna.
Az anya ajka megremegett, de nem válaszolt.
Miklós ekkor vette észre a sarokban a félig megevett, penészfoltos ételt. A tál alatt megfagyott vízcseppek. És a falnak támasztott, törött nyelű seprűt – mintha valaki belülről próbálta volna kiékelni az ajtót.
A férfi torkából mély, állatias hang tört fel.
– Ki zárt ide?!
Az anya halkan összecsuklott, mintha a kérdés maga is ütés lenne.
– Kérlek… ne bántsd… ő csak… csak félt… vagy nem is tudom…
Miklós egy pillanatig sem habozott. Megragadta a földön heverő kabátot, anyjára terítette, majd felsegítette, miközben forrt benne a düh és a rémület.
A kis ház felé vonszolta a nőt. A konyhaajtón belépve megállt.
Anna ott állt a pult mellett, a telefonját szorongatva. A szeme kitágult, mintha kísértetet látna.
– Miklós…? Mi… mit keresel te itthon?
A férfi előre lépett. A hangja nyugodt volt – túlságosan is.
– Mit keres az én anyám a fészerben?
Anna arca elsápadt. Egy másodpercig úgy tűnt, mintha futni akarna, de Miklós elállta az ajtót.
– Válaszolj. Most.
A nő nyelt, ujjai remegtek a telefon körül.
– É… én… ezt nem így akartam…
– Mit nem így akartál? Hogy élelem nélkül rohadjon ott? Hogy megfagyjon? Hogy éhen haljon? – Miklós hangja elcsuklott, és ez sokkal félelmetesebb volt, mint az ordítás.
Anna felnézett, ajkán reszketett a szó, de mielőtt bármit mondhatott volna, a bejárati ajtó halkan kinyílt.
A szomszédasszony, Szalai Ilona, lépett be – a hatvanas évei végén járó, mindig segítőkész nő, aki állítása szerint sokszor vigyázott a házra, amikor Anna egyedül volt.
Amint meglátta a katonát, az arca eltorzult, és ösztönösen hátralépett.
– Miklós… én nem akartam ebbe beleszólni…
– Akkor most mondd el – mordult rá a férfi. – Mi történt itt?
Ilona sóhajtott, és tekintete Anna felé siklott.
– A feleséged azt mondta… hogy édesanyád demens. Hogy éjszaka veszélyes, hogy egyszer majd mindannyiunkra ráront. Hogy bezavarodik. Engem kért meg, hogy… segítsek figyelni rá.
Miklós szeme elkerekedett.
– És elhitted neki?! Anyám teljesen épeszű! Soha, egyetlen percig nem volt beszámíthatatlan!
Ilona összerezzent.
– Én csak segítettem… amit mondott, azt hittem igaznak…
Miklós lassan a konyhapulthoz lépett. Ott hevert egy vastag, kék dosszié. Felnyitotta.
A levegő kifutott a tüdejéből.
A dosszié lapjai közé beszorult por finoman felszállt, ahogy Miklós szétnyitotta. A vastag, sárgás papírok között hivatalos pecsétek, aláírások, dátumok sorakoztak.
Meghatalmazás.
Tulajdonjog-átruházás.
Bankszámla-hozzáférés.
Mindegyik alján ugyanaz a név: Varga Julianna.
De a kézírás… az nem az övé volt. Legalábbis nem az a biztos, erős, kerek betűs írás, amelyet Miklós gyerekkora óta ismert.
Az aláírás remegett. Mintha valaki olyan keze írta volna, akinek a csuklóján kötelek téptek barázdákat.
Miklós ujjai megfeszültek a papíron.
– Ezt anyu nem írta alá józanul. Nem így. – A hangja olyan hideg lett, hogy Ilona ösztönösen hátrált egy lépést.
Anna ekkor hirtelen felnyögött, mintha végre átszakadt volna benne valami gát.
– Persze, hogy nem így! – csattant fel rekedt, hisztérikus nevetéssel. – Mit gondoltál, hős katona? Hogy majd hazajössz, és minden ugyanaz lesz, mint amikor elmentél? Hogy anyád örökké a te kis szent öreged marad, aki nem bírja elviselni, ha valaki más is fontos neked rajta kívül?
Miklós lassan felegyenesedett, és a felesége szemébe nézett.
– Kezdd elölről. És ezúttal igazat mondj.
Anna mellkasa gyorsan emelkedett-süllyedt. A szemében vad fény villant.
– Jó. Rendben. Igazat akarsz? Tessék.
A tenyerét az asztalra csapta, mintha attól várna bátorságot.
– Amikor elmentél a misszióra, egyedül maradtam itt vele. Már akkor is mindenbe beleszólt. „Ne így fűts, ne úgy főzz, ne szólj a szomszédhoz, ne költs ennyit, ne hordj ilyen szoknyát.” És te mindig azt mondtad, „tűrj, Anna, ő már idős, őt így szoktuk meg”. De azt nem kérdezted egyszer sem, én mit szoknék meg szívesen!
Miklós összerándult, de nem vágott közbe.
– Aztán elkezdett rosszabb lenni. Legalábbis… – Anna elharapta a szót, aztán vállat vont. – Én ezt mondtam mindenkinek. Ilonának, az orvosnak, neked üzenetben. Hogy zavart, feledékeny, veszélyes. Néha hisztizett, néha bántó dolgokat mondott. De hát melyik öreg nem?
Ilona arca elvörösödött.
– Anna… te azt mondtad, egyszer kést vett elő az éjszaka közepén…
Egy pillanatra csend lett. Julianna remegve ült a székben, Miklós kabátja alá húzódva, mintha láthatatlanná akarná tenni magát.
– Meséld el, anya – fordult hozzá Miklós halkan. – Mi történt azzal a késsel?
Az idős asszony sokáig hallgatott. A szája sarkában rángó izmok arról árulkodtak, hogy birkózik magával – a szégyennel, a félelemmel, az évtizedek alatt begyakorolt engedelmességgel.
– Nem akartam szólni… – kezdte végül. – Nem akartam, hogy tudd… hogy miattad… – Hangja elhalt, majd újrakezdte. – Egyik éjjel meghallottam, hogy a konyhában matat. A pénztárcádat kereste… azokat a kis borítékokat, amikben félretetted a pénzt. Azt mondta, jogában áll tudni mindenről, ami a házban van, mert a feleséged. Mondtam neki, hogy ez a te pénzed, a missziós pótlékod, amit félreraktál… hogy ezt még apáddal is így csináltuk. Erre… mintha beleőrült volna.
Miklós homlokán kidagadt egy ér.
– Úgy nézett rám, mintha én lennék az ellenség – folytatta Julianna. – A kezemre csapott, kivett belőle egy borítékot, azt mondta, ő is dolgozik eleget, jár neki annyi „kényeztetés”, mint neked. Akkor… akkor vettem elő a kést. Leraktam magunk közé az asztalra. Nem őrá, nem magamra… csak úgy. Azt mondtam: „Na, akkor most döntsd el, Anna. Vagy visszateszed, vagy vágjuk ketté: a felét te, a felét a fiam. De titokban egy fillért se veszel el tőle.”
Könnyei hangtalanul potyogtak a ráncos kézfejére.
– Erre azt mondta… – suttogta – hogy meg fogom bánni, hogy valaha is megszültelek téged. És hogy gondoskodni fog arról, hogy mire hazajössz, ne legyen mit számonkérned rajta.
Anna közbevágott.
– Persze, hogy ezt mondtam! – csattant fel. – Mert elegem volt abból, hogy ebben a házban én vagyok mindig az idegen, akinek magyarázkodnia kell mindenért! És tudod, mikor jött az ötlet? Amikor az ügyvéd ismerősöm mondta, hogy egy idős ember úgyis lassan… „leépül”. Hogy jobb előre rendezni a dolgokat. Ha már egyszer úgyis ápolom, miért ne kapnék érte valami biztosat?
Miklós szeme elsötétült.
– Úgy érted… a vagyonunkat. A házat. A számlámat. A jövőnket?
– A mi jövőnket, igen! – vágta rá Anna. – Meguntam, hogy minden papíron csak a te neved meg az anyád neve van. Mindig az volt a szöveg, hogy „majd egyszer mindez a tiétek lesz, fiam”. És én? Én csak a dísz vagyok a fotókon, a „drága menyecske”, akit jó megsimogatni ünnepekkor?
Ilona fuldoklott a szavaktól.
– Úristen, Anna… – suttogta. – Most azt mondod, hogy… hogy ezért zártad be Juliannát a fészerbe?
Anna szeme ridegen villant.
– Nem akartam megölni – mondta kimért hangon. – Csak… ráijeszteni. Hogy ne ellenkezzen, amikor alá kell írni ezt-azt. Megmutattam neki a papírokat. Elmondtam, hogy te, Miklós, úgysem akarsz majd itt maradni a házban, nagyobb lakásra vágysz a városban. Hogy jobb lesz mindenkinek, ha minden az én nevemen van. Majd én eladom, átcserélem, ahogy kell. Megígértem, hogy gondoskodom róla. Csak alá kellett írnia.
Julianna felpillantott, könnyes szemében valami régi, megtört méltóság pislákolt.
– Azt mondta, ha nem írom alá… bevisznek egy otthonba, ahol addig szednek gyógyszerekkel, míg azt sem tudom, ki vagyok. Hogy te is ezt akarod. Hogy te is mondtad: „jobb lenne, ha szakemberek figyelnének rá”.
Miklós emlékei közé bevillant egy telefonbeszélgetés, hónapokkal ezelőttről. Fáradt volt a szolgálat miatt, a távoli bázis fémfalai visszhangozták a hangját, amikor Annának arról panaszkodott, mennyire aggódik az anyja egyre romló fizikai állapota miatt.
„Lehet, hogy egyszer tényleg jobb lenne, ha bent lenne egy helyen, ahol orvosok vannak…” – mondhatta.
Nem így gondolta. Soha nem így. De a mondat létezett, és Anna belé kapaszkodott, mint mentőövbe – vagy inkább, mint késbe.
– Látod? – tárta szét a karját Anna. – Én csak azt tettem, amit… ti is gondoltatok. Csak gyorsabban.
– Nem. – Miklós hangja most már nem csengett, csak feszült volt, mint egy túlhúzott húr. – Te pénzt akartál. Hatalmat. Kontrollt. És hogy eltűnjön az egyetlen ember, aki tudja, milyen voltam valójában gyereknek. Hogy csak a rólad szóló történet maradjon.
Anna nevettetve fújta ki a levegőt.
– És? Ha akartam is pénzt? Tudod, mennyi ideg, mennyi energia, mennyi évem ment el arra, hogy itthon várjalak? Hogy azt hallgassam, mikor jössz haza, élve-e egyáltalán? A barátnőim már rég várost, életet váltottak, én meg itt rohadtam a tanyán egy féltékeny anyóssal, aki minden egyes leveled után azt kérdezte: „És rólam írt valamit?” Miért ne akartam volna végre valamit visszakapni?
Miklós lassan visszacsukta a dossziét.
– Nem ezt kapod vissza. – A szavai kimérten hullottak a konyha hideg csendjébe. – Abból, amit tettél, már nincs vissza.
Ilona ekkor lépett közelebb, bátortalanul.
– Miklós… hívjunk orvost… Juliannának is, meg… – ránézett Annára – talán neked is szükséged lenne… valakire.
– Nincs szükségem pszichológusra – sziszegte Anna. – Ügyvédre van szükségem.
– Arra neked még nagyon nagy szükséged lesz – felelte Miklós ridegen. – Mert amit tettél, az nem családi vita. Az bűncselekmény.
Anna arcáról eltűnt a szín.
– Te… te nem fogsz bevádolni. Nem te. Nem az a férj, aki mindent rám hagyott itt, amíg te játszottad a hőst a világ másik végén…
– Én soha nem kértelek, hogy zárd a felesleges fótokat a fiókba, vagy az anyámat egy fészerbe, Anna. – A férfi felállt, és a telefonja után nyúlt. – Te döntöttél így. Most én döntök.
Anna odaugrott hozzá, megragadta a karját.
– Ha rendőrt hívsz, tönkreteszed az életemet! Akarod, hogy börtönben végezzem? Akarod, hogy rólad is azt írják az újságok: „a katona, aki saját feleségét csukatja le”? Gondolj a hírnevedre! Gondolj arra, mi lesz a bajtársaiddal!
Miklós keze egy pillanatra megállt a levegőben. A sereg, a becsület, a hírnév – ezek mélyen belé nevelt értékek voltak.
Aztán lenézett az anyjára. A csontos kéz görcsösen kapaszkodott a kabát ujjába, mintha az jelentené az egyetlen biztos pontot a világon. Julianna tekintete egyszerre volt könyörgő és szégyenkező.
– Csak… csak ne verjenek rajta túl nagyot, fiam… – suttogta. – Én is hibás vagyok. Ha nem gáncsolom el folyton, ha kedvesebb vagyok vele… lehet, most nem így állnánk. Én mindig is kemény voltam hozzá…
– Anya – vágott a szavába Miklós. – Te vagy az áldozat. Nem ő.
A katona ujja végül rácsúszott a „112” gombjaira.
– Hívod… – Anna hangja elhalványult. – Tényleg hívod.
– Három nap múlva jöttem volna haza – mondta Miklós halkan.
A csöndet a kicsörgés monoton pittyegése törte meg.
KÖVETKEZMÉNYEK.
A mentőautó villogása betöltötte a földutat, a falubeli gyerekek az árokpartról bámulták a jelenetet. A rendőrautó kékfénye időnként bevilágította a kis ház vályogfalát, mint valami groteszk ünnepi dísz.
Juliannát hordágyon vitték ki, takaróba bugyolálva. Mihelyt a hideg levegő megcsapta, reszketni kezdett, de a fiát nem engedte el – ujjai görcsösen kapaszkodtak Miklós kezébe, egészen addig, míg egy fiatal ápoló gyengéden szét nem feszítette őket.
– Azonnali infúzió, alultápláltság, kihűlés-közeli állapot… – motyogta az orvos, miközben feljegyzéseket írt. – Maga a fia? – pillantott Miklósra.
– Igen.
– Nézze – nézett szigorúan a férfira –, ha nem hozzák ki innen most, nagy baj lehetett volna. Egy-két éjszaka mínuszban, és…
Nem fejezte be a mondatot. Nem kellett.
Miklós csak bólintott. A torka annyira elszorult, hogy képtelen lett volna megszólalni. Valahol a háttérben Ilona sírdogált halkan, az orrát papír zsebkendőbe fújva.
A házban közben két rendőr ült le Annával szemben az asztalnál. A fiatalabbik, egy szemüveges férfi a jegyzőkönyvet pötyögte a tabletjén, a másik, idősebb, kissé pocakos rendőr inkább figyelt – a nő arcát, gesztusait, a hangja remegését.
– Asszonyom – szólalt meg az idősebb –, érti, hogy amit elmondott, az nem „családi perpatvar”? Az idős hozzátartozó szándékos bezárása, megfelelő ellátás nélkül, önmagában is bűncselekmény. Plusz itt vannak ezek a papírok is.
Az asztalon ott hevert a kék dosszié, most már átlátszó műanyag tasakba csúsztatva, bizonyítékként. A rendőr ujjával megkocogtatta.
– Az aláíratás módja… hát, finoman szólva kérdéses. Kényszerítés gyanúja is fennállhat.
Anna összeszorította az ajkát.
– Ő írta alá – mondta makacsul. – Senki nem fogja tudni bebizonyítani, hogy nem akarta. Nincs videójuk róla. Semmi.
– Asszonyom – szólt közbe a fiatalabb rendőr –, maga az előbb vallotta be, hogy „rá akart ijeszteni”, és elzárta a fészerben, hogy engedelmesebb legyen.
– Egy pillanatra sem mondtam, hogy nem etettem! – tiltakozott Anna. – Mindig vittem neki enni. Ilona is tanúsíthatja!
A szomszédasszony remegve törölte meg a szemét.
– Én… én csak néha segítettem. Nem tudtam, hogy… – dadogta. – Anna azt mondta, az orvos is tud róla…
– Hölgyem – fordult felé a fiatalabb rendőr –, maga ápolónő?
– Nem, én nyugdíjas óvónő vagyok.
– Értem. Akkor tudnia kell: ha valakit rácsuknak egy sötét, hideg fészerre, az nem ápolás. Az őrzés sem. Az fogvatartás.
Ilona még kisebbre húzta magát a széken.
Miklós a konyhaajtófélfának támaszkodott, és nézte a jelenetet, mintha nem is a saját életének szereplői lennének. Mintha egy rossz tévéműsort látna, ahol bármelyik pillanatban bemondhatják, hogy „csak vicc volt”.
De a rendőrök nem voltak színészek, a jegyzőkönyv-szöveg kemény, töredékes mondatai valódiak voltak, és az anyja kék-zöld foltjai sem tűntek el attól, hogy becsukta a szemét.
Egyszer csak az idősebb rendőr felállt.
– Asszonyom, most be kell fáradnia velünk a kapitányságra, hogy részletesebb vallomást tegyen.
Anna felé fordította a tekintetét.
A nő egy pillanatig mozdulatlan maradt, aztán lassan felnevetett – tompa, üres nevetéssel.
– Hát ennyi? Komolyan ennyi? – kérdezte. – Ennyi volt a házasságunk, Miklós? Egy kihívott mentő, két rendőrautó, egy szomszéd, aki most hirtelen mindent „nem úgy” értett, meg egy anyós, aki megint istennővé vált, mert majdnem belehalt a saját makacsságába?
Miklós lassan felé fordult.
– Nem azért hívom rád a rendőrséget, mert „anyósodra féltékeny meny vagy” – mondta halkan. – Hanem mert bezártad. Mert kínoztad. Mert kihasználtad a félelmét. És mert mindezt nem vagy hajlandó megbánni.
Anna szeme megtelt könnyel, de valahogy még ezek a könnyek is dacosnak tűntek.
– Ha egyszer megbánnám, az visszahozná neked az éveidet a frontról? – sziszegte. – Azt, ahogy éjszakánként azt néztem, felhív-e valaki a hadseregtől, hogy „elnézést, özvegy asszony, de a férje hősi halált halt”? Te választottad ezt az életet. Én csak… alkalmazkodtam. Megpróbáltam úgy forgatni a lapokat, hogy valami, valami az enyém is legyen végre!
– De nem az anyám élete árán – felelte Miklós.
A rendőr finoman megérintette Anna könyökét.
– Indulnunk kellene.
Anna kifújta a levegőt, mintha elfogadná, hogy egy csatát elvesztett, de a háborút még megnyerheti.
– Jól van – állt fel. – De tudd, Miklós: ha egyszer kijövök onnan… – a férfira nézett, tekintetében keserű ígérettel – még mindig én leszek az, akivel összeházasodtál. És te leszel az, aki elárulta a saját feleségét.
A férfi nem válaszolt. Csak félreállt az ajtóból.
A rendőrök kivezették Annát, az ajtó nyikordulása visszhangzott a néma konyhában. Ilona reszketve ült a széken, mintha nem tudná eldönteni, felálljon-e vagy sem.
– Én… – kezdte, de Miklós felemelte a kezét.
– Ne magyarázkodj, Ilona néni – mondta fáradtan. – Nem te kötötted meg a csuklóját. Nem te zártad rá az ajtót. Te… hittél neki. Ezt majd neked kell helyretenned magadban.
Ilona szemében szégyen csillant.
– Ha bármit tehetek… segíteni, gyógykezelés, bármi… csak szólj. Juliannának is… – Zsebkendővel törölgette az arcát. – Rosszul ítéltem meg a helyzetet. Azt hittem, jót teszek.
– A pokol is jószándékkal van kikövezve – suttogta Miklós keserű mosollyal. – De most már elég a kövekből.
KÓRHÁZI FÉNYEK.
A szegedi kórház belső udvarán már égtek a neonlámpák, amikor Miklós leült az egyik fém padra. A keze alatt hideg volt a fém, gondolatai mégis lángoltak.
A kórteremből, ahol Julianna feküdt, kiszűrődött a monitor halk pittyegése. Az orvosok szerint néhány nap infúzió, meleg, megfigyelés, és „ha lelki csapások nem érik”, jó esélye van rá, hogy felépül. Fizikailag.
A lelkét nem mérték vérnyomásmérővel.
Miklós ölében ott feküdt egy spirálfüzet. Anyja régi receptjei voltak benne – túrós rétes, vajas pogácsa, mákos bejgli. Amíg a kórteremben aludt, Miklós lement a táskához, és kotorászni kezdett a holmijai között. Valami kapaszkodót keresett. Valami emléket, ami nem mocskolódott be az utóbbi hónapokkal.
Eszébe jutott, ahogy gyerekként a Tisza-parton sétáltak hármasban: ő, anya, apa. Apa még élt, nevetett, a zsebében mindig volt valami apró meglepetés – egy karamella, egy matchbox autó, egy kis notesz.
Most meg… a mesék túl ártatlanok lettek ehhez.
Lépteket hallott. Ilona óvatosan közeledett, kezében egy szatyorral.
– Hoztam neki… hálóinget, papucsot, meg egy kis meleg zoknit – mondta halkan. – Azt mondták, még marad pár napot.
Miklós biccentett.
– Köszi.
– És… – Ilona kotorászott a szatyorban – hoztam neked is szendvicset. Nem ettél semmit reggel óta.
A férfi halvány mosolyt erőltetett magára.
– Mióta is figyelsz engem, Ilona néni?
– Mióta az anyád először hozott át hozzám, mert rántott hús mellett nem lehetett megvigasztalni, amikor elesett a biciklivel – mosolygott vissza szomorúan az asszony. – Azelőtt csak a kerítésen túlról láttalak.
Csend lett, csak a kórház távoli zúgása töltötte meg a levegőt.
– Tudom, mit gondolsz – mondta végül Miklós. – Hogy nekem is van felelősségem ebben.
Ilona sokáig válogatta a szavakat.
– Azt gondolom, hogy nem voltál itt. – Ennyit mondott végül. – És amikor az ember nincs ott, ahol történnek a dolgok, mindig lesz, aki kihasználja a távollétét. De azt is gondolom, hogy most már itt vagy. És ez… sok mindent megváltoztat.
– Nem hozza vissza az elmúlt hónapokat – jegyezte meg keserűen Miklós.
– Nem – bólintott az asszony. – De lehet, hogy megakadályozott valami sokkal rosszabbat.
A férfi tekintete a kórterem ablakára siklott. Anyja árnya alig látszott a fehér függönyön túl.
– Talán – mondta halkan.
Ilona tétován lépett egyet hátra.
– Mit fogsz kezdeni Annával? – kérdezte óvatosan. – Ha majd… vége lesz a hivatalos részének.
Miklós hosszan hallgatott, mielőtt válaszolt volna.
– Nem tudom – vallotta be végül. – A törvény majd megteszi a magáét. Én csak… nem akarom többé, hogy bárki, aki velem él, azt gondolja: az öregek csak útban vannak. Hogy a gyengeségük egy jó üzleti lehetőség.
Felállt, nagyot sóhajtott.
– Lehet, hogy soha nem fogja megbánni – tette hozzá. – Lehet, hogy egyszer majd cikkeket olvasok arról, hogyan bántak vele bent, és bennem lesz a gondolat, hogy én juttattam oda. De ha ma este nem hívtam volna a rendőrséget… akkor ki tudja, hol feküdne most az anyám.
– A fészerben – mondta ki Ilona halkan. – Ott feküdne. Egy takaró alatt, penészes kásával a sarka mellett.
Miklós becsukta a szemét, mintha ki akarná törölni maga elől a képet. Aztán újra felnyitotta.
– Néha a katonák hamarabb jönnek haza – mondta csendesen. – Úgy tűnik, ennek is van értelme néha.
Ilona figyelte, ahogy a férfi megkeményedik belül, nem a kegyetlenség, hanem az elhatározás felé.
– Hazaviszem anyát, ha kiengedik – folytatta Miklós. – De nem a régi házba. Eladom. Vagy ha jogilag bonyolult most, majd addig bérelünk egy lakást. Ahol nincs fészer az ablak alatt. Ahol a szomszédok nem gondolják, hogy „ilyen ez az öregkor”.
– Segítek pakolni – mondta Ilona. – És ha kell, tanúskodom. Mindent elmondok, amit tudok. Még azt is, amit nem akarok.
– Az sokat fog számítani – bólintott a férfi.
Aznap éjjel, amikor hazafelé ment a kórházból, már nem volt köd a Tisza fölött. A víz felszíne fekete tükörként nyúlt el, a város fényei remegő csíkokat rajzoltak rá.
Miklós megállt a híd közepén, nekitámaszkodott a korlátnak, és lenézett a lassan hömpölygő folyóra. Gyerekkorában gyakran gondolta azt, hogy a Tisza mindent elvisz, amit belekiált az ember: haragot, félelmet, szégyent. Most azonban tudta, hogy vannak dolgok, amiket nem visz el semmilyen víz.
A felesége szavai. Anyja remegő alakja a fészer padlóján. A papírok remegő aláírása.
Nem tudott megbocsátani. Még nem. Talán soha nem is fog.
De tudott tenni valamit: megállítani azt, hogy mindez „családi ügyként” legyen elintézve, csendben, szőnyeg alá söpörve, egy újabb történetként, ami suttogva terjed a faluban, míg végül senki sem emlékszik rá pontosan.
Hazafelé menet még egyszer visszanézett a sötétedő városra.
A régi, roskadozó tanya, ahol anyja szenvedett, már csak egy hely lesz a sok közül, amit maga mögött hagy. Nem az lesz az otthon, hanem az a lakás, amit majd közösen választanak, ahol az anya nem teher lesz, hanem emlékek hordozója – jók, rosszak vegyesen, de őszinték.
És talán egyszer, nagyon sokára, ha anyja már nem lesz, és ő majd egyedül ül egy konyhaasztalnál, kezében egy régi spirálfüzettel, nem csak a fészer hidegét fogja érezni a bőre alatt, hanem a régi nyarak melegét is, amikor a frissen sült pogácsa illata keveredett a folyóparti levegővel.
De addig még dolga van.
Másnap reggel visszament a kórházba. Leült anyja ágya mellé, és halkan megszólalt:
– Anya… kezdjük elölről. Nem úgy, mint régen. Úgy, ahogy most tudjuk.
Julianna kinyitotta a szemét, és halvány mosoly suhant át az arcán.
– Ha te itt vagy, fiam… én bárhol elölről tudom kezdeni.
Miklós bólintott. Tudta, hogy nem lesz könnyű. Hosszú lesz, fárasztó, papírokkal, tárgyalótermekkel, emlékekkel teli.
De azt is tudta: a legfontosabbat már megtette.
Nem engedte, hogy a kapzsiság csendben, a fészer sarkában végezzen azzal, akit a világon a legjobban szeretett.
EPILÓGUS – A FÉNY VISSZATÉR.
Az idő végül nem eltörli a sebeket, csak megtanít együtt élni velük. Így volt ez Varga Miklóssal is.
Három hónappal az események után a kis tanya már nem volt az övék. A falubeliek sokáig csóválták a fejüket – volt, aki azt mondta, „kár érte, olyan jó helyen állt az a ház”, mások csak a pletykákat ismételgették, mindegyik kicsit másként, kicsit kiszínezve, ahogyan az ilyen történetek szoktak élni a vidéki levegőben.
De Miklós számára a tanya már nem jelentett mást, csak sötét falakat, hideg padlót és egy olyan múltat, amit nem kívánt tovább magával cipelni.
Anyjával együtt egy szegedi, csendes, parkra néző lakásba költözött.
Nem nagy, nem új, de meleg. És legfőképp: biztonságos.
Julianna lassan épült fel, de minden lépésnél ott volt az a halk, megfontolt mosoly, amelyet Miklós gyerekkora óta ismert.
Hetente egyszer átjárt hozzá Ilona, aki azóta is a bűntudat csendes terhét hordozta magán, és gyakran hozott friss pogácsát, éppen olyat, mint amilyet Julianna sütött régen.
A lakás lassan élettel telt meg:
egy új függöny, amit együtt választottak;
egy kismacska, amelyet Julianna talált az udvaron és nem volt szíve ott hagyni;
néhány bekeretezett fénykép, amelyek közül egy sem a régi ház falain készült.
És ott volt a spirálfüzet is, benne a régi családi receptekkel. Ez lett Miklós apró rituáléja: időnként elővette, átolvasta, és lassan, módszeresen megtanulta elkészíteni azokat az ételeket, amelyeket mindig az anyja főzött gyerekkorában. Julianna pedig mosolyogva figyelte, hogyan készül a túrós rétes vagy a vajas pogácsa, még ha néha kicsit több só került is bele.
A feleségéről – vagy inkább: volt feleségéről – nem beszélt sokat. A bírósági eljárás lassan, aprólékosan haladt. Anna tagadott, bizonygatott, időnként dühöngött, majd sírásba fojtotta az egészet, de a jegyzőkönyv nem ismert érzelmeket. A tények pedig makacs dolgok voltak.
Egy napon, amikor Miklós már éppen hazafelé indult a szolgálati kocsiból kilépve, üzenetet kapott a jogi képviselőtől.
„Az ügyet lezárták. A hölgy nem kerül börtönbe – de felügyelet alatti büntetést kapott, pszichológiai kezelést írnak elő neki, és öt évig semmilyen módon nem közeledhet magához vagy az édesanyjához.”
A férfi hosszan nézte a képernyőt, majd lassan elrakta a telefont.
Nem érzett győzelmet.
Sem megkönnyebbülést.
Csak azt, hogy egy ajtó végleg becsukódott mögötte.
Hazafelé a Tisza-parton sétált. A víz felszíne békésen csillogott, a fák közt lágy szél járta át az ágat. A híd közelében egy kisfiú nevetve futott egy papírhajó után, amelyet az apja engedett vízre.
Egy pillanatra megállt, és eszébe jutott a saját gyerekkora. Apja hangja, anyja mosolya, a folyóparti szombatok egyszerű öröme.
Érezte, hogy a múlt árnyai lassan ugyan, de finoman elhalványulnak. A helyükön új fény gyúlik.
Amikor hazaért, anyja éppen a kis konyhaasztalnál ült, és egy apró virágot horgolt – olyat, amilyenekkel régen a párnákat díszítette.
– Fiam, készen van! – mondta, és felemelte a hófehér horgolt kis díszt. – Ide a függönyre gondoltam. Olyan… otthonos lesz tőle minden.
Miklós elmosolyodott.
– Gyönyörű, anya.
Julianna rápillantott.
– Te is gyönyörűt csináltál – mondta halkan.
– Mit?
– Ezt az életet. Ezt az újat. Nem tökéletes, de… tiszta. És biztonságos.
Miklós közelebb lépett, és gyengéden megölelte idős anyját. A nő törékeny volt, még mindig fáradékony, de a szíve erősebb, mint valaha.
– Nem hagylak többé egyedül – mondta a férfi.
– Tudom – felelte az asszony. – És most már én sem félek.
A konyhaablakon túl lassan leszállt az este. A város fényei apró csillagokként vibráltak, és a lakásban meleg, csendes béke telepedett meg.
Talán még messze volt a teljes gyógyulás, talán a múlt sosem tűnik el teljesen – de végre volt egy hely, ahol már nem rémálmok bujkáltak a sarokban.
Csak egy anya és a fia, akik újra megtalálták egymást.
És egy otthon, amely nem egy házból, hanem emberekből állt.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 23. (vasárnap), 09:23
