Elmentem a vidéki házunkba Gábor tudta nélkül… amit az ajtó mögött láttam, attól lefagytam ?”

Ahogy a nyikorgó ajtó lassan kinyílt előttem, jeges borzongás futott végig a hátamon. Nem tudtam, mire számítsak. Egy apró titok? Egy új hobbi, amit a férjem rejteget előlem? Vagy… valami sokkal rosszabb? /A gondolataim cikáztak, miközben beléptem a fészer félhomályos terébe\./

Egyetlen villanykörte lógott a mennyezetről, sárgás fényt vetve a falakra, amelyekről hosszú, groteszk árnyékok nyúltak felém. Néhány másodperc kellett, mire a szemem hozzászokott a félhomályhoz – és amit akkor megláttam, attól elszorult a torkom.

A fészer, amely korábban fenyő és friss föld illatát árasztotta, most szinte fojtogató fémes szaggal volt tele. Gábor munkapadja – amelyen mindig szerszámok, csavarhúzók, kerti eszközök hevertek – most teljesen átalakult. Furcsa tárgyak, sötét foltokkal borított szerszámok és bizarr eszközök borították. Szívem vadul kalapált, minden dobbanás egyre hangosabbnak tűnt a dermedt csendben, mintha vészjelzésként figyelmeztetne: valami nincs rendben.

A padon több nagy üveg állt. Mindegyikben valami felismerhetetlen lebegett sűrű, zavaros folyadékban. Egyik üveg tartalma olajos, fekete színben kavargott, másikban tejszerű fehérség örvénylett, mintha önálló élettel rendelkezne. Lassan odaléptem, a padló recsegése alattam mintha felébresztette volna a folyadékokat, apró hullámokat vetettek.

– Mi a fene ez…? – suttogtam magam elé, de a hangom elhalt a levegőben.

A sarokban egy kicsiny, összeeszkábált oltár állt. A fa felszínét különös, vörös jelek borították. Szimbólumok, amelyeket nem ismertem fel, mégis nyomasztó érzést keltettek bennem. A falon felettük régi fényképek lógtak, gombostűvel felszúrva. Egyeseken mi voltunk: Gábor, én, a család. De a fotók nem voltak érintetlenek. Az arcokat áthúzták, a szemeket feketével kisatírozták. És voltak ott idegenek is – emberek, akiket nem ismertem, de az ő arcaik is torzítva voltak, mintha valaki ki akarta volna törölni őket a valóságból.

A légzésem szaporább lett. Minden porcikám menekülésre késztetett. Mégis mozdulatlanul álltam, mert nem akartam elhinni, hogy a férjem – az a férfi, akivel tíz éve élek – képes ilyesmit rejtegetni.

Eszembe jutottak a szavai, amelyeket nemrég mondott, mikor a faluba készültem:
– „Ne menj egyedül, Anna! Jobb, ha várok rád, és együtt megyünk.”
Akkor azt hittem, egyszerű féltés. Most azonban valami másnak tűnt: kétségbeesett kísérletnek, hogy távol tartson ettől a titoktól.

Ahogy hátrálni kezdtem az ajtó felé, valami moccanást hallottam a sötét sarokból.

Megmerevedtem. Lassan, kimérten egy alak lépett elő. A szívem kihagyott egy ütemet.

Gábor volt. A férjem. A szeme tágra nyílt, az arcán egyszerre látszott kétségbeesés és félelem. Úgy nézett rám, mintha lebuktattam volna valami visszafordíthatatlan dologban.

– Anna… – szólalt meg remegő hangon. – Kérlek… ne félj. Ez nem az, aminek látszik.

– Nem az? – szinte felnevettem, de a hangom reszketett. – Hát akkor mondd meg nekem, mégis minek kellene látszania?!

– Mondd el. Az egészet. Most. – Félreálltam az ajtótól, hogy ne tűnjön úgy, mintha menekülnék, de a kezem mégis a kilincsen pihent, mintha az adna erőt.
– Nem akartalak ezzel terhelni – felelte Gábor, és lassan lekapta a villanyt újra felkapcsoló madzagot, hogy erősebb fényt kapjunk. – Múlt hónap óta furcsa dolgok történnek a környéken.

– Miféle „furcsa dolgok”? – vontam fel a szemöldököm. – Mert ha az „olajos, sötét löttyben lebegő valamik” és a „vérszínű jel” definícióját keressük, akkor az itt bőven megvan.

– Ne gúnyolódj. – sóhajtott. – Nem misztika. Legalábbis… nem csak. Nézd! – Az egyik nagy üveghez lépett, a címkére bökött: „Pincefal penész – mintavétel, 07.16.” – Emlékszel, hogy júliusban beázott a szomszéd, Marika néni pincéje? A kút vízszintje megemelkedett, penész nőtt a falakon. A helyi állatorvos – Zénó – mondta, hogy valami fura gomba lehet, ami állatoknál is okozott tüneteket.

– Állatorvos, penész, gomba. Gábor, ez még mindig nem magyarázat a… fotókra. – A tekintetem újra a falra szegeződött, ahol a kormos jelölések alatt a mi közös nyaralásunk képe is ott lógott. Az arcunk szeme helyén fekete folt. Kihűlt bennem a levegő.

– Az egy kódolás – felelte halkan. – Nem ellened. Nem ellenünk. Így jelöltem, hogy melyik fotó melyik „szakaszhoz” tartozik. Nézd, itt a jegyzetfüzet. – Felütötte a zsíros, lapjain átázott spirálfüzetet. – „Családi fotók: ellenminta.” „Ismeretlenek: lokális esetek.” „Áthúzás: izolált.” A fekete szem nem te vagy, Anna. Az adat. Ha valaki mégis betörne, nem értene belőle semmit.

– Adat? – A szó csúnyán koppant a számon. – A közös életünk a te „adatod”?

– A folyamatot próbáltam követni. – A hangja megtört. – Az első jelek: üres madárfészkek a határban. Aztán… a kútból ivó kutyák hányása. Majd a gyerekek kiütései a faluból. Valami terjed. És én akarom tudni, mi az.

– Ehhez oltár kell vörös jelekkel? – intettem a sarok felé.
– Az nem oltár. – Elpirult. – Mintaállvány. A piros… filc. Tudom, így néz ki, de… – Megdörzsölte a homlokát.

– Lehet, hogy túlzásba estem.

– Azt mondod? – bukott ki belőlem, és halk, ideges kuncogás csúszott ki a számon. – Mert nekem kicsit „true crime díszlet” benyomása van.

– Anna, hallgass végig. – Közelebb lépett, felemelt kézzel, hogy ne tűnjön fenyegetőnek. – Zénó adott szakirodalmat. Van egy ritka mikotoxin, ami dohos falakból, állott vízből szabadulhat fel, és neurológiai tüneteket is okozhat: hallucinációt, agressziót, irracionális félelmeket. A falu határában lévő régi vízáteresztő csöveket sosem cserélték ki. A fele rozsdás. Ha ez igaz, a fél utcánk veszélyben lehet.

– Tehát… te a falu Batmanje lettél? – kérdeztem, de a szarkazmus mögött már kevesebb él volt. Éreztem, hogy a mondatai kényelmetlenül jól illeszkednek az elmúlt hetek fura történeteihez: Marika néni fejfájásai, a kóbor macskák eltűnése, Zsófi kisfiának éjjeli rémálmai.

– Nem Batman. – vállat vont. – Csak egy megszállott, aki szeretné, ha a felesége biztonságban lenne.

– Akkor miért nem szóltál?
– Mert féltem, hogy kinevetsz. Vagy megijesztelek. – Rövid csend következett. – És mert először bizonyítékot akartam.

Odamentem az egyik üveghez. A címke: „Esővíz – csatorna kifolyó, 08.03.” A folyadék opálosan kavargott. A következő üvegen: „Pincefödém kaparék – 07.28.”
– Hol szerezted ezeket?
– Engedéllyel. – gyorsan tette hozzá. – Zénóval együtt mentünk. A papot is megkértem, hogy nyissa ki a régi plébánia pincéjét, mert ott is dohos szag volt.

– A pap? – felkaptam a fejem.
– Igen. Tihamér atya. Ő… az oltár miatt azt hitte, valami sötét dologba keveredtem. – Gábor keserűen felnevetett. – Hosszú történet.

– Hát… az biztos. – Néztem a fotókat. – És akkor a képeket miért kellett összefirkálni?

– Hogy elvegyem a személyességet. – suttogta. – Hogy ne úgy lássam, mintha rólunk lenne szó, hanem mintákról. Ha az ember érzelemmel nézi az adatot, elrontja.

A mondatnál valami eltört bennem – de nem harag. Inkább az a felismerés, hogy Gábor ebben a mániájában is engem próbált valahogy védeni, még ha teljesen ügyetlenül is.
– És mi van a „vörös jelekkel”? – kérdeztem újra.
– Azok képletek. Pigmenttel firkáltam, mert elfogyott a táblakrétám. – Eltakarta fél szemét. – Tudom, így… így valahogy misztikusnak látszik.

– A „pigment” az mi volt?
– Céklarépa-kivonat. – bökött a ládára. – A rendes jelölő festék nem fogta meg a vizes fát.

A fojtott feszültségből akaratlanul is kiszökkent egy ideges nevetés.
– Te most komolyan céklával mázoltad össze a fészeredet?
– Jól fog, hidd el.

– Egy kicsit ő is elmosolyodott. – És egészséges.

– Rendben. – Sóhajtottam. – Tegyük fel, hogy tényleg kutatás. Mi a terved?
– Holnapra kaptam időpontot a járási laborba. – A hangja felélénkült. – Elküldjük a mintákat. Ha kimutatják a toxint, a jegyzőnek kötelessége intézkedni. Csatornacsere, fertőtlenítés, figyelmeztetés.

– És miért mondtad múltkor, hogy „ne menjek egyedül”?
– Mert a régi csatorna lefedése alatt rózsaszín penész is nő, és attól tartok, hogy belélegezve rosszul leszel. Láttam rajtad, hogy mostanában gyakran fáj a fejed.

– Igen… – be kellett vallanom. – Három napja megint. De azt hittem, az időjárás.

– Lehet. De ha nem, akkor kockázat. És én nem kockáztatok veled.

Ekkor odakintről halk motozás hallatszott. Egyszerre kaptuk az ajtóra a tekintetünket.
– Hallottad? – suttogtam.
– Itt maradsz. – súgta vissza Gábor, és az ajtóhoz lépett. Kinyitotta. A friss, éjjeli levegő betódult a fészerbe. A kertben sötét volt, csak a diófa levelei rezzentek.

– Macska lehet. – mondta, de a hangja óvatos maradt. – Vagy a szél.

– Vagy valaki figyel minket. – tettem hozzá, és a szívem kihagyott néhány ütemet.

Gábor visszazárt, és a vállamra tette a kezét.
– Anna, most kérdezz bármit. Mindenre válaszolok. De kérlek, higgy el egy dolgot: nem ellened dolgoztam. Érted.

– Hinni akarok. – feleltem őszintén. – De ez most már nem csak kettőnkről szól. Ha igazad van, az egész utca érintett.

– Pontosan. Ezért holnap együtt megyünk a laborba. Zénó is jön. És ha kell, Tihamér atyát is elrángatom. – Elmosolyodott. – Bár ő inkább imádkozni fog helyettünk.

– Az se árt. – motyogtam. – Egyetlen feltétellel: a falról leveszed a fotókat. És többé nem satírozod ki a szememet.

– Megígérem. – mondta komolyan. – Azonnal.

Ahogy Gábor leemelte a képeket, a csendben újra meghallottuk a kinti motozást. Ezúttal közelebbről. Egy pillantást vetettünk egymásra, és egyszerre éreztük: már nem vagyunk egyedül a kertben.

– Ki van ott? – kiáltott Gábor az ajtóból. – Ez magánterület!

Nem jött válasz. Csak a dió leveleinek susogása, és valami tompa, ismétlődő kaparás a kerítés felől.

– Bent maradsz. – nézett rám. – Komolyan mondom.
– Csak ha felkapcsolod a teraszlámpát. – vágtam rá. – Ha már rémtörténetben vagyunk, legalább lássuk a rémet.

Felkapcsolta. A fény kúpja a kerítésig ért. A kaparás abbamaradt. Aztán – mintha valaki észbe kapott volna – futó léptek dobogtak el az út felé.

– Valaki tényleg itt volt. – mondtam kábán.

– Gábor, lehet, hogy nem csak téged érdekel a „kutatásod”.

– Akkor holnap nem csak mintát viszünk, hanem bejelentést is teszünk. – felelte, és visszafordult hozzám. – Együtt.

– Együtt. – ismételtem, és valami feszült, de mégis megnyugtató szövetségérzés telepedett ránk.

Aznap éjjel alig aludtunk. A ház minden zörejére felriadtam. A fejem tompán hasogatott, mintha a fészer félhomálya a góc a koponyámban. Gábor mellettem feküdt, szokatlanul mozdulatlanul. Néha azt hittem, elájult a kimerültségtől, néha úgy éreztem, ébren figyel, hogy hallja, ha ismét motozás lesz. Nem lett. Csak a hajnali madarak kezdtek csipogni, valahogy vékonyabban, mint máskor.

Reggel a kávé már a bögrémben várt, mire leértem.
– Zénó tízre jön a kocsival. – mondta Gábor. – A mintákat előkészítettem.

– És a fotók? – pillantottam a fészer felé.
– Leszedtem mindet. – bólintott. – A spirálfüzet marad, abban van a rendszer. De mostantól… „emberbarát” jelölés lesz.

– Emberbarát férj is? – futtattam meg finoman.
– Az alapcsomag része. – mosolygott. – Sőt: extra türelem.

– Na, ez kelleni fog. – gondoltam. És ahogy körbenéztem az udvaron, észrevettem valamit a kerítés tövében: egy összegyűrt papírdarabot. Felvettem. A széle sáros volt, de a közepén egyetlen szó kivehető: „HAGYJÁTOK ABBA.”

– Gábor! – mutattam. – Ezt valaki bedobta.

– Akkor sietnünk kell. – mondta, és egyszerre már nem csak a „gomba” vagy a „toxint” akarta leleplezni. Hanem azt is, aki félt a leleplezéstől.

Zénó egy kopott, de megbízható kombival érkezett. A hátsó ülésen dobozban műanyag kémcsövek, jégakku, alkoholos kendők.
– Sziasztok! – intett vidáman. – Ha valaki tegnap éjjel rám ijesztett volna a kertben, én is ilyen szemekkel jönnék ma.

– Valaki üzent – mondtam, és felmutattam a papírdarabot.
– Klassz. – sóhajtott. – Akkor ez nem csak sejtés. Valakinek útban vagytok.

– Vagy valami(k) megijedt(ek). – tette hozzá Gábor. – Menjünk.

A járási labor nem volt messze: fehérre meszelt folyosók, linóleum padló, fluoreszcens fény. A recepción egy kedves, copfos nő ült, a kitűzőjén „Klaudia” felirattal.
– Mintaleadás? – kérdezte.
– Igen. – felelte Zénó. – Környezeti szennyezés gyanúja, mikotoxinok, penészspórák, nehézfémek.

Klaudia felvett minket, átvette a dobozokat, és papírokat tolt elénk. Gábor olyan buzgalommal töltött ki mindent, mintha ezzel magát is megnyugtathatná. Én csak ültem, néztem a neon fényében ragyogó felületet, és a kezemet dörzsöltem, mert valahogy hideg volt az épület.

– Mennyi idő? – kérdeztem halkan.
– Alapból egy hét – mondta Klaudia –, de ha sürgős jelzés, három napra tudjuk húzni.
– Sürgős. – vágta rá Zénó. – Van lakossági egészségügyi kockázat.

– Rendben. – bólintott a recepciós. – Megjelölöm.

Miután végeztünk, a jegyzőhöz indultunk. Az önkormányzati épületben a polcok roskadoztak régi dossziéktól. A jegyző, egy ötvenes, nyugodt tekintetű nő – Pálmai Ilona – fogadott.
– Miben segíthetek?

Gábor előadta a történetet. Nem díszítette túl, de nem is hagyott ki semmit: a mintákat, a kutat, a csöveket, a falusi tüneteket, és a tegnap esti „testet öltött figyelmeztetést”. Ilona figyelmesen hallgatott, néha bólintott, néha feljegyzett valamit.

– Nézze – mondta végül –, amíg nincs laboreredmény, teljhatalmú intézkedést nem hozhatok, de elrendelhetek előzetes helyszíni szemlét és mintavételt a közműveknél. Ha kiderül, hogy valami szivárog, lépünk.

– Az is valami. – mondta Zénó.
– Még valami – tettem hozzá. – Valaki megfenyegetett minket.

Ilona összeráncolta a homlokát.
– Ezt jelenteni kell. A körzeti megbízott irodája a folyosó végén, jobbra.

A rendőr – egy vékony, sötét hajú férfi, „Rácz Márk” – felvette a jegyzőkönyvet. Amikor bemutattuk a cetlit, csak hümmögött.
– Ha újabb üzenet vagy behatolás történik, hívjanak minket azonnal. Éjszaka is. Néha az „ismeretlen tettes” a legismerősebb.

– Ezt hogy érti? – kérdeztem.
– Hogy aki fél a változástól, és tudja, hogy a csövek cseréje neki pénzbe fog kerülni, az néha mindent megtesz, hogy ne legyen változás. – felelte. – A közműtársulásnál vannak erős hangok, akik a „jó lesz ez még tíz évig” iskolában hisznek.

– De ha toxint találnak… – kezdte Gábor.
– Akkor sincs varázspálca. – vont vállat Márk. – De legalább jogalap van.

Hazafelé a kocsiban csend ült köztünk, amíg Zénó meg nem szólalt:
– A nyomozó nem téved. Van a faluban pár iparos, akinek kellemetlen lenne a csere. A közművek tender nélkül is tudnak drága lenni.

– Akkor most ellenségeink vannak? – kérdeztem fáradt mosollyal.
– Inkább ellenérdekeltek. – magyarázta Gábor. – Az kevésbé hangzik életveszélyesnek.

Amikor hazaértünk, a teraszra letettük a dobozokat. A kert csendes volt, mégis… más. Mintha a fűszálak is feszültnek látszottak volna. Gábor a fészerhez ment, hogy rendet rakjon. Én a házban átnéztem a leveleket, és az egyik borítékban ott feküdt egy régi számla: „Csatornatisztítás – 2012”. A megjegyzésben: „Ideiglenes megoldás, csere javasolt.”
– Tizenkét éve ideiglenes. – morogtam.

– Anna? – kiáltott Gábor a fészer felől. – Gyere ide, kérlek!

Siettem. A fészer padlóján egy friss, vékony nyom húzódott végig – mintha sárga festék csöppent volna és húzták volna végig.
– Nem én voltam, és tegnap éjjel sem volt itt. – mondta Gábor. – Ez valami új.

– Kövesd! – javasoltam.

A csík egészen a hátsó csaphoz vezetett, onnan a vízgyűjtő hordóhoz, majd a kerítés tövében egy földkupacnál ért véget. Gábor letérdelt, óvatosan félretúrta a földet egy kesztyűvel. Egy törött műanyag bilincset húzott elő – olyat, amivel csöveket szoktak ideiglenesen összefogni. Nem a miénk volt.
– Valaki belenyúlt a csőbe. – mondta fojtott hangon. – Éjjel.

– Hogy „valami” szivárogjon? – kérdeztem. – Vagy hogy „semmi se” szivárogjon?

– Akárhogy is, bizonyíték. – fújta ki a levegőt. – Felhívom Márkot.

A rendőr kijött, fotózott, jegyzőkönyvezett. Végül csak ennyit mondott:
– Ez már bűncselekmény. A közmű megrongálása. Ha szerencsénk van, ujjlenyomat maradt.

Aznap este úgy döntöttünk, nem alszunk a házban. Nem félelemből – oké, kicsit abból is –, hanem mert a fejfájásom egyre erősebb lett, és Gábor azt mondta, „próbáljuk meg, hogy máshol éjszakázunk”. Zénó felajánlotta a rendelője feletti kis szobát.
– Ne romantikázzatok, ez inkább „kutatási menedék”. – kacsintott. – A hűtőben van tej és egy félig komolyan vett sajttál.

Éjjel kettő körül arra ébredtem, hogy Gábor a laptop képernyőjét bámulja.
– Nem alszol? – kérdeztem.
– Nem megy. – vallotta be. – Átnéztem a jegyzeteimet. Valami nem kerek. A mintákban túl sok a „szélsőérték”. Olyan, mintha… valaki szándékosan „felhúzta” volna a szennyezést bizonyos pontokon.

– Hogy aztán rá lehessen fogni valamire? – tippeltem.
– Vagy hogy aztán „szakértőként” valaki nagy pénzért „megoldja”. – felelte keserűen. – Ha igazam van, nem csak penész van a csövekben. Hanem üzlet.

– Üzlet a mi fejfájásunkból. – mondtam. – Szép.

Másnap reggel visszamentünk a házhoz. Márk közben felhívott: a kerítés melletti bilincsen valóban találtak ujjnyomokat, de kell pár nap.
– Addig is – mondta –, lesz szemle a közműnél. A jegyző intézi.

A szemle napján fél falu megjelent. Marika néni kendőben, Tihamér atya fekete kabátban, a közművesek sárga mellényben, bosszús arccal. Amikor a régi csövet kibontották, a tömeg egyszerre szisszent fel: a belseje sötét, nyálkás lerakódásokkal volt tele, mint egy föld alatti, rothadó ér.
– Ez… – kezdte Zénó, de nem fejezte be. Nem kellett.

A közművezető egy ideig tagadott, aztán sóhajtott.
– Igen, tudtuk, hogy csere érett. De a keret…
– A keret az egészségünk. – vágott közbe Ilona, a jegyző ridegen. – A laboreredményig ideiglenes lezárás és vízforralási javaslat. A csere tervezését ma megkezdjük.

A tömeg lassan szétszéledt. Tihamér atya odalépett hozzánk.
– A „vörös jelek” ügyében… – nézett Gáborra, kissé feddőn, kissé mosolyogva. – Legközelebb festékbolt.
– Ígérem, atya. – emelte fel a kezét Gábor. – A cékla megy a konyhába.

– És ti? – fordult felém. – Jól vagytok?
– Jobban. – mondtam. – Néha még fáj a fejem.
– Az idővel elmúlik. – bólogatott. – De a félelem néha még tovább marad. Arra is van ellenszer: beszélni róla. Egymással.

Aznap este először mertem egy nagyot aludni a saját ágyunkban. Reggelre a fejfájásom tompult. A konyhaablakon át láttam, ahogy Gábor a fészerben rendet rak, óvatosan dobozba helyezi az üvegeket, a jegyzetfüzetet újraírja, az „oltárt” pedig deszkának visszaminősíti.

– Mit csinálsz? – kérdeztem, amikor kimentem egy bögrével.
– Archiválok. – mosolygott. – És… bocsánatot kérek. Hogy titkolóztam.
– Jóváírásban kérek reggelit is. – vágtam rá. – Palacsinta formájában.
– Málnával és – itt felszaladt a szemöldöke – céklával?
– Csak ha ellenségnek sütöd. – húztam mosolyra a szám.

Nevettünk. És a nevetés visszhangja most más volt, könnyebb – mintha a ház falai is fellélegeztek volna.

Két nappal később jött a hívás a rendőrtől:
– Megvan a nyom. A csőbilincsen talált ujjlenyomat egyezik a közműves alvállalkozó egyik emberével. Kihallgatjuk.
– Miért tette? – kérdezte Gábor.
– Azt mondja, utasításra csak „átmenetileg megigazította”, hogy „ne durranjon szét”. – Márk hangja fáradt volt. – A vezetője természetesen tagad. De most már nem csak a labor, hanem ez is a mi ügyünk.

A laborból ugyanazon a napon érkezett az e-mail: magas mikotoxin-szint az esővízgyűjtőben és a pincekaparékban, a határérték fölött. Ezzel a jegyző intézkedhetett: kifüggesztették a figyelmeztetést, és beindult a cserefolyamat. Nem volt gyors. Nem volt olcsó. És nem volt hősi filmbe illő. De működött. A faluban egy hét alatt kevesebb lett a panasz, a gyerekek kiütései csillapodtak, a kóbor kutyák visszaszivárogtak az utcára, és a levegő is kevésbé volt „nehéz”.

Egy este a diófa alatt ülve – már új cső kanyargott a kerítés alatt – Gábor a kezemet fogta.
– Anna, azt hiszem, megtanultam valamit.
– Hogy a cékla szép piros, de fotóaláfestésnek rossz? – húztam évődve.
– Azt is. – nevetett halkan. – Meg azt, hogy a titok néha rosszabb, mint az igazság. Én a „bizonyítékig” akartalak kint tartani, de közben pont azt vettem el tőled, ami a legtöbbet ér: a beleszólást.

– Én meg azt tanultam, hogy néha a „horror díszlet” mögött egy bénán szervezett jó szándék van. – felnéztem rá. – Következő projektnél szólsz. Még a jelölőfilc előtt.
– Szólok. – bólintott. – És együtt jelölünk.

– Együtt jelölünk. – ismételtem, és a mondat íze szinte ünnepélyes volt. – De fotók szemét nem satírozzuk ki többet, oké?
– Soha többé. – komolyodott el. – A szem az, amivel látjuk egymást. És ha valamit megtanultam, az az, hogy látni kell. Nem csak nézni.

Aznap este, mielőtt lefeküdtünk, még egyszer végignéztem a házon. A konyhapulton rend, a hűtőben friss tej, az előszobában két pár cipő egymás mellett. A fészer ajtaja zárva, kulcs a kampón. Nem féltem a sötéttől. Nem féltem a háztól. Nem féltem Gábortól.
A félelem valami másra váltott: óvatossá és figyelemmé. Arra, hogy ha legközelebb nyikordul az ajtó, ne csak azt kérdezzem: „Mit rejtegetsz?”, hanem azt is: „Miben segíthetek?”

És amikor a lámpát leoltottam, eszembe jutott az első éjszaka a fészer félhomályában: a szag, az árnyékok, a furcsa jelek. Aztán eszembe jutott a labor, a jegyző, a közművesek, a „HAGYJÁTOK ABBA” cetli, Tihamér atya félmosolya, és a diófa alatti ígéret.
A történetünk nem a borzalommal ért véget. Hanem a döntéssel, hogy ezután mindent fényben csinálunk.

– Jó éjt, Anna. – suttogta Gábor a sötétben.
– Jó éjt. – feleltem. – És… köszönöm, hogy elmondtad.
– Én köszönöm, hogy meghallgattál. – jött a válasz. – Holnap pedig elmegyünk a gazdaboltba.
– Miért? – mosolyodtam el.
– Veszek igazi jelölőfilcet. – szusszant. – A cékla meg megy a salátába.

– Na, ez már terv. – mondtam, és elnevettem magam. A nevetés most nem ijesztette meg az árnyékokat. Inkább elaltatta őket, mint egy jó altatódal.

Kint a diófa levelei susogtak, nem titkot suttogva, csak egyszerűen fát játszva a szélben. A ház pedig – mintha csak értette volna – nyugodtan állt, olyannak, amilyennek mindig is lennie kellett: otthonnak.

VÉGE.
Videóajánló:
Most tértem vissza Horvátországból ??✈️ – készítettem drónvideót a tengerpartról ?✨. Nektek melyik város vagy partszakasz a kedvencetek Horvátországban? ?”

 

2025. szeptember 08. (hétfő), 19:28