Ez a nő eltemette saját gyermekét, majd ezt üzente mindenkinek
Ahelyett, hogy megemlékeztem volna a csodás, boldog együtt töltött éveinkről, ehelyett ti jutottatok az eszembe. Ti, akik édesanyák, édesapák vagytok.
Ma kimentem a temetőbe. /Nem írom, hogy Dominikához, mert nem hozzá mentem, csak a sírjához\./
Vittem csodaszép virágot és pompázatos pillangókat. (Hiszen a pillangók és a katicák nagy kedvencek voltak…) És ahelyett, hogy megemlékeztem volna a csodás, boldog együtt töltött éveinkről, ehelyett ti jutottatok az eszembe.
Méghozzá az jött elő a gondolataimban, hogy mennyi mindenen fel tudjátok kapni a vizet és milyen apróságon is tudtok bosszankodni, mérgelődni. Ezt onnan tudom, hogy hallom. Méghozzá tőletek, miként így tesztek:
„Na, már megint vehetjük a tankönyveket, meg a füzeteket… Ó, de nem hiányzik ez nekem!” Vagy: „Hát.., már nem bánnám, ha elkezdődne az óvoda, mert már megőrülök otthon a gyerektől… Végre lesz egy kis nyugtom!” Meg így is: „Biztos, már megint a haverjaival van ez a jómadár, ezért nem jött haza időben…! Na, csak jöjjön haza, adok én neki!” És még így is szoktatok tenni, talán ismerősen cseng: „Hát igen.
De persze, ez csak töredéke a morgolódásaitoknak. Akinek nagy gyereke van, azért morog, akinek kicsi azért. Mindig és mindenkor találtok okot a zsörtölődésre. Valami ugyanis mindig rossz, valami mindig nyomasztó, valami mindig terhes, valami mindig nyűg.
Tehát miközben a lányom sírjánál ültem óriási űrt érezvén a lelkemben, – amelyet ő hagyott maga után bennem -, tudtam, hogy most ismét meg kell veletek valamilyen módon értetnem, hogy mennyire, de mennyire jó nektek! Azaz, nem baj, ha egy vagyonba is kerül az iskolai könyv, de legalább van kinek megvenni!
Ne akarjatok már megőrülni a gyerekeitektől, hiszen ti akartátok őket, hát megkaptátok! Inkább örüljetek nekik, hogy élnek és veletek vannak! Higgyétek el, abba őrülnétek csak bele igazán, ha őket elveszítenétek…! És az sem baj, ha a haverokkal, barátokkal vannak a gyermekeitek, ti pedig picit mérgelődtök amiatt, hogy későn jönnek haza.
Hm.. Azt kívánom, hogy sose tudjátok meg, milyen érzésekkel kel és fekszik az a szülő, aki eltemette a gyermekét és magára maradt. Ti csak egy érzést tudjatok és érezzetek, hogy boldognak kell lennetek, hiszen ott vannak veletek a gyermekeitek és minden nap van kiért élnetek!
(Forrás: Tudásfája)
2020. szeptember 19. (szombat), 19:51
