Hazafelé tartottam, a táskámban egy kis doboz lapult. Benne egy elegáns, drága karóra, amit nagy gonddal választottam ki Tamásnak.
– Semmit sem lehet egy pillanat alatt elintézni… Mindenhez idő kell. Előkészület, különben elveszítem a vagyon felét – hallotta Zsuzsa, és a doboz, amit a kezében tartott, hirtelen sokkal nehezebbnek tűnt.
/Épp hazafelé tartott\./
Hónapok óta félretett minden fizetéséből, hogy valami különlegessel lepje meg őt.
Másnap volt Tamás születésnapja – 42 éves lett. Nem kerek évforduló, de Zsuzsa mindenképp emlékezetessé akarta tenni. Tizenöt éve voltak együtt.
Emlékezett még, hogyan ismerkedtek meg egy baráti összejövetelen. Az egész estét végigbeszélték, végül hajnalban, a lépcsőház előtt búcsúztak el egymástól.
A társasházukban a lift már régen megérett a cserére. Ócska, még a szocialista időkből maradt itt, fanézetű falakkal, tele karcolásokkal és firkákkal.
Megnyomta a hívógombot. A fülke lassan csikorogva ereszkedett le. Aztán az ajtó kinyílt, a belső világítás pislákolt.
Zsuzsa belépett, megnyomta a „8”-ast.
Az ajtók becsukódtak, a lift pedig nyögve, lassan elindult felfelé.
Képzeletében már lejátszotta a másnapot: reggeli együtt, délután vendégek, este szülinapi torta, nevetés.
De a lift hirtelen rándult egyet, majd megállt.
Újra megnyomta a gombot. Aztán próbálkozott másikkal is. Semmi.
– Csak ez hiányzott! – sóhajtott fáradtan. – Mintha nem lett volna így is elég dolgom.
Megnyomta a segélyhívót. Sercegés hallatszott, majd egy fiatal női hang:
– Itt a diszpécser.
– Elnézést, beragadtam a liftbe, az első és második emelet között.
– Értesítettem a szerelőt.
– De mikor pontosan? – kérdezte Zsuzsa, de már csak csendet hallott. A vonal megszakadt.
Elővette a telefonját. Alig volt térerő – egy kis vonalka.
Megpróbálta hívni Tamást. Nem vette fel. Biztos megbeszélésen volt, vagy a metrón. Ilyenkor általában már hazafelé tartott.
Eltelt húsz perc. Zsuzsa guggolva ült a lift falának támaszkodva.
A mobilja merülőben volt, így inkább kikapcsolta, hogy tartalékolja az aksit.
És ekkor – hangokat hallott.
Egy női hang csengett, enyhén rekedtes.
A hang ismerős volt. Ildikó. A másodikról. Fiatal, feltűnő, mindig tűsarkúban. Köszöntek egymásnak, de nem voltak közeli viszonyban. Egyszer Zsuzsa segített neki felvinni a bevásárlást, akkor Ildikó meghívta egy teára. Ennél tovább nem jutottak.
– Megígérted! – szólt Ildikó hevesen. – Meddig akarsz még halogatni? Én már nem bírom ezt tovább!
Férfihang válaszolt. Halk volt, alig hallható, de az intonációja ismerős: mentegetőző, kissé ideges.
– A te ígéreteid fabatkát sem érnek! – emelte fel újra a hangját Ildikó. – Felnőtt ember vagy, mégis úgy viselkedsz, mint egy kamasz!
Zsuzsa óhatatlanul közelebb hajolt az ajtóhoz. Először szégyellte, hogy hallgatózik – de most nem volt választása. Be volt zárva. És a kíváncsiság lassan elnyomta a kellemetlen érzést.
– Mit akarsz tőlem, Ildi? – kérdezte a férfi, ezúttal tisztábban, és Zsuzsa egy pillanatra elfehéredett.
A hang… a hang egy az egyben Tamásé volt.
A nő megragadta a liftajtót. Szíve hevesen kalapált.
Ez lehetetlen!
Tamásnak dolgoznia kellett volna. Vagy otthon lenni. Nem itt. És főleg nem Ildikónál.
– Azt akarom, hogy végre elmondd neki az igazat – hallatszott újra Ildikó hangja, most dühösen remegve.
– Ezt nem lehet csak úgy megtenni, érted? – Tamás hangja most már kétséget kizáróan az övé volt. – El kell rendeznem mindent. Ha elválok, elveszítem a fél vagyont: a lakást, az autót, a nyaralót…
Zsuzsa megdermedt. A dobozt a tenyerébe szorította. Szinte fájt, ahogy a körmei belenyomódtak a tenyerébe.
– És a fiunkkal mi lesz? – kérdezte Ildikó, dühösen és csalódottan. – Gondoltál rá egyáltalán?
Zsuzsa szemében könnyek gyűltek. Fiú?
– Hamarosan egyéves lesz – mondta Ildikó. – Látja az apját heti egyszer, ha egyáltalán. Ez neked normális? Ez az apaság?
Tamás felsóhajtott.
– Csak egy kis időt kérek még… már elkezdtem átrendezni a számláimat. Az autót átírtam a bátyám nevére. Azt fogom mondani, hogy üzleti útra megyek… és akkor beadom a válópert. Így egyszerűbb lesz.
– És miért nem most? – Ildikó hangja gyanakvó volt, tele haraggal.
Zsuzsa a földre roskadt. A padló hideg volt, de nem érzékelte. A gondolatai kavarogtak, a szíve a torkában dobogott. Az egész élete darabokra hullott.
Zsuzsa még mindig a lift padlóján ült, amikor a hangok eltűntek. Mintha az egész ház elnémult volna. A légkör fojtogatóvá vált.
A fejében csak zakatolt:
Mióta tart ez? Vajon mások is tudják? Hányan nevetnek a hátam mögött? És most… mit tegyek?
Tamás azt hitte, elrejtheti előle az igazságot. De ő, Zsuzsa, nem az a nő volt, aki csendben tűr.
A döntés már ott megszületett benne, a lift hideg padlóján ülve. Tamás élete legemlékezetesebb születésnapja lesz ez. De nem úgy, ahogy képzelte.
Pár perc múlva kopogás hallatszott.
– Van ott valaki? – szólalt meg egy férfihang.
– Igen! Igen, itt vagyok! – Zsuzsa felugrott, bár a lábai teljesen elgémberedtek.
– Máris kinyitom! – válaszolta a férfi, miközben szerszám csikordult a záron.
Néhány perc múltán az ajtó kinyílt, Zsuzsa pedig előbukkant a liftből. Egy idős szerelő állt ott, kék kezeslábasban, hajlott háttal, de meleg mosollyal.
– Na, kiszabadultunk! – nevetett. – Régóta benn ragadt?
– Nem tudom pontosan… a mobilom majdnem lemerült, órám meg nincs – felelte Zsuzsa fáradtan.
– Ezek az őskövület liftek… – csóválta fejét a szerelő. – De cserélni? Á, ugyan már, pénz az nincs…
Zsuzsa biccentett, megköszönte a segítséget, és elindult felfelé – gyalog.
A nyolcadik emeletet elérve kissé kifulladva nyitotta ki az ajtót. Odabent Tamás már ott volt, a kanapén ült, ölében a laptop. A szemüvege az orra végére csúszott, haja kócos volt – mindig így nézett ki, ha munkába mélyedt.
– Végre! Már hívtalak, de nem vetted fel – mondta Tamás mosolyogva.
Zsuzsa megpróbált természetes hangon válaszolni:
– A liftben ragadtam. A telefonom is majdnem lemerült.
– Már megint az a nyavalyás lift… – morgott Tamás. – Komolyan, írni kéne valami panaszt. Ez már nevetséges!
Zsuzsa nézte őt – és már nem azt a férfit látta, akit egykor választott. Hanem egy idegent, akinek minden mozdulata mesterkéltnek tűnt.
– Kérsz vacsorát? Főzhetek tésztát – ajánlotta.
– Naná! Segítsek?
– Nem kell, megoldom – mondta Zsuzsa, és már a konyhában pakolta elő a hozzávalókat.
Az este úgy telt, mintha mi sem történt volna. Vacsoráztak, híreket néztek, nevetgéltek. Tamás elmesélte a munkahelyi pletykákat, Zsuzsa pedig bólogatott, néha még nevetett is.
De legbelül egy terv érett.
Másnap reggel Zsuzsa ragyogó arccal lépett be a hálószobába.
– Boldog születésnapot, szívem! – köszöntötte Tamást vidáman.
Tamás álmosan kinyitotta a szemét, elmosolyodott:
– Van egy meglepetésem! – vigyorgott Zsuzsa. – De először be kell csuknod a szemed.
– Mit találtál ki már megint?
– Majd meglátod. Fordulj meg, hadd kössem be a szemed ezzel a nyakkendővel – Zsuzsa már a sötétkék darabbal hadonászott.
Tamás szó nélkül megfordult, ő pedig ügyesen rákötötte a szemére.
– Indulunk! – mondta, és már vezette is kifelé a lakásból.
– Ugye nem valami extrém marhaság lesz? Ne ugorjak bungee jumpingot vagy ilyesmi, jó?
– Nem, csak... bízz bennem.
Leértek a második emeletre. Zsuzsa egyenesen az Ildikó lakása felé vezette.
Megálltak. Zsuzsa megnyomta a csengőt.
A szíve úgy vert, mintha maratont futott volna.
Néhány másodperc múlva az ajtó kinyílt. Ildikó állt ott, fürdőköpenyben, nedves haját törölgetve. Arca meglepett volt.
– Tessék, itt van. Vigyed – mondta Zsuzsa hidegen, és kissé előretolta a még mindig bekötött szemű Tamást.
– Mi van? – Ildikó úgy nézett rájuk, mintha egy rossz kabaréba csöppent volna.
Zsuzsa beljebb tessékelte a férjét. Az engedelmesen követte.
– Most már leveheted a kendőt – szólt határozottan.
Tamás levette. Körbenézett.
– Hol vagyok? Mi ez a hely? – forgatta a fejét. – Ez… kinek a lakása?
Zsuzsa összefonta a karját.
– Kérdezd meg az Ildikódat – sziszegte.
Tamás értetlenkedve nézett hol rá, hol Ildikóra.
– Mi történik? Zsuzsa, mondd már meg…
– Elég legyen a színjátékból – mondta Zsuzsa. – Hallottam mindent. Tegnap. A liftben ragadtam, és hallottam a beszélgetéseteket.
Ildikó homlokán ránc jelent meg.
– Milyen beszélgetés? Tegnap egész nap dolgoztam. Este kilenckor értem haza. A boltban voltam szolgálatban.
Zsuzsa megszólalni sem tudott.
Egy kisfiút tartott a karjában, aki épp egy kekszet majszolt.
– Mi folyik itt? – kérdezte a férfi.
Zsuzsa megdermedt. A hangja… a hangsúly, a beszédstílus… egy az egyben olyan volt, mint Tamásé.
Tamásra nézett – aztán újra a férfira.
Zsuzsa Tamásra nézett – aztán újra a férfira.
Nem hasonlítottak. Egyáltalán nem. Az idegen magasabb volt, karja vastagabb, arca kerekebb. De a hangja… a hangjuk kísértetiesen egyezett. Mintha Tamás egy másik testbe költözött volna.
Zsuzsa döbbenten hátrált egy lépést.
– Ez... nem te vagy – suttogta Tamásnak, aki értetlenül nézett körbe.
– Hát persze, hogy nem én vagyok – válaszolta a férje, zavartan felnevetve. – Ez most mi volt?
A szomszédnő, Ildikó ugyanolyan zavarodottan pislogott. Az idegen férfi, karján a kisfiával, is értetlenkedve figyelte a jelenetet.
– Bocsánat, valami hatalmas félreértés történt – nyögte ki végül Zsuzsa, miközben próbálta leplezni, mennyire remeg a hangja.
– Most már sejtem – mondta Ildikó kissé gyanakodva. – Maga tegnap estéről…
Zsuzsa bólintott.
– Hallottam egy beszélgetést. Azt hittem, a férjem hangját hallom. Pont itt, a liftajtónál. És azt hittem... hát… – elakadt a szava.
Tamás oldalra döntötte a fejét.
– Te azt hitted, hogy én…? Itt…? – suttogta.
Zsuzsa csak bólintott. Az arcát pír öntötte el – a zavar, a szégyen és a megkönnyebbülés keveréke.
A szomszéd férfi végül megszólalt:
– Lehet, hogy furcsán hangzik, de nem maga az első, aki azt mondja, hogy az én hangom olyan, mint valaki másé. A munkahelyemen is kevertek már össze valakivel telefonon.
Zsuzsa elmosolyodott – kínosan, fáradtan.
– Azt hiszem… akkor én is beleestem ebbe a csapdába.
Ildikó enyhén megenyhült. A kisfiú közben játékosan nyújtogatta a kekszet Tamás felé.
– Neki mindegy, ki kicsoda – jegyezte meg a férfi. – Csak legyen keksz.
Nevettek.
Zsuzsa bólintott.
– Akkor… bocsánatot kérek mindenkitől. Mi most… el is mennénk.
– Jó ötlet – mondta Tamás, még mindig enyhe sokkban.
Ahogy kiléptek a lakásból, Zsuzsa mély levegőt vett.
Tamás sokáig nem szólalt meg. Aztán, miközben a liftet hívták:
– Szóval… tényleg azt hitted, hogy megcsallak?
– Tegnap este azt hittem, hogy... igen. – Zsuzsa nem nézett rá. – De ma már nem. Legalábbis... nagyon remélem, hogy nem.
Tamás elmosolyodott. Szinte fájdalmasan.
– Még soha nem mondtál ilyen fájó bókot.
Zsuzsa elmosolyodott.
– Akkor holnap kárpótollak egy szülinapi reggelivel.
A lift megérkezett. Miközben beszálltak, Tamás megszorította Zsuzsa kezét.
– De ugye tudod, hogy ma este nekem is lesz ajándékom neked?
– Milyen ajándék?
– Az, hogy soha többé nem fogsz kétségbeesni miattam. Mert elmondok mindent. A jót is. A rosszat is. A félelmet is. Mert megérdemled.
Zsuzsa halkan megszorította a kezét.
– És ha én is néha hibázom?
– Akkor majd ketten hibázunk okosan – felelte Tamás.
A lift ajtaja becsukódott mögöttük.
Tamás egész nap boldogan hordta az új óráját. Időről időre megnézte a csuklóját, mintha újra és újra el akarna győződni róla, hogy valóságos. Zsuzsa pedig csendben figyelte. Látszólag minden visszatért a régi kerékvágásba – vagy legalábbis majdnem.
De a gyanú árnya ott maradt. Nem az Ildikó-ügy miatt. Azt lezárták. Végül is... félreértés volt. De Zsuzsa már nem tudta ugyanúgy látni Tamást. Ott motoszkált benne a kérdés:
Mi van, ha egyszer tényleg lesz valaki más?
Este Tamás leült mellé a kanapéra.
– Még mindig feszengsz – jegyezte meg. – Látom rajtad. Mi jár a fejedben?
Zsuzsa hosszan hallgatott, aztán sóhajtott.
– Az, hogy túl könnyen megnyugodtunk. Egy félreértés elég volt, hogy elbizonytalanodjak. És ha nem félreértés lett volna…? Mi lett volna akkor?
Tamás bólintott, gondolkodott egy darabig.
– Akkor… talán összeomlott volna minden – mondta végül halkan. – De nem történt meg. És nem is fog.
Zsuzsa ránézett. Kérlelhetetlenül.
– Ezt nem tudhatod.
Tamás elmosolyodott.
– Akkor talán itt az ideje, hogy emlékeztesselek, miért választottalak téged.
Felállt, eltűnt a hálószobában, majd egy kis díszdobozzal tért vissza. Zsuzsa döbbenten nézett rá.
– Ezt… te is vettél valamit?
– Nem most vettem. Már hónapokkal ezelőtt. Arra gondoltam, a szülinapomon én is adhatnék valamit neked.
Zsuzsa kinyitotta a dobozt. Egy kis ezüstmedál volt benne, benne gravírozott dátum: 2009.06.14. – az esküvőjük napja.
– Akkor döntöttem úgy, hogy ha egyszer elveszítelek, újra megkérlek, hogy legyél a feleségem. Most pedig… újra megkérlek. Maradsz velem? Akkor is, ha néha kételkedsz? Akkor is, ha hibázunk?
Zsuzsa szeme megtelt könnyel. Halkan bólintott.
– Igen. De… akkor én is kérdezek valamit.
– Hallgatlak – felelte Tamás.
– Mostantól… őszintén fogunk beszélni, ugye? Nem játsszuk meg magunkat? Nincs több "jó arccal elviselni mindent"?
– Nincs – válaszolta Tamás határozottan.
– Mert ha még egyszer... – kezdte Zsuzsa.
– Akkor te leszel az, aki a liftből nem kijön, hanem beugrik az igazság közepébe – nevetett Tamás.
Mindketten nevettek, először igazán felszabadultan.
Egy hónappal később Zsuzsa új munkába kezdett – elindította saját, kis vállalkozását. Régóta tervezte, de sosem mert belevágni.
Tamás támogatta, minden erejével.
Egyik este Zsuzsa a gép előtt ült, amikor Tamás odahajolt hozzá.
– Most te dolgozol sokat. Látod, milyen könnyű a másik oldalon lenni?
– Igen – mosolygott Zsuzsa. – És sokkal hálásabb is vagyok neked az elmúlt évekért.
– Akkor megérte a lift. – Tamás huncutul kacsintott.
– Megérte – Zsuzsa bólintott. – De ha még egyszer elromlik… én megyek, és kiszerkezetem!
Zárszóként:
A történetük talán nem volt tökéletes, de őszinte lett. A bizalom újraépítése nem egy nap alatt történik. Néhány régi dolog szétesik, hogy helyet adjon valami szilárdabbnak.
Zsuzsa sosem felejtette el azt a napot, amikor azt hitte, minden véget ért. De azt is megtanulta:
A gyanú ott terem, ahol nincs elég beszéd – de a szeretet ott marad, ahol még van erő kérdezni és hallgatni is.
2025. április 24. (csütörtök), 20:37
