Hónapok óta ott ült a sínek mellett: csak most derült ki, miért nem mozdult a Déli pályaudvar kutyája

A PERON NÉMA ŐRE.

A budai Déli pályaudvar környékén élők nap mint nap találkoztak vele, mégis kevesen tudták a nevét. A legtöbben csak így hívták:

„Az a barna kutya a síneken.”

/Pedig a kutya — közepes termetű, tömött szőrű, borostyánszemű keverék — sokkal több volt egyszerű kóbor állatnál\./

Minden hajnalban, amikor az első villamos csikorgó hangja visszaverődött a házak faláról, ő már ott ült. Ugyanott. A hetes vágány mellett, a régi piros padnál, amelyen a festék rég felpattogzott, és a vas korlát rozsdája narancsszínű csíkokat hagyott a betonon.

A kutya nem koldult. Nem követte az embereket, ahogy más kóborok tennék. Csak ült, a fejét kissé oldalra döntve, mintha valami távoli zajra figyelne. Olykor felállt, pár lépést tett a sínek felé, majd visszaült, mintha attól tartana, hogy egyetlen rossz mozdulat és elszalaszt valamit… vagy inkább valakit.

Az emberek már megszokták a látványt. A lányok a gimiből gyakran odadugták neki a maradék péksüteményt, idősebb nénik apró műanyag tálkában vizet hoztak neki, a villamosvezetők pedig lassítottak, ha a kutya túl közel került a peron széléhez.

Egy napon a bőrkabátos, markáns arcú Balogh László — aki minden reggel ugyanazzal az elővárosi vonattal járt be dolgozni — megállt mellette. A kutya olyan mozdulatlanul ült, hogy egy pillanatra azt hitte, beteg.

A szél belekapott a férfi kabátjába, és ahogy leguggolt, érezte, hogy az állat teste reszket.

— Hé, pajtás — szólalt meg halkan. — Fázol? Éhes vagy?

A kutya azonban nem nézett rá. A szemét a sötét alagútra szegezte, mintha abban a pillanatban is várna valamit, ami késik.

László sóhajtott, elővette a táskájából a szendvicsét, és egy darabot letört belőle.

— Tessék. Legalább ezt edd meg.

A kutya azonban nem mozdult. Csak remegve ült tovább, mintha az egész világ megszűnt volna számára, kivéve azt az egyetlen sínpárt, amelyen a fények időnként végigfutottak.

„Valami nagyon nincs rendben vele…” — gondolta László.

Abban a pillanatban egy halk női hang szólalt meg a háta mögött:

— Ne haragudjon… Azt hiszi, megsimogathatja?

László felnézett. Egy fiatal, szőke hajú lány állt mögötte, a kezében félig kiürült műanyag tál.

— Nem hinném — felelte. — Olyan, mintha meg se hallaná, hogy itt vagyunk.

A lány sóhajtott.

— Igen… Péternek hívjuk. Mármint mi, akik rendszeresen hozzuk neki az ételt. De nem tudtuk megfogni, még soha. Valamiért mindig épp csak annyira enged közel, hogy lássuk a szemét… aztán visszahúzódik.

A kutya ekkor váratlanul felkapta a fejét. A távolban felharsant a következő vonat jelzése.

Ahogy a fém kerekei csikorogva közeledtek, a kutya felállt.

A szőke lány szinte suttogva mondta:

— Most nézzék… Mindig ezt csinálja.

A kutya előrébb lépett, egészen a vonal mellé. A füleit felkapta, a farkát lassan megemelte. Nem ugrott, nem próbált a sínekre menni — csak várakozott.

A motor zúgása felerősödött, a fémszag keveredett a hideg levegővel.

Amikor a szerelvény megállt, a kutya előreszaladt pár lépést, a szemét végigfuttatta a vagonok ajtaján.

És amikor senki nem szállt le, akit keresett…

…visszaült. Ugyanúgy, mint minden egyes nap.

A vonat utasai kíváncsian nézték, néhányan mosolyogtak is, de senki sem értette igazán, mi zajlik benne.

Csak László figyelte csöndesen, és úgy érezte, mintha valami a mellkasába marna. A kutya mozdulatlanságában volt valami olyan mély, olyan reményvesztett elkeseredés, amilyet ember szemében sem látott soha.

AZ ÁLLOMÁS HANGJA

Aznap este, amikor László hazaért a XI. kerületi panelházba, valahogy nem ízlett a vacsora. A felesége, Ági rakott krumplit tett az asztalra, a tévében híradó ment, de ő csak kavargatta a villájával az ételt, mintha a tányér mélyén keresne valamit.

— Veled meg mi van? — nézett rá Ági, miközben letette a pohár vizet. — Így még sose néztél egy rakott krumplira se.

— Láttam ma valamit a Délinél — felelte László. — Inkább… valakit.

— Ne mondd, hogy megint összevesztél a jegykezelővel — forgatta a szemét a nő.

László elmosolyodott, de aztán a mosoly gyorsan el is tűnt.

— Nem. Egy kutya… az a barna, tudod, amiről már meséltem. Az, amelyik mindig ott ül a sínek mellett.

Ági elgondolkodott.

— Á, igen… egyszer én is láttam. Olyan szomorúnak tűnt. Azt hittem, valakié a közelben.

— Nem hiszem. Olyan volt ma, mintha teljesen… üres lenne belül. Ha ránézel, olyan érzésed támad, mintha várna valakit, aki már soha nem jön.

Ági nagyot sóhajtott.

— Ne vedd a lelkedre, Laci. Tele van a város szomorú történetekkel. Nem tudsz mindegyiken segíteni.

László bólintott, mégis, amikor éjjel felriadt egy távoli vonatfüttyre, elsőre nem tudta, mi ébresztette. Csak később jött rá: álmában a barna kutya ült előtte, és olyan szemekkel nézett rá, mint egy gyerek, akit a játszótéren felejtettek.

Másnap reggel úgy döntött, előbb indul, mint szokott.

A Déli pályaudvar még félálomban ringatózott. A büfés épp felhúzta a redőnyt, az egyik sínen egy rozsdás tolatómozdony pöfögött, odafenn a hangszórók recsegve próbáltak életre kelni.

A kutya már ott volt.

Nem a pad mellett, hanem közvetlenül a sínek szélén, pontosan azon a helyen, ahonnan a vonatok az alagút sötétjébe tűnnek. A teste megfeszült, mintha bármelyik pillanatban elindulhatna előre, de mégse tette.

László lassan közeledett, nem akarta megijeszteni.

— Jó reggelt, pajtás — mondta halkan.

A kutya egy pillanatra felé villantotta a szemét, majd azonnal vissza az alagút felé. Mintha mérlegelt volna: ellenség-e a férfi vagy sem. De nem morgott, nem hátrált. Csak reszketett.

— Megint itt alszol? — szólalt meg valaki László háta mögött.

Egy középkorú férfi állt ott, sötétzöld mellényben, rajta névtábla: „Tóth Imre – forgalmi szolgálattevő”.

Imre arcán egyfajta fáradt jóindulat ült, amilyen azoknak az embereknek az arcán látható, akik túl sok történetet láttak már, és túl kevésre tudtak hatni belőlük.

— Nem alszom — rázta meg a fejét László. — Csak… nézem. Maga dolgozik itt, igaz?

— Több mint húsz éve — bólintott Imre. — Ez a kutya pedig az utóbbi pár hónapban a… hogy is mondjam… az állomás lelke lett.

László elmosolyodott.

— Úgy láttam, a lelke eléggé összetört.

Imre szeme kicsit elsötétült.

— Ha tudná, miért ül itt… — kezdte, de aztán elhallgatott, mintha hirtelen meggondolta volna magát. — Jöjjön, igyon egy kávét a büfében. Úgy könnyebb elmondani.

László még egyszer a kutyára nézett. A barna állat egy pillanatra összerezzent, amikor egy hangosabb csattanás visszhangzott a csarnokban, de nem mozdult. A szeme az alagút sötétjében veszett el, mintha valami láthatatlant figyelne.

A büfében keserű kávéillat terjengett. A pult mögött álló, rövid hajú asszony — Zsuzsa, ahogy a kitűzője mutatta — már automatikusan két papírpoharat vett elő, amikor meglátta Imrét.

— A szokásos, Imre?

— Igen, és még egy ugyanolyat a barátomnak — intett László felé.

Amikor hátraálltak az egyik kis asztalhoz, Imre egy pillanatig bámulta a gőzölgő kávé tetején úszkáló buborékokat, mielőtt belekezdett volna.

— Emlékszem arra a napra — szólalt meg végül. — December volt, hidegebb, mint most. A szél úgy vágott be oldalról a bejáraton, mintha késeket dobált volna valaki.

László figyelmesen hallgatott.

— Délelőtt tizenegy körül érkezett be egy család — folytatta Imre. — Fiatal házaspár, velük egy kisfiú, lehetett vagy hét-nyolc éves. A gyerek fogta a pórázt, a végén egy ugrándozó, fiatal, barna kutya. Ugyanaz, aki most odakint ül.

— Ő? — László szíve összeszorult. — Akkor nem is kóbor…

— Dehogy az — csóválta a fejét Imre. — Akkor még a neve is a nyakörvén volt: „Bodza”. Emlékszem rá, mert a kisfiú a fülem hallatára mondogatta: „Gyere, Bodza, indulunk kalandozni!” A szeme úgy ragyogott, mint a karácsonyi fények.

Imre elhallgatott egy pillanatra, mintha ízlelgetné az emléket, amely most keserűbb volt, mint a kávé.

— Aztán odamentek a pénztárhoz. Hallottam a beszélgetés foszlányait. A jegypénztáros mondta nekik, hogy a kutyának külön jegy kell, vagy szállítóládában vihetik. És hogy az országos vonatra szabály, nincs kivétel. A nő felháborodott, a férfi ideges lett, mert már közeledett az indulási idő. A gyerek csak szorította a pórázt, és nagy, ijedt szemekkel nézett hol az anyjára, hol az apjára, hol a kutyára.

László ökölbe szorította a kezét.

— Azt akarja mondani, hogy…

Imre egy keserű mosolyt erőltetett az arcára.

— Azt mondom, hogy nagyon sok mindent láttam már itt. Síró búcsúkat, újratalálkozásokat, elszalasztott vonatokat. De amit ezek ketten tettek, arra nem voltam felkészülve.

Felnézett, és egy pillanatra László szemébe fúrta a tekintetét.

— A férfi félrehívta a feleségét. A gyerek és a kutya maradtak a padnál. Nem hallottam, mit beszéltek, csak azt láttam, hogy a nő dühösen gesztikulál, a férfi meg egyre türelmetlenebb.

Aztán visszamentek a gyerekhez. Az apa letérdelt hozzá, megsimogatta a fejét, és azt mondta: „Maradj itt anyával meg Bodzával, mindjárt jövök, elintézek valamit.” A gyerek bólintott, Bodza meg vidáman csóválta a farkát.

Imre nagyot kortyolt a kávéból, mintha ezzel próbálná leöblíteni a torkában összegyűlt keserűséget.

— Nem jött vissza — mondta aztán. — Legalábbis nem úgy, ahogy a gyerek gondolta. A férfi elment a vágányhoz, ahol a vonat már beállt. A nő utána. Először azt hittem, csak megnézik, jó helyen vannak-e. De aztán felmentek a kocsiba. A gyerek maradt a padnál, a kutya a lábánál. Aztán egyszer csak megszólalt a hangosbemondó, hogy indulás, a fiú pedig felpattant, és rohant volna utánuk.

Imre szemei előtt megcsillant valami — talán harag, talán fájdalom.

— A póráz kicsúszott a kezéből, a kutya meg ugrott volna utána, de az élet furcsán kegyetlen: a zsinór beleakadt a pad lábába. A gyerek rohant, ordított: „Anya! Apa! Várjatok!” Az ajtó viszont bezárult előtte. A szerelvény lassan elindult, a fiú meg futott mellette, míg csak bírta. A kutya meg vonyított, tépte magát, amíg a nyakörv hirtelen meg nem csúszott a fején… és egyszerűen lejött róla.

— Ne… — suttogta László.

— De — bólintott Imre. — Bodza kiugrott, és olyan sebességgel iramodott az alagút felé, hogy még én se hittem el. A gyerek eltakarta a szemét, azt hiszem, attól félt, hogy a kutya a vonat alá kerül. De Bodza nem volt ostoba. Pont annyira közel futott a szerelvényhez, hogy lássa, hol tűnnek el az ablakok, hol ülnek mögöttük azok, akiket a világnál is jobban szeretett.

Imre sóhajtott.

— És azóta is ott keresi őket. Minden áldott nap. Ugyanazon a helyen, ugyanazzal a reménnyel. A gyereket aznap délután elvitték a nagyszülők, úgy hallottam, vidékre. A szülők… hát, ők valószínűleg már régen túl vannak az egészen. Új lakás, új tervek, új élet. Csak a kutya ragadt itt, két világ között.

László nem tudott megszólalni. A kávé kihűlt a kezében.

— Próbálták…? — kérdezte végül rekedten. — Próbálták… befogni?

Imre bólintott.

— Én magam is. Zsuzsa a büféből, a takarítók, a biztonsági őrök, még egy állatvédő alapítvány is kijött. Hoztak csirkehúst, pórázt, szállítóládát. Egyszer már majdnem sikerült: egy fiatal pár, akik a közelben laktak, elcsalták magukkal a kerületig. Azt hitték, megnyerték a bizalmát. Másnapra… — vállat vont. — Másnapra a kertkapu nyitva maradt, és Bodza már megint itt ült. Pont ott, ahol most is.

László ekkor érezte, hogy valami eltörik benne. Nem hangosan, nem látványosan — csak úgy, belül, csendben.

— És senki sem…? — kezdte.

— Senki — felelte Imre. — Mert nem minket vár.

BODZA VÁLASZTÁSA

Aznap este, amikor László kilépett a Déli pályaudvar kapuján, a novemberi szél zizegve tépte a hirdetőtáblákra tűzött papírokat. Már besötétedett, az odafönt pislogó lámpák sárgás fénye alig tudta áttörni a ködös párát.

A kutya még mindig ott ült.

A hetes vágány mellett, a piros padnál, mintha az idő teljesen elvesztette volna az értelmét számára. László hirtelen elhatározással visszafordult. Odament a közeli kisboltba, vett egy takaróplédet, egy fém tálat és egy zacskó jó minőségű száraztápot.

„Nem hagyhatom így” — gondolta.

Amikor visszaért, a vonatok zaja már halkabb volt, a menetrend szerinti forgalom ritkult. A férfi óvatosan közeledett Bodzához. Nem akarta siettetni.

— Na, pajtás… — szólalt meg lágyan. — Nem akarok tőled semmit elvenni. Csak adni.

Lassan letette a tálat a földre, beleöntötte a tápot. A szemek egy pillanatra megcsillantak a lámpafényben, majd halk surrogással csúsztak a fémperemhez. A kutya félrebillent fejjel figyelte.

A következő pillanatban azonban meghallotta a távoli síncsikorgást, és azonnal elfordult. A tál ott maradt, érintetlenül.

László nagyot sóhajtott.

— Ilyen hűséget… emberben ritkán látni — suttogta maga elé.

A vonat elhaladt, senki sem szállt le, akit a kutya keresett. Bodza visszaült a megszokott helyére, és csak azután közelített a tálhoz, hogy a szerelvény fényei eltűntek az alagútban.

László csendben figyelte, ahogy az állat végre enni kezd. Minden egyes falatot gyorsan rágott, mégis körültekintően, mintha bármelyik pillanatban ugrásra készen kellene maradnia.

Amikor végzett, László lassan felemelte a takarót.

— Nézd csak… — mondta. — Ez csak arra jó, hogy ne a hideg betontól fájjon a csontod. Semmi több.

A kutya hátrább húzódott, a füle hátracsapódott, szemeiben riadt fény villant. László azonnal megmerevedett, majd leguggolt, és a takarót jóval távolabb terítette le, nem közvetlenül mellé, hanem a pad alá, félárnyékba.

— Ide nézz, semmit nem akarok tőled. Ha akarod, ráfekszel. Ha nem akarod, nem. Csak… legyen egy helyed, ami nem ennyire hideg.

Egy ideig semmi sem történt. A kutya figyelte a férfit, aztán lassan, bizonytalan lépésekkel a takaró közelébe ment. Nem feküdt rá, csak az orrával megszagolta, majd visszahúzódott a sín mellé.

László ekkor értette meg: ez a hely fontos neki, nem a kényelem. A sínek mellől ugyan látja az alagutat, azt a sötét torkot, ahol szerinte bármelyik pillanatban feltűnhet az a szerelvény, amely elvitte mindazt, amit szeretett.

— Rendben — bólintott csendben a férfi. — Akkor maradj ott. Én majd idehozok mindent, ami kell.

A következő hetekben László szokása lett, hogy reggelente és esténként megállt Bodza mellett. Néha csak pár szót szólt hozzá, néha hosszabban ott maradt, különösen, amikor a november végi fagyok lejjebb csavarták a hőmérőt.

Egyik reggel, amikor a hó első pelyhei lassan hullani kezdtek a peronra, a szőke lány is megjelent, akit már korábban látott. A kezében gőzölgő leveses dobozt tartott.

— Jó reggelt! — mosolygott Lászlóra. — Úgy látom, maga is… állandó vendég lett.

— Úgy fest — biccentett a férfi.

— Balogh László vagyok.

— Farkas Nóra — nyújtotta a kezét a lány. — Én vagyok az egyik bolond, aki minden nap kaját hoz ennek a makacs ebnek.

Nevettek, és ez a nevetés valahogy enyhítette a hideg reggel szorítását.

Bodza közben fel sem figyelt rájuk. A hópelyhek szép lassan belevesztek a bundájába.

— Hallottam a történetét Imrétől — mondta László halkan. — Maga is ismeri?

Nóra arca elkomorult.

— Sajnos igen. Aznap is itt voltam. Láttam a gyereket, ahogy fut a vonat után. Láttam az anyját, ahogy az ablakból néz vissza… vagy inkább nem néz vissza igazán. Azóta, ha gyerekeket hallok nevetni a peronon, mindig összeszorul a gyomrom.

Csend telepedett közéjük. Csak a hangosbemondó recsegése és egy érkező vonat fékjeinek sivítása törte meg.

— Nem akar eljönni innen — mondta Nóra. — Pedig lenne, aki befogadná. Egy barátnőm már háromszor próbálkozott. Örült hátsó kert, kutyaház, minden. De ahányszor elvitték, Bodza megszökött. Vissza az alagúthoz.

— Tudja… — kezdte László, miközben a kutyára pillantott. — Valahol… értem. Ha az én gyerekemet vinnék el innen egy vonattal, és nem tudnám, hova vitték, én is itt állnék minden nap, amíg össze nem esem.

Nóra rápillantott, és valami elismerő melegség csillant meg a szemében.

— Maga is apa? — kérdezte.

— Egy lányom van, huszonegy. Már külön él, de ha rám néz, még mindig azt a kislányt látom, aki pónilovat kért karácsonyra — mosolyodott el László.

— Talán ezért érti ennyire, mi zajlik Bodzában — mondta Nóra elgondolkodva.

Aznap este, amikor László hazafelé tartott, valami új gondolat motoszkált a fejében.

Mi van, ha nem elszakítani kell őt ettől a helytől, hanem… mellette lenni, amíg ő maga dönt másképp?

A tél egyre keményebbre fordult. December elején már vastag jégcsapok lógtak az állomás peronjának széléről, a sittes kocsik fémszerkezete nyüszítve reagált a hajnali mínuszokra.

Egyik este, amikor a szél különösen élesen süvített végig a vágányok között, László nagy hátizsákkal érkezett. A táskából nemcsak étel, hanem egy vastagabb pokróc, egy régi, puha sál és egy egyszerű, bélelt kutyaruha is előkerült, amit Ági varrt a régi kabátjából.

— Ezt most vagy nagyon meg fogod utálni, vagy egy nap még hálás leszel érte — dünnyögte, miközben letérdelt a kutya közelébe.

Bodza ma szokatlanul nyugtalan volt. A farka ide-oda rezdült, a füleit hátracsapta, majd felemelte, mintha belül vívódna: maradjon-e a saját, változatlan gyászában, vagy engedjen egy morzsányit az emberi közeledésnek.

László letette maga mellé a kabátkát, és halkan beszélni kezdett.

— Tudod… én nem akarom elvenni tőled ezt a helyet. Nem akarom letépni a múltadat. Csak arra kérlek, hogy engedd, hadd segítsek. Hogy ne a jég legyen az ágyad. Nem attól leszel hűséges, ha megfagy a havas betonon… attól leszel hűséges, hogy itt maradsz.

Bárhol is alszol éjszaka.

A kutya lassan felé pillantott. Mintha értené a szavak mögötti érzelmet: azt a fajta fájdalmas együttérzést, amit nem lehet megjátszani.

László óvatosan nyújtotta a kezét. Nem egyből a kutya felé, csak a föld felé, tenyerét lefelé fordítva, mintha azt mondaná: „Ha akarod, közelebb jössz. Ha nem, nem történik semmi.”

Bodza előrevette a fejét, megszimatolta az ujjakat. A levegő megtelt a pillanat feszült csöndjével. Aztán a kutya egyetlen apró mozdulattal előrelépett, és orrával hozzásimult László kézfejéhez.

Olyan volt ez a kis érintés, mint amikor valaki egy szótlan bocsánatkérést fogad el.

László szíve hevesen megdobbant.

— Jól van, kisöreg… — suttogta. — Akkor most… próbáljuk meg együtt.

Nagyon lassan, szinte észrevétlen mozdulatokkal vette kezébe a kabátkát, és még lassabban emelte a kutya felé. Bodza először megfeszült, de nem húzódott el. László átkarolta, nem szorosan, csak épp annyira, hogy át tudja bújtatni a lábait a ruhán.

Amikor végzett, hátrébb lépett.

— Na? — kérdezte mosolyogva. — Még mindig te vagy a pályaudvar legbátrabb őre. Csak most… melegebben.

Imre ekkor lépett oda, aki a jelenetet a távolból figyelte.

— Nem semmi… — morogta. — Magát… valamiért megszerette.

— Engem nem — rázta a fejét László. — Csak elfáradt egyedül fázni.

Imre vállon veregette.

— És maga meg elfáradt egyedül sajnálni. Jól kiegészítik egymást.

A következő hetekben valami furcsa, csöndes változás kezdődött. Bodza továbbra is minden nap ott ült a hetes vágánynál, ugyanazzal a kitartó figyelemmel őrizve az alagút bejáratát. De már nem rohant el, ha valaki közelített hozzá. Nem morgott, amikor László vagy Nóra a közelébe ült. Sőt, néha, ha nagyon csendes volt a peron, egészen a férfi lábához sétált, és odaengedte a fejét.

Egyik délután, amikor ritkán szikrázó téli napfény lepte el a pályaudvart, Nóra hirtelen megszólalt:

— Tudja, Laci, szerintem a hűség nem azt jelenti, hogy ugyanott maradunk, míg bele nem rokkanunk… hanem azt, hogy nem felejtünk. Akkor sem, ha már továbblépünk.

László bólintott.

— És szerinted… — nézett a lányra — ő valaha képes lesz továbblépni?

Nóra a kutyára pillantott, aki épp egy gyerekcsoport felé figyelt. A gyerekek hangosan, csacsogva vonultak el, és egy pillanatra Bodza szemeiben valami sajgó fény villant — mintha egy régi, elveszett hang visszhangja lenne.

— Nem tudom — felelte Nóra őszintén. — De talán… az a dolgunk, hogy mellette legyünk, ha egyszer mégis megteszi az első lépést.

A fordulat végül egy kora tavaszi napon érkezett el.

Március volt, a levegő még csípős, de a fák rügyeiben már ott feszült az ígéret. László a megszokott időben érkezett, ám már a peron elején furcsa nyugtalanságot érzett.

A hetes vágány mellett egy kisfiú állt. Vékony, sötétkék kabátban, kissé nagy sapkában, amely folyton a szemébe csúszott. A keze ökölbe szorult, a tekintete… rémülten szomorú.

Előtte, alig egy méterre tőle, Bodza állt. Nem ült, nem remegett. Állt. A fejét oldalra billentette, mintha próbálná összerakni a mozaikokat egy ismerős arc darabjaiból.

— Biztos maga az? — suttogta a kisfiú. — Bodza…?

A hangja rekedt volt, mintha egész nap sírt volna, vagy mintha túl sok mindent tartogatott volna magában éveken át.

László megtorpant. Imre az ügyeleti ablakból figyelte a jelenetet, arcán olyan kifejezéssel, amit a férfi még sosem látott: egyszerre félt, remélt, és félt remélni.

Bodza egy lépést tett a gyerek felé. Megszagolta a kezét, majd a kabátját, aztán hirtelen közelebb nyomta a fejét a fiú mellkasához. A kisfiú karjai ösztönösen fonódtak a nyakára.

— Ne haragudj… — suttogta a gyerek, miközben könnyei a kutya bundájába csorogtak. — Anya azt mondta, nincs értelme visszajönni. Azt mondta, biztosan már rég elvittek… De én… Én nem bírtam tovább. Megkerestem a nagypapánál a régi fotókat, és… és eljöttem. Ha napokig kellett volna is.

László mellé ekkor odalépett Imre.

— Ő az? — kérdezte halkan.

— Úgy néz ki — felelte László.

— Tegnap este egy asszony telefonált — morogta Imre. — Azt mondta, a fia szegről-végről idevaló. Hogy azóta is a kutyát emlegeti, akit itt hagytak. Hogy ő már nem tud visszajönni, mert Máltán dolgozik, de a fiút… hát, azt már nem tudta visszatartani. Talán későn jött rá, milyen hibát követett el.

A gyerek ekkor felnézett. A szemei vörösek voltak a sírástól.

— Elvihetem…? — kérdezte tétován. — Nem akarom többé itt hagyni. Soha. Esküszöm.

László szíve hevesen vert. Valahol mélyen azt várta, hogy Bodza most majd kitör a fiú öleléséből, és visszarohan az alagút mellé, hogy őrizze azt a helyet, amelyhez annyi fájdalmas emlék kötötte.

De nem tette.

A kutya a fiú mellkasának dőlve állt, a farka lassan csóválni kezdett — először bizonytalanul, aztán egyre határozottabban, mintha hosszú álomból ébredne. Felnézett a gyerekre, és az a tekintet már nem az alagutat kereste.

Valami elnehezült László torkában.

— Ha most nem megy vele… — suttogta. — Akkor soha.

Imre bólintott.

— A hűség sem azt jelenti, hogy mindig ugyanott maradunk — ismételte csendben Nóra korábbi szavait, mintha magának olvasná fel őket. — Hanem azt, hogy akármerre megyünk is tovább… nem felejtünk.

A kisfiú óvatosan hátrébb lépett, még mindig a kutya nyakát átölelve.

— Gyere, Bodza… — mondta halkan. — Menjünk haza.

A kutya egy pillanatra még visszafordította a fejét az alagút felé. Egyetlen, utolsó, hosszú pillantást vetett arra a sötét torkolatra, ahol annyi napon át várta a lehetetlent. Aztán megrázta a bundáját, mintha leporolná róla az ott töltött hónapok hidegét, és engedte, hogy a fiú elvezesse.

Nem rohant. Nem szaladt. Nyugodt, biztos léptekkel indult el a kijárat felé.

A peronon elcsendesedett minden. Akik látták, ösztönösen félreálltak, mintha tudták volna, hogy valami szent és törékeny pillanat tanúi.

László, Nóra és Imre egymás mellett állva nézték, ahogy a két alak — a kisfiú és a kutya — lassan eltűnik a pályaudvar üvegajtaja mögött.

— Azt hiszem… — szólalt meg végül Nóra elcsukló hangon —… most lett igazán üres ez a hely.

— Nem üres — rázta meg a fejét László. — Csak… könnyebb lett. Mintha valaki lerakott volna egy terhet, amit eddig mi is cipeltünk vele együtt, anélkül, hogy észrevettük volna.

Imre hosszan kifújta a levegőt.

— Sok mindent láttam már itt — mondta. — De azt, hogy valaki ennyi idő után hazamegy… pedig elárulták… nos, erre még én sem voltam felkészülve.

A hangosbemondó újra megszólalt, sorolta a következő vonatok érkezését és indulását. Az élet ment tovább. Az emberek jöttek-mentek, csomagok zörögtek, kerekek csikordultak a síneken.

De attól a naptól kezdve, ha valaki arra járt a Déli pályaudvar hetes vágánya mellett, és egy pillanatra megállt, mintha még mindig láthatott volna valamit: egy barna foltot a betonon, egy képzeletbeli kutyasziluettet, amely mozdulatlanul ül, az alagutat figyelve.

És azok, akik ismerték Bodza történetét, pontosan tudták:

Nem egy furcsa, kóbor eb volt ő.

Nem egy vadállat.

Hanem egy kutya, aki olyan hűséges volt, hogy még az emberek árulása sem törte össze teljesen. Csak megsebezte. De a seb végül begyógyult — egy kisfiú ölelésében, aki – bár későn, de – visszajött érte.

És minden alkalommal, amikor egy új vonat beleveszett a budai hegyek alagútjába, valahol, egy másik városrészben, egy meleg szobában talán éppen akkor emelte fel a fejét egy barna kutya, Bodza, miközben gazdája mellé kuporodott a kanapén.

Már nem várt többé vonatot.

De soha nem felejtette el azt az állomást, ahol hónapokon át őrizte a reményt, hogy azok, akik elhagyták, egyszer még visszatérnek.

És talán ezért mi, emberek, ha eszünkbe jut, kicsit szégyenkezünk. Mert egy kutya megmutatta nekünk, mit jelent a hűség… akkor is, amikor mi magunk már rég továbbszálltunk volna az első induló szerelvénnyel.

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2025. november 28. (péntek), 10:57