Kalandvágyó anyukaként úgy döntöttem, ideje kipróbálni, milyen az, ha ma Magyarországon az ember lánya egy kendővel a fején próbál szerencsét a Keleti pályaudvar környékén.

/Kalandvágyó anyukaként úgy döntöttem, ideje kipróbálni, milyen az, ha ma Magyarországon az ember lánya egy kendővel a fején próbál szerencsét a Keleti pályaudvar környékén\./

Hirdetés

.

Az elmúlt napok hírei mellett az sarkallt erre a tettre, amit az emberek egy részéből kihoz ez a szerencsétlen menekült helyzet. Például, amikor felszállsz a villamosra, és egy fotelnáci (tudják, aki a bajsza alatt, meg a tévé előtt hangos) épp rángatja arrébb nyolcéves forma lányát, azzal a felkiáltással, hogy menjünk arrébb, felszálltak ezek a menekült állatok. Gondoltam egyet hát, és szerda reggel magamhoz vettem egy nagyobbacska kendőt, egy régi fekete válltáskát, na meg a gyereket, aki statisztált nekem a kísérlet alatt.

Először úgy gondoltam, majd a Keletinél felteszem a kendőt, de végül győzött az anyai ész, Misikém ugyanis mostanában sapkában sem láthatott, és ha ott élesben kezdi el tépni a fejrevalóm, az tuti lebukás.

Lesétáltunk hát kettecskén a tetthelyre a Blaháról, és el kell mondanom, út közben semmi különösebb pánikot nem okoztam, ha egyáltalán észrevettek, inkább érdeklődő, vagy szánakozó pillantásokat vetettek ránk.

Három segítőmmel a Burger Kinghez beszéltem meg randit, a koncepció ugyanis az volt, hogy első körben „jelmezben” teszek egy kört, két fiú pedig némileg lemaradva jön utánam, és veszik az eseményeket, ezután pedig öltözés, és immár magyarként, égővörös hajzuhataggal (néhol barna, esetleg narancssárga, a kisfiam épp a hajfestős estén döntött úgy, hogy szeretne újabb fogat növeszteni, csak ezt akkor találta ki, mikor már a fejemen volt a festék), a komplett vasedénnyel a füleimben (ez négy pár fülbevaló, de néhányan kicsit sokallják), megteszem ugyanazt a kört.

Na, hát nem is szaporítom a szót, nekiindultunk, kezemben a gyerekkel – gondoltam nem túl életszerű, hogy országokon át toltam egy piros sportkocsit -, vállamon a táskával, neki az egyik oldalbejáratnak. Drága kopasz rendvédőink térdig napszemüvegben már ott védték a hazát, természetesen egyikük ki is tette elém a kezét, mondván papír. Kicsit próbáltam érdeklődni, hogy papír, milyen papír, de csak addig jutottunk, hogy papír, papír. Hát papír. Mit lehetett tenni, elsomfordáltam, egyenesen a másik bejárathoz. A helyzet kábé ugyanez, kopasz megállít, passport, nincs passport, akkor ez az ajtó klózd, közölte a drágám, majd helyesbített: This door is closed.

Kérdeztem, hogy és akkor ők? Mármint akik eközben elmentek mellettem. Hát nekik van passportjuk. Aha. Én meg most jöttem a hathuszas damaszkuszival csillagom, de hát oké, akkor menjünk, teszteljük le a pesti népet.

Már szakadt rólam a víz a kendő, a blúz és Misi súlya alatt, de még úgy gondoltam, kérdezősködöm kicsit a buszmegállóban, hogyan juthatok el a Kelenföldi pályaudvarra. Nos, ketten szenteltek nekem figyelmet a nem csekély forgalomban: egy lány odavezetett a buszmegállóban a menetrendekhez és megmutatta, neki ezúton is köszönöm, nagyon kedves volt. A másik egy néni volt, mondjuk ő a Délibe akart elküldeni, oda is magyarul, hogy onnan menjek gyalog, vagy busszal, de azért legalább ő sem rázott le.

Ellentétben a többiekkel, de gondolom ezzel most nem mondtam újat.

Megszabadultam a kendőtől, felvettem egy pólót blúz helyett, az arcomra csaptam a napszemüvegem, a fiam pedig némileg méltatlankodva visszaköltözött a kocsiba, hiába, mióta nem pehelysúlyú, ritkábban cipelem, így most kiélte magát.

A táskát otthagytam harmadik segítőmnek, és a fiúkkal ismét nekivágtunk. Ugye kitalálják? A rend bátor és éber őrei a világon semmit nem kértek tőlem a bejáratoknál, a kutyát nem érdekelte, hogy kihez, miért megyek, milyen állampolgár vagyok, milyen nyelvet beszélek, mi a vallásom, menjek csak, persze. A buszmegállóban megállított emberek pedig kivétel nélkül (!) megálltak és segítettek nekem, igaz a hetes buszt ajánlgatták többségében, ami ugye már nem megy Kelenföldre, de oda se neki. Ráadásul egy úr roppant előzékenyen elárulta, hogy a négyes metró is jó ám, csak oda most ne menjek, mert az aluljáró tele van ezekkel a migránsokkal és az nagyon veszélyes.

Tanulság? Persze van, persze el lehet mondani, hogy fú, de kellemetlen volt, hogy ránézésre ítéltek, hogy nem a kendőtől vagyok jó vagy rossz… de mit mondhatnék? Én itt maradok. Nekem nincs kendőm, nincs batyum, amit cipeljek. Van egy lakásom, ahova hazajövök, van egy fiókom, amibe elteszem a kendőt, van egy tűzhelyem, ahol ebédet melegítek a fiamnak, akinek van egy ágya, ahova ebéd után lefekhet, és van játéka, amit magához ölel. És nekik? Marad a kendő

Forrás: gepnarancs.hu

2015. szeptember 03. (csütörtök), 18:19