Sziasztok..Ma édesanyámmal a kórházban voltunk betegsége miatt..Reggel 8 órakkor parkoltam le a kórház udvarán es délután 3 órakkor jöttünk ki..Hozzáteszem nem jókedvemből parkoltam ott bent../Anyukám mar toló kocsi segítségével tud javarészt közlekedni\./
Hirdetés
.Így nincs más választásunk muszáj bent leparkolnunk..Mikor jöttünk ki a kapun ezt a nyugtát adta az úriember a kezembe amin 14.000 ft volt.. Hat azt hittem kiesek az autóból mikor megláttam mennyit kell kifizetnem.
Hirdetés
.
Hozzáteszem az úriember is teljesen fel volt habarodva hogy ennyit kell kifizetnem..Még majdnem ő érezte magát kellemetlenül..Ez egyszerűen hihetetlen..Nincs elég baja az embernek még horribilis összeget kérnek a kórhaz udvarán lévő parkolásért… Köszönöm Magyar Egészségügy..
2018. szeptember 18. (kedd), 17:18
Segítsd a munkánkat egy Facebook megosztással! Megosztáshoz kattints az alábbi gombra:
Lebuktatta a férjét a fiatal szeretővel, de nem csinált jelenetet. Öt nap múlva meglepetést tartogatott számára… (1....
Mindenegyben blog 2025. április 21. (hétfő), 15:48
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
A börtönorvos minden este behívatta magához a csinos rabot. De amikor megtudta, hogy ki is ő valójában, teljesen ledöbbent.
Anna, egy huszonöt éves fiatal nő, gyűlölte az estéket. Ez volt az az idő, amikor engedelmeskednie kellett egy ötvenöt éves férfi akaratának. A körülmények úgy alakultak, hogy nem volt más választása. Eleinte naivan azt hitte, hogy megtagadhatja, de a tapasztaltabb cellatársai gyorsan felvilágosították a börtönben uralkodó törvényekről. Elmagyarázták neki, hogy az orvossal szembeszállni értelmetlen – hatalma óriási volt, és ha akarta, pokollá tehette az életét. Anna végül úgy döntött, hogy inkább a kisebbik rosszat választja: engedelmeskedik.
Pál már évek óta börtönorvosként dolgozott. Ez a hely tökéletes volt számára, hiszen itt szinte korlátlan hozzáférése volt a női rabokhoz a saját örömére. Amint Anna bekerült, rögtön felfigyelt rá – a lány szépsége kiemelte őt a többiek közül.
Először akkor került a börtönkórházba, amikor a rabtársai megtámadták. Később megértette, hogy az egész egy előre kitervelt csapda volt. A támadás után azonnal a rendelőbe vitték kivizsgálásra, ahol Pál már várta. Ott közölte vele, hogy innentől minden este be fogják hozzá kísérni. Nyugodt, kimért hangon ecsetelte, milyen következményei lesznek az ellenállásnak. Anna nem látott kiutat.
Ahogy ígérte, Pál gondoskodott róla, hogy a lánynak jobb körülményei legyenek. A többi rab kénytelen volt tisztelettel bánni vele, az őrök pedig nem bántották. Egyetlen vigasza az volt, hogy az orvos nem minden nap dolgozott. Viszont Pál szoros kapcsolatban állt a börtönigazgatóval, és befolyása szinte vetekedett az övével. Mindenki félt tőle.
Így teltek a hetek. Az őrök rendszeresen átkísérték Annát az orvosi szobába, ahol kénytelen volt eltűrni mindazt, ami történt. Senki nem avatkozott közbe, senkit nem érdekelt az igazság.
De a sors közbeszólt. Egy nap váratlanul áthelyezték Annát egy másik intézménybe. Pál semmit nem tehetett ellene. Még az igazgató sem tudta, miért vitték el a lányt.
A doktor azonban nem hagyta el a börtönt. Minden erejével kapaszkodott a pozíciójába, és eltökélt volt, hogy itt fog dolgozni, amíg csak lehet. Amikor új igazgató érkezett, azonnal megpróbált jó viszonyt kialakítani vele. Figyelte, hogyan kezd bele az új főnök a reformokba, és úgy döntött, hogy egyelőre visszafogja magát. Nem akart felesleges kockázatot vállalni, amíg nem biztos a helyzete.
A börtönben elkezdődött a rendcsinálás: néhány őrt már kirúgtak, és a fegyelem egyre szigorodott. Pál is érezte, hogy óvatosnak kell lennie. Ezért inkább a főnök mellé állt, besúgta a kollégáit, és mindenben segítette a reformokat. Ez be is vált: a friss vezető, Boriszovics Jenő, egyre többször kérte ki a véleményét, konzultált vele a rabok egészségügyi állapotáról, és szép lassan a jobbkezévé tette.
Minden Pál terve szerint haladt.
Aztán egy nap…..??? A folytatás az első kommentben a kép alatt!
