Ma a vonaton mellém ült egy down kóros kisfiú..A szemben ülő nő elkezdett öklendezni a látványától, erre megszólalt Ő

Megvan az az érzés, amikor késő délután munkából hazafelé menet ülsz a buszon 40°-ban, zenét hallgatsz és bámulsz ki az ablakon elmerengve a világ nagy dolgain? Na, én ebben a transzban voltam, amikor a 1,5 személyes ülésemre éreztem, hogy levetődik valaki.

A szívem ott helyben megállt az ijedtségtől, de már húztam is ki a fülemből a fülest. Amikor odapillantottam egy 7 év körüli kisfiú vigyorgott vissza rám, akit az anyukája üldözött „Kicsim ott már… ül…a néni….” Késő, kiskrapek már javában spanoskodik. (Innentől a történet végéig a busz egész utas közössége egy pisszenés nélkül mereven bámult minket, amíg le nem szállt újdonsült kis barátom.) Ránéztem a kétségbeesett anyukára, akin látszott, hogy keresi, hogy cibálhatná el onnan pöttöm fiát. „Semmi baj, elférünk itt ketten is” Szerencséd van öcsi, a néni max a képzeletét rázza a Despacitora… Anyuka hálásan bólintott gyerek meg már folytatta is.

- Téged hogy hívnak?

- Gerda, vagyok.
- Az ott a telefonod? Milyen nagy!
- Igen az egy telefon (Irónia, mi az, egy tablet? Bármi is az kettő jöhet…) Megnézed?
Nagy szakértelemmel elkezdi vizsgálni a kütyüt. Nézi, forgatja, benyomja középen a gombot, felvillan a kijelző rendesen gyönyörködött benne. Aztán eszembe jutott, hogy lehet, mielőtt kinyílnának, az ajtók csak elkellene tőle venni, mielőtt más szál le vele septiben én meg kereshetem a Blahán…

Annyira nem bánta, elővette a sajátját egy piros, Ferrari alakú játéktelefont. Azt mondta nagyon széplány vagyok, ezért szeretne velem egy selfit, ha nem bánom. Ha ez boldoggá teszi, miért ne? Kit érdekel, mit gondolnak az emberek. 

Csinált egyet a kis sportautóval, de mivel megnézte az ”elkészült képet” és nem tetszett rajta a feje, ezért lőtt egy másikat, amit már jónak ítélt. A legnagyobb meglepetésemre a következő lépés az volt, hogy elkérte a telefonszámom, hogy majd átküldi a képet, de ha addig nem haragszom, beállítja hívóképnek. (még mindig egy játék telefonról beszélünk) Én kis naív, mivel nagyon cuki volt tényleg az eredeti számom adtam meg neki, de sosem hívott többé.  Mesélt nekem, hogy most éppen táncórára megy az anyukájával és nagyon szereti a természetet, mellesleg imádja Budapestet, mert itt mindig valami történik. Csak kapkodtam a fejem a sok információ hallatán, aztán egyszer csak olyan dolog történt, amire én sem számítottam.

- Te tényleg gyönyörű lány vagy….úgy szeretném, ha ilyen feleségem lenne egyszer…
És ezzel a lendülettel, az aprócska ujjaival végig simította az arcom és megállapította milyen puha bőröm van. Valamiért pont kinéztem az ablakon a mozdulatnál, így telibe kapta a bal arcom és pont láttam az előttem álló hölgy reakcióját, aki előbb a gyomorsavat nyelte vissza, majd szabályosan elkezdett ott előttünk öklendezni. A reakció láttán gyorsan a kisfiú felé fordultam és egy nagy mosoly kíséretében közöltem vele, hogy én pedig a világ legboldogabb anyukája leszek, ha ilyen csodás kisfiam lesz. Amikor leszálltak illedelmesen elköszönt, majd futott előre gombot nyomni, anyuka meg mielőtt elindult volna megfogta a kezem, rám nézett és csak annyit mondott köszönöm és már indult is a fia után.

A kisfiú Down-szindrómás volt. Valószínűleg azért ült mellém, mert senki nem akarta, hogy mellé üljön. A felét nem értettem annak, amit mondott, de ilyenkor segítségkérően rápillantottam az anyukára, aki egyből segített, így nem tűnhetett fel pajtinak, hogy gebasz van. A hölgy pedig azért lett rosszul, mert az apró kis ujjacskái ki voltak repedezve és azzal ért hozzám. Tőlem az arcomon rohadhatott volna el a keze, akkor sem alázok meg egy gyereket azzal, hogy ellököm magamtól éreztetve vele, hogy ő negatívan más és megalázom a nyilvánosság előtt, akik tényleg úgy bámulták tele szánalommal a szemükben szerencsétlent, mintha UFO lenne. Egyszerűen hihetetlen, hogy még mindig ott tartunk, hogy beteg gyerekekre képesek vagyunk úgy nézni, mint a szörnyekre és úgy kezeljük őket, mint valami fertőző betegeket.

2017. október 02. (hétfő), 23:43