Ráordibáltak a buszon a lányra, hogy adja át a helyét. Durva, ami ezután történt
Hirdetés
Hirdetés
Ezt az igaz történetet egy magyar lány osztotta meg, és mindenkit elgondolkodtatott! Sőt! Sokan meg is könnyezték.
Lukoviczki Réka egy fiatal lány, aki blogján osztotta meg a vele történt nagyon tanulságos esetet:
/„El kell mesélnem a mai buszos történetemet, ami mély nyomot hagyott bennem\./
Hirdetés
A mellettem ülő és én éppen olvasunk egy jó könyvet, amikor egy felettébb feszült anyuka (pedagógus?) ránk szól, hogy: "Olyan jól belemélyedtek Önök a könyvükbe, nem kéne inkább átadni a helyüket másoknak? Nézzenek hátra, gyerekek állnak a buszon, Önök meg ülnek, felháborító!"
[adSulvo]
Első körben köpni-nyelni nem tudtam.
Hirdetés
.. most tényleg leszidott, mert ülök? Most tényleg kössem az utasok orrára, hogy nekem milyen bajom van? Sok hümmögés után csak annyit tudtam kinyögni neki, hogy: "Elnézést kérek, hiányzik a lábam". Mondanom sem kellett, mekkora kínos csend kerekedett, a többi történés pedig összefoglalható abban, hogy még én szégyelltem magam a nő miatt. Én hülye.
SZÓVAL, mi is van ezzel a helyátadással valójában? Pofonegyszerű: Az emberek többsége ELVÁRJA, hogy átadják a helyet, csak azért, mert fájdogál a lába, idős, fáj a haja, fáj az élete.
Hirdetés
Kiemelném, hogy szép gesztusnak, erénynek tartom, hogy valakinek felajánljuk az ülőhelyünket, DE EZ NE LEGYEN ELVÁRÁS! Ha én is ezen a szinten gondolkoznék, mindig mindenkit leszidnék, ahányszor csak ülőhely nélkül maradok, pedig nekem is van mit (vagy minek a helyét) fájlalnom. És napjában hányszor van ez így, hogy ülőhely nélkül maradok, azt két kezemen sem tudom megszámolni.
Hirdetés
Viszont nem kérem számon senkin, mindegy, hogy hosszúban, vagy rövidben vagyok, mert nincs jogom követelőzni senki irányába, legyek bármilyen élethelyzetben.
De valójában azt sem értem, hogy miért gondolkodunk ilyen sztereotíp módon: Akin nem látszik, annak nincs problémája (agyam eldobom :D ). Egy fiatalnak nem lehet sérült lába? Nem émelyeghet vizsga után? Egy öreg néni nem lehet aktív és elég erős, hogy végigálljon egy pár megállót? Ki dönti el, hogy melyik életszakasz, melyik élethelyzet "érdemli meg" a székfoglalós játékot? Valóban élet-halál kérdése, hogy mindenáron leüljünk, vagy inkább az egónk mozgatja az indulatainkat?
[adSulvo]
Szóval emberek! Nyugi, nyugi, nyugi! Ha fáradt vagy, ha rosszul érzed magad, ha nem jók a lábaid, jelezd! Mások nem látnak bele a gondolataidba.
Hirdetés
Pont ezért: Kérj meg egy utast, mondd el, hogy baj van és hidd el, át fogja adni a helyét. Az udvarias kérésre udvarias választ fogsz kapni. Az agresszív kérésre agresszív választ, és még több feszültséget. Ilyen egyszerű.
Hagyjátok el az elvárásaitokat, mert az a legfőbb feszültségforrás. Olvassatok inkább egy jó könyvet a buszon! ;)”
fotó: facebook
A Lábatlan Blog címmel vezetett oldalt azért hozta létre Réka, hogy népszerűsítse a sérülteket, elsöpörje a társadalmi előítéleteket, és támaszt nyújtson másoknak.
A halott anyamedve mellett találta – így lett a 400 kilós grizzly a legjobb barátjaGyerekkora óta vonzották a...
Hirdetés
Mindenegyben blog 2026. július 27. (hétfő), 08:09
Vannak pillanatok, amikor egyetlen kopogás az egész életet kettévágja. Egy nagymama számára ez a pillanat akkor érkezett el, amikor közölték vele, hogy fia és menye egy súlyos autóbalesetben életét vesztette. A tragédia után hét összetört gyermek maradt szülők nélkül. Nem volt ideje azon gondolkodni, képes lesz-e ekkora terhet egyedül elviselni. Egyszerűen magához vette mind a hét unokáját, és megfogadta, hogy soha nem hagyja őket magukra. Tíz éven keresztül dolgozott, küzdött, vigasztalt és igyekezett pótolni mindazt, amit a gyerekek elveszítettek. A házban közben lassan újra felhangzott a nevetés, bár a szülők hiánya minden családi ünnepen érezhető maradt. A gyerekek felnőttek, de egyikük sem felejtette el azt az éjszakát, amely örökre megváltoztatta az életüket. Úgy tűnt, a múlt fájdalmas titkai már soha nem kerülnek elő. Aztán egy átlagosnak induló napon minden megváltozott. A legkisebb unoka egy poros dobozt talált a pincében, amelyet valaki gondosan elrejtett egy régi szekrény mögé. Amit a doboz rejtett, arra egyikük sem volt felkészülve. A pénzkötegek, a hivatalos iratok és a bejelölt útvonalakat ábrázoló térkép egy régóta őrzött terv nyomait mutatták. A régi papírokból egyre világosabban kirajzolódott, hogy a szülők a baleset előtt eltűnésre készültek. Hamarosan egy aktív bankszámla is előkerült, amelyen nemrégiben még pénzmozgás történt. A nagymama ekkor már tudta, hogy választ kell kapniuk arra a kérdésre, amelyet mindannyian féltek kimondani. Amikor három nappal később valaki bekopogott az ajtón, a család legrosszabb sejtése valósággá vált. A találkozás azonban nem a boldog viszontlátásról, hanem elhallgatott igazságokról, elhagyott gyermekekről és elvesztegetett évekről szólt. Ez a történet megmutatja, hogy a családot nemcsak a vérségi kötelék, hanem a kitartás, az áldozatvállalás és a mindennapi jelenlét tartja össze. És arra is választ ad, mit tett a nagymama, amikor végre megtudta, mi történt valójában az unokái szüleivel. Cikk a hozzászólásoknál! ?
