A feleségem várandósan tért haza a török nyaralásból – és innentől kezdődött minden

A feleségem várandósan tért haza a török nyaralásból – és innentől kezdődött minden.

Őszintén szólva, sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetben találom magam. /Képzeld csak el\: a feleséged elutazik nyaralni, és amikor hazajön… terhes\./

Nem tőled, a férjétől, hanem egy idegen férfitól – ráadásul egy kisgyerekkel a kezében.

A fiunkat Márknak hívják, ötéves, óvodás, jövőre iskolába megy. És ő volt az, aki az egész történetet „kikotyogta” nekem egy ártatlan gyerek-kérdéssel. Ha szereted az olyan történeteket, amik elgondolkodtatnak és letépik a rózsaszín szemüveget – kapaszkodj. Lesz miről beszélni.

A feleségemet Dórának hívják. Öt éve vagyunk házasok, és van egy fiunk, Márk. Tipikus család: lakáshitel, sok munka, hétvégi bevásárlás, néha viták az apróságokon. Dóra otthon mindig rendben tartott mindent, nem ivott, nem járt el éjjel, soha nem láttam gyanús üzenetet a telefonján. Nem volt „olyan fajta”.

Aztán történt valami. Dóra munkahelyén egy hónapban különösen jól ment a bolt, kapott egy komoly jutalmat. Az ő „mindenhová utazó” barátnője, Szilvi, az a tipikus örökmozgó típus, azt mondta:

— „Menjünk el Törökországba! Neked is kijár egy kis napfény, tengerpart, friss gyümölcs! Megérdemled, Dóra!”

Én először egyáltalán nem akartam engedni. Nekem nem jött össze szabadság, be voltam táblázva. Ráadásul nem vagyok az a külföldmániás típus.

Van Balaton, van Velencei-tó, minek Törökország? De ők már mindent leszerveztek, Dóra meg azt mondta:

— „Elvinném Márkot is, hadd élvezze a tengert, napfényt, gyümölcsöt. Te meg addig dolgozol, mint a rendes családfő, nem?”

Végül beadtam a derekam. Azt gondoltam: jól van, menjenek. Egy hónap nem a világ. Tengerpart, jó hotel, aztán egy kis városnézés Isztambulban, Antalyában. A terv tiszta, Szilvi meg vigyáz rájuk. Mi baj lehet?

Hát, nem is sejtettem, mekkorát tévedtem…

Ami érdekes volt: közvetlenül az indulás előtt Dórának megjöttek. Még bosszankodott is:

— „Komolyan? Pont most jön meg? Hát ez szuper, mehetek a tengerhez ezzel!”

Én még viccelődtem:

— „Legalább nem kell attól félned, hogy teherbe esel!”

Látod? A sors már akkor röhögött rajtam.

Kint voltak több mint öt hétig. Dóra rendszeresen hívott, képeket küldött, hogy Márk lubickol, gyümölcsöt eszik, napozik. Én meg, a nagy marha, nyugodt voltam: „Minden rendben, szuper, hadd élvezzék.”

Aztán mikor hazaértek… valami furcsa volt.

Nem a régi, mosolygós, lebarnult feleségem jött haza, hanem egy komor, sápadt nő, aki kerüli a tekintetemet. Megkérdeztem:

— „Mi van? Nem volt jó a repülés?”

— „Nem tudom… fáradt vagyok. Fejem fáj, a hasam is… Lefekszem inkább.”

Akkor még nem kérdeztem tovább. De gyanús volt.

Másnap már éreztem, hogy kerül. Márkkal persze örült egymásnak, de engem.

.. kerülgetett. Nem nézett a szemembe. A lakásban úgy járt-kelt, mint akinek menekülni kellene.

A belső vészjelzőm villogni kezdett.

Próbáltam beszélni vele, de mindig csak a klímára hivatkozott:

— „Átállás… más ország, más időzóna… biztos csak kimerültség.”

De én tudtam: itt valami nem stimmel.

És akkor jött a gyerek – és a nagy igazság.

Márkkal játszottunk a szobájában, építettük a LEGO-bástyát, amikor egyszer csak megszólalt:

— „Apa, és Ákos bácsi mikor jön hozzánk?”

Megállt a kezemben a LEGO-darab.

— „Milyen Ákos bácsi?”

— „A török bácsi! Anyával, meg Szilvi nénivel sokat játszott, hozott gyümölcsöt, engem is tanított úszni. Mondta, hogy nagyon szereti anyát. És anya mondta, hogy lehet, egyszer meglátogat minket!”

Elsápadtam. Ez ki a fenéje?! Dóra semmit nem mesélt ilyen „Ákos bácsiról”! Próbáltam nyugodt hangon kérdezni:

— „És anyu mit mesélt róla?”

— „Hogy jó ember. Hogy szereti a családunkat. Elmentek vele vacsorázni is.”

A szám kiszáradt. A kirakós kezdett összeállni: Dóra viselkedése, a furcsa hazaérkezés, a fejfájásos kifogás...

Amint Márk elment mesét nézni, kimentem a konyhába, előhívtam Dórát.

— „Na, mondd csak, ki az az Ákos?”

Dóra kikerekedett szemekkel nézett rám:

— „Miféle Ákos?”

— „Ne játszd a hülyét. Márk mesélt róla. Az a török pasi, aki gyümölcsöt hozott, meg vacsoráztatok, meg azt mondta, szeret téged.

”

Látszott, hogy megzavarodott. Aztán csak legyintett:

— „Ugyan már, az csak az egyik animátor volt. Játszott a gyerekekkel, mindenkihez kedves volt. A vendégekért csinálta. Tipikus szállodai barátság, ennyi.”

— „A gyerek nem talál ki ilyet. És te viselkedsz furcsán mióta hazajöttél. Mi történt ott, Dóra?”

— „Nincs semmi, ne gondolj hülyeségeket!”

De én már tudtam, hogy hazudik.

A következő napokban Dóra továbbra is kerülte a szemkontaktust. Egyre furcsábban viselkedett. Reggelente hányingere volt, nem evett rendesen, és még egy pohár bort sem fogadott el.

Egyik este, amikor épp a vacsorát csinálta, odamentem hozzá a konyhába, és egyenesen megkérdeztem:

— „Dóra… te terhes vagy?”

Megállt a keze a fakanálban. Láttam, ahogy megfeszül a háta.

— „Nem. Miért kérded ezt?”

— „A reggeli rosszullétek, az, hogy nem iszol bort, a viselkedésed… Én nem vagyok hülye.”

— „Csak rosszul lettem. Valami romlott ételt ehettem, vagy a visszaállás… nem tudom.”

Egy szóval sem mondta ki, de a szeme mindent elárult. Már tudtam, csak még hazudik.

Másnap este, mikor elment fürdeni, a táskájában keresve rábukkantam egy doboz terhesvitaminra. Egy pillanatig csak álltam ott a konyha közepén, a kezem remegett.

Nem volt már mit szépíteni.

Mikor Márk elaludt, leültettem a nappaliban.

— „Elég volt. Mond el. Látom, hogy terhes vagy.”

Dóra először nem szólt semmit. Aztán lehajtotta a fejét, és halkan kinyögte:

— „Igen. Terhes vagyok.”

Egy pillanatra megállt bennem minden. Mintha kihúzták volna alólam a széket. Pedig tudtam. De ahogy ő mondta ki... az ütött.

— „És... kitől?” — kérdeztem kiüresedett hangon.

— „Tőled.” — mondta, egyenesen a szemembe nézve.

Felnevettem, de nem örömömben.

— „Tőlem? Komolyan? Az utazás előtt két hétig nem is voltunk együtt. Épp akkor jöttek meg. Aztán te elutaztál több mint egy hónapra. Hogy lehetne ez az én gyerekem?”

— „Néha... menstruáció mellett is lehet teherbe esni...” — próbálkozott.

— „Ne nézz már teljesen hülyének, Dóra! Ennyire lenézel?”

Láttam, hogy már nem tud mit mondani. A szája remegett, a könnyei már úton voltak. Végül megtört.

— „Jó... Igazad van. Nem tőled van. De nem akartam, hogy így tudd meg. Féltem.”

— „Kitől van akkor? Ákostól?”

— „Igen.” — suttogta.

A szívem hangosan kalapált. Próbáltam visszafogni magam, nehogy felébresszem Márkot.

— „Szóval... csak úgy? Hogy történt?”

— „Egy este volt. Szilvivel elmentünk vacsorázni. Ákos is ott volt. Aztán még egy este. Komolyan mondom, csak kétszer volt. Az első alkalommal még részeg is voltam. Nem is tudtam, mit csinálok…”

— „És a második?”

— „Akkor már tudtam. De nem bírtam magammal. Olyan figyelmes volt, kedves, más, mint itthon... mintha hirtelen újra nő lettem volna.”

Felálltam, járkálni kezdtem. A gondolataim cikáztak.

— „És mit akarsz most? Mit gondoltál? Hogy hazajössz, szülsz egy török gyereket, és én majd azt mondom, hogy ’sebaj, ne is törődjünk vele’? Hogy boldogan nevelgetjük, mintha mi sem történt volna?”

— „Nem tudom, mit gondoltam.

Reménykedtem, hogy nem lesz belőle semmi. De aztán kiderült, hogy terhes vagyok…”

— „És az abortusz?”

— „Nem tudom megtenni. Már tizenkét hetes vagyok. Hallottam a szívverését…”

Leültem. A fejemet fogtam. Ő pedig csendben sírt a kanapén.

Másnap reggel elmentem a barátomhoz, Ádámhoz, hogy kiszellőztessem a fejem. Ádám régi jóbarát, sok mindenen átment már velem.

— „Ez komoly, Peti...” — csóválta a fejét, mikor elmeséltem. — „Mit akarsz csinálni?”

— „Nem tudom. A válás logikus. De ott van Márk. És ő semmiről sem tehet.”

— „Ez igaz. De hogy fogsz tudni így együtt élni vele? Minden nap nézni, ahogy a másik gyerek nő a hasában?”

Csak bólintottam.

Később Dóra anyja is felhívott.

— „Peti, tudom, hogy baj van. Dóra sírva mesélte el. Gyere el, beszéljünk.”

Átmentem. Ott volt Dóra, a szülei, és engem „családi tanácsra” ültettek.

— „Peti, te mindig jó férj voltál. Dóra hibázott, de nem gonoszságból. Egy botlás volt. Nem lehetne megbocsátani?” — kérdezte az anyóspajtás.

— „És mit kezdjek a gyerekkel, aki nem az enyém?”

— „Lehetne... elvetetni…” — mondta ki csendesen az anyja.

— „Nem!” — csattant fel Dóra. — „Ez már élet. Nem tudom megölni őt.”

Ekkor már én is sírni kezdtem. A dühtől, a fájdalomtól, a tehetetlenségtől.

— „Akkor nekem mennem kell. Nem tudok ebben benne maradni. Márk miatt bármikor jövök. De én... nem tudok más gyerekét nevelni, miközben minden nap eszembe jut, honnan van.

”

És ezzel elmentem.

Az azt követő hetekben elköltöztem otthonról. Átmenetileg Ádámnál húztam meg magam, ő pedig nem kérdezett sokat. Tudta, hogy minden szóval csak olajat öntene a tűzre.

A fiamat, Márkot minden hétvégén elvittem magammal. Megnéztük a vonatokat az állomáson, elmentünk a játszótérre, ettünk fagyit, mintha semmi sem történt volna. De belül minden perc fájt.

— „Apa, mikor jössz haza?” — kérdezte egy este, miközben a plüssmackóját ölelte.

— „Most egy kis időre külön lakunk anyával. De én mindig jövök érted, jó?” — próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy remeg a szám széle.

Dóra közben rendszeresen írt. Hol könyörgött, hol bocsánatot kért, hol dühösen vádolt, hogy miért nem próbálom megmenteni a családot.

Én pedig nem tudtam, mit válaszoljak.

Egyik este kaptam tőle egy hosszú üzenetet:

„Peti, kérlek, ne zárj ki teljesen. Tudom, amit tettem, megbocsáthatatlan. De én tényleg megbántam. Minden nap sírok, nem magam miatt, hanem miattad. És a kisbaba... nem tehet semmiről. Ő is ember lesz. Én nem tudok mást tenni, mint vállalni a hibám következményét. De kérlek, legalább gondold át, hogy lehet-e valahogyan mégis egy család ebből.”

Olvastam a sorokat, újra és újra, de a válasz bennem nem változott: nem tudom.

Hetek teltek el. Márknak elmondtam, hogy egy ideig még külön fogunk élni, de ő továbbra is minden nap várta, hogy egyszer hazaköltözöm. A legnehezebb az volt, amikor azt mondta:

— „Apa, ha lesz kisbabánk, akkor ő is jöhet veled meg velem a játszóra?”

Megdermedtem.

— „Hát... ez egy bonyolult kérdés, kicsim. De ő a testvéred lesz, akármilyen formában is alakul minden.”

— „Akkor szeretni fogom.” — mondta, és megölelt.

Ebben a pillanatban rájöttem, hogy ő már döntött. Tisztán, gyermeki módon.

Én pedig még mindig tépelődtem.

Egy vasárnap reggel Dóra váratlanul megjelent a lakás előtt. Kopogott, és amikor kinyitottam, csak ennyit mondott:

— „Nem könyörögni jöttem. Csak szeretném, ha meghallgatnál.”

Beengedtem. Leültünk. Láttam rajta, hogy fáradt, de nyugodt.

— „Tudom, hogy mindent elrontottam. Nem próbálok mentegetőzni. De nem akarom, hogy haragban éljünk. Márk miatt sem. És... a baba miatt sem.”

— „És mit akarsz most?” — kérdeztem.

— „Ha soha többé nem tudsz bennem megbízni, elfogadom. Ha elválsz, megértem. De nem szeretnék haraggal a szívedben elmenni ebből a kapcsolatból. Nem érdemlem meg a bocsánatot, de... talán megérdemlem a lehetőséget, hogy jó anyja legyek ennek a gyereknek. És jó kapcsolatot tarthassunk, mint szülők.”

Csend lett. Néztem őt, és bár bennem még mindig ott tombolt a sértettség, valami halkabb hang is megszólalt: az együttérzésé.

— „Nem tudom, mit hoz a jövő.” — mondtam végül. — „Azt viszont tudom, hogy Márkot sosem fogom cserbenhagyni. És te... te is az ő anyja vagy. Ezért tisztellek. De házastársként... nem tudom, képes vagyok-e újrakezdeni.”

Dóra csak bólintott. Nem könyörgött. Csak halkan annyit mondott:

— „Köszönöm, hogy meghallgattál.”

Mielőtt elment, hozzátette:

— „Ha valaha is úgy érzed, hogy képes vagy megbocsátani, nem leszek messze.”

Elment. Én pedig napokig csak néztem Márkot, ahogy játszik, és azon gondolkodtam: mit jelent megbocsátani? És mit jelent férfinek lenni egy ilyen helyzetben?

A válasz talán nem jön holnap. Talán nem jön egy év múlva sem.

De egy biztos: a fiamnak továbbra is én leszek az apja. És a döntéseim tőle fognak indulni.

2025. április 14. (hétfő), 05:04