Menyasszonyi ruhába öltöztették a szerény lányt az utolsó útjára – amit a búcsúztatón történt, attól elnémult az egész falu

Menyasszonyi ruhába öltöztették a szerény lányt az utolsó útjára – amit a búcsúztatón történt, attól elnémult az egész falu

 

Esküvői ruhában a koporsóban: amit Rozsdás tett, attól a falu lélegzete is elakadt

/Márta mindig is csendes, szerény lány volt\./

Nem tűnt ki sem az iskolában, sem a játszótéren – nem volt hangos, nem volt divatmániás, nem vágyott másra, mint egy kis boldogságra. Gyerekként babák után ácsingózott, később olyan csinos ruháról álmodott, mint amilyen Zsófinak volt, aztán, ahogy nőtt, már egy igazi, romantikus szerelemről álmodozott – egy hercegről, aki majd fehér lovon jön el érte. Vagy legalábbis fehér Ladával.

Aki mindig mellette állt, az a nagyapja, Pista bácsi volt, meg az édesanyja, Olga. Ez a két ember volt az egész világa. Pista bácsi az egész vidéken ismert volt – tisztességes erdész volt, kemény, de igazságos ember, aki sosem hunyt szemet a falopás vagy orvvadászat felett. Az emberek félték, de tisztelték.

Olga, Márta édesanyja, csendes asszony volt, aki már gyerekkorában is kerülte a társaságot. Talán azért, mert gyerekként sok megaláztatás érte, és már kislányként is sántított az egyik lábára – egy szülési komplikáció miatt.

– „Anyu, miért nem akarsz beszélgetni a szomszédokkal?” – kérdezte egyszer Márta. – „Az emberek túl sokat beszélnek. És túl keveset figyelnek” – válaszolta halkan Olga.

Miután Olga elvégezte az iskolát, elment a városba dolgozni. Egy élelmiszerboltban helyezkedett el, szerény fizetésért. Megelégedett egy kis, közös fürdős albérlettel, és próbált beleolvadni a város szürke forgatagába.

Aztán egy nap megjelent egy vevő – magas, jóképű fiú, akit gyakran látott a boltban. Sokáig csak apró beszélgetések voltak kettejük között, de aztán egyre hosszabbak. A fiút Zoltánnak hívták.

Olga nem hitt a csodákban, így mikor Zoltán egy nap megkérdezte: – „Mi lenne, ha eljönnél velem egy moziba?” ...csak pislogott.

Pár hónap múlva Olga terhes lett. Mikor összeszedte a bátorságát, hogy elmondja Zoltánnak, a férfi reakciója jeges zuhanyként érte: – „Hogy mi? Te most komolyan? Azt hiszed, majd a sánta csajjal akarok családot? Takarodj! Vetesd el, vagy felejts el!”

Olga akkor és ott összeomlott. A terhesség már túl előrehaladott volt ahhoz, hogy bármit tegyen. Visszaköltözött apjához, Pista bácsihoz, aki csak annyit mondott: – „Az én házamban mindig lesz helyed. Meg a kisunokámnak is.”

És így született meg Márta.

Az évek múltak, Márta gyorsan cseperedett. Amikor csak tehette, a nagyapjával ment az erdőbe. Ott találkoztak először Rozsdással – a kis rókakölyökkel, aki valószínűleg az anyját veszítette el, és egy mocsaras résznél, egy kiszáradt tuskó alatt sírdogált.

– „Nézd, papa! Ez egy róka!” – kiáltott fel Márta. – „Az bizony. Szemrevaló kis dög... Megmentjük?” – kérdezte mosolyogva Pista bácsi. – „Muszáj! Ő lesz a barátom. Rozsdásnak fogom hívni, olyan színű!”

A kis róka olyan hűséges lett, mint egy kutya. Követte Mártát mindenhova, esténként az udvar kapujában feküdt, és morogva védte, ha idegen közeledett.

Amikor Márta leérettségizett, felköltözött Budapestre, hogy takarítóként dolgozzon, és mellette tanuljon levelezőn, hogy könyvelő lehessen. A matek mindig is jól ment neki.

Egyik este a kolléganője, Ildi győzködte: – „Te, ne csak a vécékefét szorongasd, gyere velem a kis vendéglőbe! Ismerem a tulajt, normális emberek járnak oda.” – „Én... nem vagyok társasági alkat.” – „Akkor leszel az, na gyere!”

Ott ismerkedett meg Mátéval, egy udvarias, kedves fiúval. Egyetlen este elég volt, hogy Márta szíve hevesebben verjen. Ő is meghívta egy teára. Aztán még egyre. És végül már sétáltak is a Margitszigeten.

– „Szeretném, ha megismernéd a szüleimet” – mondta egyszer Máté. – „Biztos vagy ebben?” – kérdezte Márta óvatosan. – „Téged szeretlek, nem a származásod.”

De Máté anyja, egy elegáns, rideg asszony, nem osztozott ebben a véleményben. Mikor Márta először átlépte a küszöböt, az asszony azonnal elhívta a fiát a másik szobába.

– „Hogy képzeled, hogy egy takarítónőt hozol ide, mikor a Kristina kezét is megkérhetnéd?! Az apja cégén múlik a jövőnk!” – „Anyu, én Mártát szeretem, és ha kell, el is költözünk innen.

”

Márta hallotta mindezt. Sírva távozott, és azt mondta: – „Engem nem akarnak itt, Máté. Menj, kérd meg Kristina kezét, nekem nincs itt keresnivalóm.”

De Máté nem engedte el. Először érezte igazán, hogy kit szeret – és ki akar lenni.

A szerelmesek elhatározták, hogy együtt maradnak, bármi áron. Máté kijelentette anyjának: – „Nem érdekel az üzlet, sem Kristina. Mártát fogom feleségül venni, és ha ehhez el kell költöznöm innen, akkor úgy is lesz.”

Az anyja csak fújt, de látta, hogy a fia eltökélt. Pár nappal később Kristina – a sértett, elutasított menyasszonyjelölt – dühösen rontott be Máté családi házába.

– „Hol van Máté?! Már két napja nem veszi fel a telefont! Ez felháborító!” – sipítozott. – „Drágám, kérlek, ülj le. El kell mondanom valamit...” – sóhajtotta az anyja.

És elmesélte, hogyan vette be a szegény falusi lány a fiát, hogyan keltette fel a fiatalember gyenge érzelmeit. A végén csak ennyit tett hozzá: – „Régen az ilyeneket egy kis főzettel intézték el. De én ilyet nem mondtam, természetesen.”

Kristina elvigyorodott. Neki több sem kellett. Aznap este már tervet szőtt.

Néhány nappal később...

Márta épp hazaindult vidékre látogatóba, mikor „véletlenül” összefutott egy új barátnőjével, akit csak nemrég ismert meg: egy kedves, mosolygós nővel, aki „Elvira” néven mutatkozott be.

Márta egyszer segített rajta, amikor az „rosszul lett” egy parkban, és azóta telefonon is tartották a kapcsolatot.

Elvira most egy üveg ásványvizet nyújtott át neki az állomáson: – „A vonatút hosszú, a nyár meg forró. Idd meg majd útközben, jól fog esni. És... vigyázz magadra, Márti!”

– „Köszönöm, Elvira. Nagyon kedves vagy!” – mondta Márta őszintén meghatva, majd felszállt a vonatra.

Szerencsére nem volt szomjas. A palack érintetlen maradt egészen a hazatérésig, amikor kipakolás közben kortyolt belőle párat, és... pár perccel később elsötétült előtte a világ.

A nagyapa, Pista bácsi és Olga épp az erdőben voltak. Mikor hazatértek, az asztal meg volt terítve, a friss pogácsa illata lengte be a szobát – és Márta ott feküdt a földön mozdulatlanul.

– „MÁRTA!!” – sikoltott fel Olga, és már térdre is zuhant a lánya mellett. – „Ne nyávogj, szaladj a Jóska bához! Talán még nincs késő!” – dörrent rá Pista bácsi.

De Jóska bá – a falu önjelölt gyógyítója – már erősen a fröccs harmadik fokozatán járt, és csak motyogva mormogta: – „Áh... szegény lány. Elment ő... hívjátok a temetkezési vállalatot...”

Senki nem ellenőrizte rendesen. A faluban a hír hamar terjedt: Márta meghalt. Senki sem kérdőjelezte meg a „diagnózist”.

És ahogy a hagyomány kívánta, a fiatal, hajadon nőket esküvői ruhában temették el. Fehér csipkében, fátyollal, virágkoszorúval. Mintha a túlvilágra is menyasszonyként érkeznének.

A temetés napján az egész falu összegyűlt. Mindenki szerette Mártát – kedves volt, dolgos, mindig mosolygott.

A plébános épp az utolsó szenteltvízcseppeket hintette a koporsóra, amikor...

Rozsdás megjelent.

Senki nem tudta, honnan bukkant elő a róka – hónapokkal korábban már elengedte őt Pista bácsi az erdőbe, azt gondolta, vadon él majd. De Rozsdás érezte, hogy baj van. Az orrával vezérelve loholt vissza, és amikor meglátta a koporsót, felüvöltött – és rohanni kezdett.

A tömeg elhűlve figyelte, ahogy a róka felugrik a ravatalozóra, és acsarkodva elkezdi karmolni a koporsó szélét.

– „Hé! Mit művel ez a dög?!” – kiáltott fel valaki. – „Az Isten szerelmére... Állítsa már meg valaki!” – hörögte az atya, keresztet vetve.

De Rozsdást nem lehetett megállítani. Üvöltött, kaparta a fedelet, szinte eszelősen. Pista bácsi csak állt mozdulatlanul, majd halkan megszólalt: – „Ez nem normális. Rozsdás sosem csinálna ilyet ok nélkül.”

És abban a pillanatban a koporsóból megmozdult valami.

Olga elájult.

Márta megmozdította a kezét. Majd halkan felsóhajtott, és felült.

A falu dermedt csendben állt. A plébános elejtette a tömjénezőt. Egy asszony sikítva futott el.

Pista bácsi csak annyit mondott: – „Él. A lányom él...!”

A falu némán bámulta, ahogy Márta lassan lecsúsztatja a fátylat, és körbenéz a gyászolókra, akik egy pillanattal ezelőtt még halottnak hitték.

– „Hol... hol vagyok?” – kérdezte suttogva.

Pista bácsi elsőként tért magához a döbbenetből. Odasietett hozzá, és megragadta a kezét: – „Itthon vagy, kislányom. Élsz! Az égiek visszaadtak minket neked... vagy téged nekünk. Rozsdás... ő szólt helyetted!”

A róka most már csendesen feküdt a koporsó lábánál, farkát maga alá húzva, mintha tudná, hogy mindent megtett, amit egy barát megtehet.

Olga is magához tért, zokogva ölelte magához a lányát: – „Azt hittem, elveszítettelek… Istenem, mi lett volna veled! Mi lett volna velünk!”

A történtek után természetesen nem lehetett elengedni a dolgot vizsgálat nélkül. A helyi rendőrség, akik addig legfeljebb részeg traktorosokkal foglalkoztak, most valami igazán komoly üggyel néztek szembe.

A megyei kórház laboratóriuma kimutatta: a véráramban mérgező anyag nyomai voltak jelen. Nem halálos mennyiség – épp csak annyi, hogy hosszú, mély eszméletvesztést okozzon. Egy gyanútlanul elfogyasztott ital tökéletes eszköz lehetett.

– „Nem evett semmit aznap… csak egy kis vizet ivott. Egy palackból, amit egy ismerőstől kapott indulás előtt” – mesélte Olga a kihallgatás során.

Máté is megérkezett, mikor értesült a hírről – teljesen kétségbeesve. Amikor megtudta, hogy Márta életveszélyben volt, és hogy Rozsdás mentette meg, azonnal odarohant a házhoz. Mikor meglátta őt az udvaron ülve, már nem tudta visszatartani a könnyeit.

– „Édes kicsikém! Azt hittem... azt hittem, elveszítettelek!” – ölelte át. – „Én is azt hittem. De Rozsdás nem hagyta. Ő mindig érezte, ha baj volt.”

A rendőrség gyorsan elkezdte felkutatni a titokzatos „Elvirát”, akit senki nem ismert korábban. A leírás, amit Márta adott, egybeesett valakivel, aki korábban Máté menyasszonya volt... pontosabban sosem volt az, csak ő képzelte annak magát.

Kristina gyorsan lebukott. Egy térfigyelő kamera rögzítette, ahogy a vasútállomáson Márta kezébe nyomja a vizespalackot, majd diadalittasan beszáll egy luxusautóba. A házkutatás során az egyik táskájában találtak is egy apró fiolát – benne pontosan azzal a szerrel, amit Márta szervezetében is kimutattak.

Letartóztatták. A vallomása közben nem mutatott megbánást.

– „Ha nem lehet az enyém, akkor másé se legyen!” – kiáltotta. – „Mert neki semmi se járt volna abból, amit nekem ígértek!”

A bíróság ítélete nem váratott sokat magára: szándékos mérgezési kísérlet, mely kis híján élve eltemetett egy ártatlan lányt. Kristina több év szabadságvesztést kapott.

Máté végre letérdelhetett Márta elé: – „Szeretlek. Már akkor tudtam, mikor először megláttalak a mosókocsival a folyosón. Légy a feleségem. Ne csak esküvői ruhában a koporsóban, hanem... az oltár előtt. Életre.”

Márta nevetve törölte le a könnyeit, és igent mondott. A falu ünnepséget tartott, amilyet még nem látott: esküvői sátrak, sütemények, hegedűszó, és Rozsdás a középpontban – nyakában fehér masnival, mintha tudná, hogy ő is ünnepelt hős lett.

– „Nézd csak, mama! Rozsdás most az én játékmedvémmel alszik!” – mutatott rá később egy kisfiú.

Mert bizony egy év múlva két kisfiú szaladgált az udvaron – ikrek, akik boldogan csimpaszkodtak Rozsdás farkába, aki türelmesen viselte minden gyerekes zaklatást.

Pista bácsi sokszor csak annyit mondott, miközben pipázott a verandán: – „Az ember azt hiszi, hogy a csodák nem léteznek. Aztán jön egy róka... és ráébreszti, hogy tévedett.”

És így lett a kis erdei ház, ahol egykor fájdalom lakozott, a boldogság otthona. Rozsdással, szeretettel – és a bizonyossággal, hogy az igazság mindig utat tör magának.

2025. április 14. (hétfő), 05:51