A fiúk találtak egy pénzes PÉNZTÁRCÁT az utcán. Ahelyett, hogy elköltenék, úgy döntöttek, hogy visszaadják a tulajdonosnak... Ami EZUTÁN TÖRTÉNT, AZ mindenkit ELKÁBÍTOTT...

2025 májusának egyik meleg szombat délutánján két tizenkét éves fiú, Gábor és Andris, a XIII. kerületben kóválygott éppen az egyik nagyáruházban. Ismerték már jól a helyet, mint a tenyerüket – ahogy a tanárnőjük mondaná. /A látogatás nekik olyan volt, mint másnak egy mozi vagy múzeum\: színes, szagos, és csupa kísértés\./

A péksüteményes sor előtt megállva mélyen beszippantották a frissen sült kakaós csiga és vajas kifli illatát.

– Hú, ez a kakaós csiga olyan, mint az égi manna – nyögött fel Gábor.

– Hát igen, de ne nyáladzunk, nincs annyi pénzünk – intette le őt Andris, aki a nadrágzsebében lévő aprót tapogatta idegesen.

Az apró összeget, amit zsebpénz gyanánt kuporgattak össze az iskola melletti papírgyűjtésből és PET-palackozásból, ma egy csomag Pilóta kekszre szerették volna költeni, amit majd megosztanak a többi fiúval a gyermekotthonban.

A pénzt Andris tartotta magánál, és elsőként lépett a kasszához, ahol egy középkorú, fáradt arcú pénztárosnő fogadta őket.

– Hatvanöt forint lesz, fiatalember – mondta fásultan.

Andris elkezdte előszedni a pénzt a zsebéből, de hirtelen elkerekedett a szeme.

– Hoppá... Itt egy lyuk van!

Kikerekedett szemmel tapogatta a nadrágzsebét, ahol egyértelműen tátongott egy kis rés.

A tízes érméje nyilván kicsúszott azon.

– Kérem, csak tíz forint hiányzik! Valahol kiesett...

– Na jó, menjél csak innen, ha nincs pénz, nincs keksz. Ez itt nem jótékonysági bolt – szólt rá ingerülten a pénztárosnő. – Nem fogok miattad dugót csinálni!

Ekkor egy idős bácsi lépett elő a mögöttük álló sorból. Egyik kezével egy vászonszatyrot fogott, másikkal előkotort egy tízes érmét, és csendesen így szólt:

– Tessék. Ez legyen az én ajándékom a fiúknak.

A pénztárosnő cinikusan felszisszent:

– Magának magára kéne költeni azt a tíz forintot, bácsikám. Tiszta por maga!

– Éppen ezért adok. Mert ha most nem segítek, minek éltem eddig? – válaszolta a bácsi, és kisétált a boltból.

Andris és Gábor zavartan álltak ott. A szégyen az arcukra volt írva. Köszönni sem tudtak.

Ahogy kiértek az utcára, még látták az öregúr görnyedt hátát, ahogy lassan eltávolodik a Váci út felé. Egyik pillanatban azonban valami sötét tárgy esett ki a bácsi farzsebéből, és hangtalanul huppant a járdára.

– Te! Ez egy pénztárca volt! – suttogta Gábor.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Andris.

– Száz százalék! Menjünk!

A fiúk úgy lódultak meg, mintha pánikgombot nyomtak volna meg bennük.

A pénztárcát Gábor kapta fel.

– Menjünk a mellékutcába! – súgta Andris, és már húzta is magával barátját a Hollán Ernő utca felé.

Ahogy elbújtak egy kapualjban, Andris elővette a tárcát. A belseje szinte izzott a nagy címletektől.

– Te jó ég… itt van vagy százezer forint – mondta döbbenten.

– Vagy még több – suttogta Gábor. – Képzeld el, mennyi Túró Rudit lehet ebből venni!

De a hirtelen jött öröm nem tartott sokáig. A tárcában volt egy összegyűrt papírfecni is. Egy hivatalos dokumentum – egy banki kivonat. A fejléc alatt ott díszelgett egy név: Papp Mátyás. És ott volt a címe is, valahol Óbudán.

– Mi legyen? – kérdezte Gábor.

Andris sokáig nem szólt. A zsebébe tette a pénztárcát. A döntés még nem született meg – de valami már mocorgott a szívében.

Visszafelé sétálva a gyermekotthon felé, Gábor és Andris sokáig nem szóltak egymáshoz. A nyüzsgő pesti utcák, az autók zaja, a lámpák kattogása mind háttérzaj lett – a gondolataikban csak a pénztárca körül forgott minden.

– Figyelj – szólalt meg halkan Gábor. – A bácsi... hát ő segített rajtunk. Most meg... mi?

– Tudom – felelte Andris. – De... azt a pénztárcát már nem is keresi. És lehet, hogy gazdag, csak úgy néz ki.

..

– Na ne, Andris. Egy gazdag ember nem foltozott kabátban jár május közepén. És nem dob tízforintost egy idegen kisfiúra, ha nincs benne szív. Ez a bácsi jó ember.

Andris nem válaszolt, csak lassan bólintott.

Mire beértek az otthonba, a nevelők már várták őket.

– Hol voltatok ilyen sokáig? – kérdezte Károly bácsi, az ügyeletes.

– Csak a boltban voltunk, bocsánat – felelte Gábor.

Aznap este a vacsoránál mindketten alig ettek. Csak turkálták a zöldborsós rizst. Az asztal másik végén a többi gyerek nevetgélt és zajongott, de körülöttük valami nyomasztó csend ült.

Vacsora után Andris megszólalt.

– Gábor, ha holnap reggel elmegyünk Óbudára, vissza tudjuk adni neki. A cím rajta van a papíron. Elmondjuk az igazat.

Gábor szeme felcsillant.

– Akkor megyünk! Holnap suli előtt. Hatkor indulunk.

A következő reggel friss, tavaszillatú levegő fogadta őket a gyermekotthon udvarán. A madarak már korán daloltak, és a levegőben ott volt a hajnali napfény meleg ígérete. A két fiú a 9-es buszra szállt a Flórián téren, és meg sem álltak, amíg el nem érkeztek az adott címhez. Egy régi, zöld erkélyes ház állt ott, a falain felfutott vadszőlő, és az ablakpárkányokon muskátlik.

Tipikusan olyan ház, amit Budapest még őriz a múltból.

A 2. emelet 6-os lakás ajtaján kopogtak.

– Tessék? – szólalt meg egy reszelős, öreg hang odabentről.

Az ajtó lassan kinyílt. Ott állt ő, Papp Mátyás. Ugyanabban a foltos kabátban, de most kockás ingben és meleg papucsban. Az arca nyugodt volt, de a szemei kíváncsian fürkészték a fiúkat.

– Jó reggelt. Mi... mi tegnap... a boltban... – hebegte Gábor.

Andris előrelépett, elővette a pénztárcát, és kinyújtotta:

– Bácsi, ezt kiejtette a zsebéből. Nem vettük észre rögtön, csak később.

Mátyás bácsi sokáig nem mozdult. Aztán remegő kézzel átvette a tárcát. Kinyitotta, belenézett. A szemében könnyek jelentek meg.

– Fiúk... nem is tudom, mit mondjak.

– Nem kell semmit mondani – szólalt meg Gábor. – Csak... úgy éreztük, hogy vissza kell adni.

A bácsi kicsit hátrébb lépett, és kinyitotta az ajtót.

– Gyertek be, megérdemeltek egy teát.

A lakás belülről olyan volt, mint egy időutazás: hímzett terítők, régi képek, egy csipkés lámpaernyő, és sok-sok könyv. A nappaliban állt egy fénykép, rajta egy idős hölgy fekete keretben.

– A feleségem, Ibolya – mutatott rá Mátyás bácsi. – Tavaly ment el. A pénzt, amit nálam találtatok, a temetői sírkőre tettem félre.

Egy éve spórolok rá. Már majdnem megvolt. Azt hittem, elveszett. De most... most visszahoztátok.

A két fiú néma csendben hallgatott. A bácsi felállt, a konyhába ment, teát főzött, elővett két porcelán bögrét.

– Ti honnan jöttök?

– A XIII. kerületi gyermekotthonból – felelte Andris.

Mátyás bácsi elmosolyodott.

– Ibolya mindig arról álmodott, hogy ha lesz pénzünk, segítünk gyerekeknek. Most már tudom, hogy mit kell tennem. Gyertek el hozzám hétvégente. Fogtok segíteni nekem a kertben, cserébe meg... nos, majd meglátjuk.

A fiúk bólintottak. És amikor elbúcsúztak, valami különös melegség maradt bennük. Mintha a világ egy pillanatra tényleg jó hely lett volna.

Az elkövetkező hetekben Andris és Gábor minden szombat délelőtt megjelentek Papp Mátyás bácsi házánál Óbudán. A májusi napsütés felélesztette a környék régi virágágyásait, az udvarban már bontogatta szirmait az orgona. A gyerekek segítettek metszeni a bokrokat, gereblyézni a leveleket, és egy régi, rozsdás padot is újrafestettek.

Mátyás bácsi szinte kivirult.

– Fiúk, most érzem igazán, hogy élek – mondta egyik délután, miközben hámozott almát tett a házi rétes töltelékébe.

A fiúknak is kezdett megváltozni az élete. A gyermekotthonban egyre többet beszélgettek Károly bácsival és Klára nénivel, a nevelőkkel.

– Nem tudom, mi történt veletek, de mióta hazahoztátok azt a pénztárcát, teljesen mások vagytok – jegyezte meg Klára néni egy este a vacsoránál.

– Talán... csak annyi, hogy valaki végre bízott bennünk – felelte Gábor.

Május végén Mátyás bácsi meglepte őket egy dobozzal. Amikor kinyitották, benne volt egy nagy tábla csokoládé, két új hátizsák, és egy boríték.

– Ezt nektek hoztam – mondta. – A borítékban nem sok pénz van, de elég arra, hogy megvegyétek azt a biciklit, amiről mindig beszéltetek.

Andris nem merte kinyitni a borítékot.

– Nem fogadhatjuk el, bácsi…

– Dehogynem – legyintett Mátyás. – Tudjátok, mit mondott Ibolya egyszer? „Aki ad, az is kap – csak máshonnan.” Ti adtatok nekem valamit, amit pénzért nem lehet megvenni: új reményt.

Nyár elején Mátyás bácsi hivatalos kérelmet írt az otthon igazgatóságának, hogy ha lehet, rendszeresen vihesse el a fiúkat kirándulni, múzeumba, állatkertbe. Mindenki támogatta. Hétvégente így már nemcsak kertészkedés, hanem városnéző túrák is voltak: elmentek a Budai Várba, a Gellért-hegyre, sőt egyszer még egy kis dunai hajókázásra is sor került.

– Én úgy érzem magam, mint egy igazi családban – mondta egyszer Gábor, miközben a Lánchídon sétáltak át.

Mátyás bácsi rájuk mosolygott.

– Hát ez az, fiúk. Mert most már azok vagyunk.

Eltelt egy év. A sírkő Ibolya néni sírján már állt: hófehér márvány, rajta egy egyszerű felirat:

„Papp Ibolya – Aki mindig hitt a jóban.”

A sírkő körül gyerekek által ültetett árvácskák nyíltak. Mátyás bácsi kért engedélyt, hogy kis emlékpadot is állíthasson a sír mellé, és arra ezt írta:

„Az ember csak akkor hal meg igazán, ha már senki sem emlékszik rá. Mi emlékezünk, Ibolya.”

Két év múlva, amikor Gábor és Andris betöltötték a tizennégyet, Mátyás bácsi súlyos beteg lett. A kórházba került, és bár harcolt, a szíve egyre gyengült.

– Ne féljetek – mondta a fiúknak, mikor meglátogatták. – Az igazi örökség nem az, amit az ember hagy hátra pénzben… hanem amit az emberek szívében.

Egyik reggel, csendben, méltósággal ment el. A gyerekek és a nevelők együtt kísérték el az utolsó útjára. A temetésen Klára néni olvasta fel Mátyás bácsi végrendeletének egy részét:

„Lakásomat és az ott található értékeimet Gábor és Andris részére hagyom, hogy legyen nekik egy biztos hely, amit otthonnak hívhatnak. Kérem, ne árulják el ezt a szándékomat senkinek addig, amíg felnőtté nem válnak. Ha elég idősek lesznek, akkor döntsenek, mit kezdjenek vele. Én bízom bennük. Mert ők már most is jobb emberek, mint a legtöbb felnőtt.”

Ma már mindketten felnőttek. Gábor közgazdász lett, Andris pedig szociális munkás – és ő vezeti a XIII. kerületi gyermekotthon egyik önkéntes programját.

Minden év májusában, a régi kertben, Ibolya néni emlékpadjánál, virágokat ültetnek, és gyerekeket hívnak játszani. Mert így kezdődött minden. Egy pénztárcával. Egy jó döntéssel. Egy tavaszi, budapesti napon.

2025. május 15. (csütörtök), 08:29