Felébredt a hullaházban – és tudta, hogy a vőlegénye akarta megölni…

A hűtőkamrában kísérteties csend uralkodott. Csak a kompresszor monoton zúgása hallatszott, meg néha egy-egy fémasztal nyikorgása. A sápadt neonfény ridegen csillant meg a rozsdamentes acélon.

/A 7\-es asztalon fekvő nő hirtelen felnyögött\./

Lassan nyitotta ki a szemét. Először csak árnyékokat látott, aztán minden egyszerre ömlött rá: a hideg, a csontig hatoló fájdalom... és az emlékek.

– Hol... hol vagyok? – nyögte rekedten.

A sarokban egy férfi állt. Középkorú, sötét szemű, szürke zakóban. Lassan közelebb lépett, mintha időt akarna hagyni magának, hogy felfogja, amit lát.

– Életben vagy – mondta végül lassan, mély, kissé reszkető hangon.

A nő rámeredt. Szeme kitágult.

– B... Benedek?! – hebegte. – De... te…

– Igen, én vagyok. És te… te nem kellett volna, hogy felébredj.

Abban a pillanatban kivágódott az ajtó. Belépett egy nő – magas, határozott, szigorú tekintettel. A nevét suttogták az ügyészek és a nyomozók: Gáborffy Júlia, a belügyi nyomozóosztály egyik legkeményebb kopója. Két civil ruhás biztonsági ügynök követte, hangtalanul zárva be mögöttük az ajtót.

A nő az asztalon felült.

Varga Lilla volt a neve. Egy hónapja még boldog menyasszonyként készült az esküvőjére, most pedig… most a halálból tért vissza.

Mögötte megjelent az apja. Ősz hajú, egyenes tartású férfi, korábban ügyvéd volt, ma már csak „Lilla apja” – így ismerte mindenki, aki látta, hogyan járta végig a hivatalokat lánya ügyében. Varga Miklós szótlanul lépett mellé, de a szeme… a szeme tűzként fúródott a férfiba, aki ott állt előtte.

– Mit hittél, Benedek? – szólalt meg végül Lilla, hangja halk volt, de metsző, mint az acél. – Hogy élve eltemetsz, és eltűnsz az összes pénzzel? Hogy csak egy elfelejtett aktatétel maradok egy bűnügyi jelentésben?

Benedek felvonta a szemöldökét, de nem szólt rögtön. Csak letette a kezében szorongatott kávéspoharat, és a combjára támasztotta a kezét, mint egy színész, aki várja a tapsot.

– Erősebb voltál, mint hittem – bólintott elismerően. – De még mindig nem érted. Ez az egész nem rólad szólt. Ez rólam szólt. A szabadságomról. A menekülésről egy rohadt rendszerből, amit rám kényszerítettek.

– És úgy döntöttél, megölöd őt – vágott közbe Miklós, hangjában acélos düh.

– Elveszed a nevét, a vagyonát, a jövőjét. A lányomét.

– Én csak... az életet választottam – felelte Benedek. – És néha… valakinek veszítenie kell.

Az egyik ügynök közelebb lépett, de Júlia felemelte a kezét.

– Várjunk. Hallani akarom. Az egészet.

Lilla egy lépést tett előre. A tekintete égetett.

– Miért pont én, Benedek? – kérdezte. – Megszökhettél volna. Találhattál volna más utat.

Benedek szája sarka megremegett. Mintha nevetni akarna… de nem tudna.

– Mert belém szerettél – mondta végül. – És túl könnyű volt. Túl tiszta voltál. Hittem, hogy meg tudlak törni. És sikerült.

Lilla lehunyta a szemét. Egy másodperc. Ennyi kellett csak, hogy újra felszakadjon az a seb, amit azt hitte, már begyógyított.

– És most? – kérdezte halkan. – Mit gondolsz, mi lesz? Azt hiszed, kisétálhatsz innen?

– Őszintén? – válaszolta Benedek. – Nem. De nem is fogtok olyan könnyen elkapni.

Egy hirtelen mozdulattal felrúgta a mellette álló széket. Az egyik ügynök megbotlott, a másik a zsebéhez kapott – de már késő volt. Benedek az oldalsó ajtón át ugrott ki, ami a kertre nyílt.

A riasztó nem szólalt meg.

– Utána! – ordította Júlia, miközben Miklós már Lilla után futott.

A nő nem tétovázott. Cipősarkai kopogtak a kövön, ahogy a sötéten ásító folyosón átszáguldott. Az éjszaka hidege vágott az arcába, mint penge.

A park fái suttogtak a szélben. A holdfény alig törte meg a sűrű sötétséget, de Lilla úgy futott, mintha látta volna az utat. A szíve zakatolt, a lába zsibbadt, de nem állt meg. A testének minden porcikája tiltakozott, de az akarat hajtotta tovább.

Benedek a stég felé tartott. A kis tó partjánál egy motorcsónak várt. Lilla emlékezett rá: évekkel ezelőtt vették, mikor még együtt álmodoztak a szabadságról, a vízről, a közös nyarakról. Most menekülőeszköz lett belőle.

– Állj meg! – kiáltotta, miközben elrugaszkodott a földtől, és utolérte.

Benedek megpördült, kezében már ott volt a slusszkulcs. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Abban a pillanatban nem volt múlt, nem volt jövő. Csak az a néma üzenet, amit a szavak nem tudnak átadni: „Tudom, mit tettél.”

– Nem mész sehová – suttogta Lilla, remegő hangon.

– Késő – válaszolta ő halkan.

– Már elindítottam, nem tudod megállítani.

– Tévedsz – Lilla előhúzott valamit a zsebéből. Egy távirányító. Egy mozdulat, és a csónak motorja leállt.

Benedek arca megfeszült. Harag, döbbenet és valami más – talán csalódottság – suhant át rajta.

– Te... te előre tudtad?

– Mindent. Már napok óta figyeltünk. Ez csak a végjáték volt.

A bokorból kiléptek a biztonsági ügynökök. Fegyverük nem volt, de testük feszült, mozdulatra készen. Júlia is megérkezett, lihegve, de szilárd tekintettel.

– Véged van, Benedek – mondta. – Eljátszottad az utolsó kártyád.

Benedek még próbált hátrálni, de nem volt már hová. A stég véget ért. A tó vize fekete volt, mint az éjszaka. Egy pillanatra úgy tűnt, beleveti magát. De Lilla előrelépett.

– Azt akartad, hogy én legyek az utolsó, aki lát – mondta. – Hát tessék. Nézz rám. Itt vagyok. Élve. És nem félek tőled.

Benedek megtorpant. Egy pillanatra megtört. A vállai megereszkedtek.

– Szerettelek – mondta halkan. – A magam módján. Még ha beteg is volt az egész. Érted tettem. Én…

– Ne mondd, hogy érted – vágott közbe Lilla. – Ez nem szerelem volt.

Ez hatalom. És te elbuktál.

Az ügynökök rárontottak, földre vitték. A bilincsek csattantak. Benedek nem ellenkezett. Csak nézett Lillára. Még mindig ott volt az a gúnyos mosoly a szája szélén.

— A nevem nem Benedek — súgta, miközben elvitték.

Lilla megremegett. Júlia mellé lépett.

— Tudtuk. A DNS egyezés nem stimmelt. A pasid egy szélhámos volt a kezdettől fogva. Három álneve volt, és egy évtizedes múltja.

— És mégis... szerettem — mondta Lilla, és az arca megremegett. — Azért, akinek hittem.

— De már nem az vagy, aki hitt neki — mondta Júlia. — Most már az vagy, aki visszavette az életét.

Hat hónappal később

A tárgyalóterem zsúfolásig megtelt. Újságírók, érdeklődők, ügyvédek, rendőrök – mindenki ott volt. Az ügy ugyanis országos visszhangot kapott. A „feltámadt menyasszony” történetét minden hírcsatorna lehozta. A történet, amelyben a halálból tért vissza egy nő, hogy leleplezze azt az embert, akit szeretett – és aki meg akarta ölni.

Varga Lilla a tanúk padján ült. Nem viselt fekete ruhát. Nem akarta, hogy gyászolónak lássák. Fehér blúzt viselt, kék kosztümkabátot.

Tekintete tiszta volt, hangja erős.

– ...és amikor megláttam a csónaknál, tudtam, hogy nem menekülhet. Hónapokig készültem erre. Meg kellett értenem, ki ő valójában. Hogy miért akarta elvenni tőlem az életemet.

Az ügyész, Dr. Szőcs Dénes, bólintott. Tapasztalt, megbízható ember volt. Ő vezette a vádat.

– Köszönöm, Lilla – mondta. – A tanúnak nincs több mondanivalója.

A védelem ügyvédje – egy magabiztos, fiatal jogász, Bártfai Bence – megpróbálkozott a lehetetlennel.

– Lilla, ön azt mondta, szerette a vádlottat. Lehetséges, hogy félreértelmezte a cselekedeteit? Hogy egy konfliktus hevében, dühből feltételezett gyilkossági szándékot?

Lilla rámeredt. Egy pillanatra csend lett.

– Félreértelmeztem? – ismételte meg halkan. – Félreértelmeztem, amikor a saját ujjlenyomatával aláírt hamis végrendeletet találtak a házamban? Vagy amikor az orvos jelentette, hogy a halálomat megelőzően altatóval túladagolt ital volt a szervezetemben?

A bíró, Dr. Kaposvári László, közbevágott.

– Ügyvéd úr, a kérdés megválaszolva. Kérem, térjünk a tényekhez.

A vádlott, akit éveken át Somogyi Benedekként ismertek, valójában Szántó Richárd volt. Egykori pénzügyi tanácsadó, akit csalásért eltiltottak. Éveken át más identitások mögé bújt, mígnem Lilla lett a végzetes célpontja.

Amikor bevezették a terembe, az emberek elhallgattak. Szürke öltöny, kopott tekintet, sápadt bőr. De a szája szélén… még mindig ott bujkált az a régi mosoly.

Lilla nem rebbent meg.

A bíró olvasni kezdte az ítéletet:

– Az alábbi vádpontokban találja a bíróság Szántó Richárdot bűnösnek: emberölési kísérlet, csalás, okirathamisítás, pénzmosás és személyazonossággal való visszaélés. A bíróság ítélete: huszonöt év fegyház, feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül.

A teremben zúgás támadt, de Lilla nem mozdult. Csak akkor állt fel, amikor a bíró elhagyta a termet. Ahogy Richárdot elvezették, az férfi halkan, szinte csak neki súgta:

– Szerettelek, tudod? A magam beteg módján… de akkor is.

Lilla csak egyetlen mondatot válaszolt, hidegen és tisztán:

– És én, a magam módján… legyőztelek.

Egy évvel később

A kisvárosi ház verandáján meleg tavaszi szél fújt. Az asztalon egy fekete-fehér fénykép állt: Lilla kórházi köpenyben, halvány mosollyal, kezében egy emléklappal:„Élet. Újrakiadás.”

A verandán ült vele szemben az apja, Varga Miklós. Egy csendes délután volt. Semmi különös, mégis mindent jelentett.

– Furcsa, igaz? – mondta Lilla. – Hogy ennyi idő után végre levegőt kapok.

– Nem furcsa. Csak megérdemelt – válaszolta Miklós.

Lilla felnézett az égre.

– Minden megváltozott.

– Te változtál meg – felelte Miklós. – És ez a fontos.

Lilla elmosolyodott. Már nem félt. Nem rettegett az emlékektől. Már nem volt a halál árnyéka. Ő volt az, aki visszajött. Aki felállt. Aki nem csak túlélte… hanem visszavette a történetét.

És most ő írta a befejezést.

2025. május 15. (csütörtök), 06:48