A gazdag nagyapát idősek otthonába küldték – a menye repesett az örömtől”
A gazdag nagyapát idősek otthonába küldték – a menye repesett az örömtől” – 1. rész
A Budapest melletti nagy ház teraszán, egy öreg tölgyből készült padon ült Béla bácsi, kezében egy csésze forró hársfateával. /Mellette egy tányér házi fánk, vastagon megszórva porcukorral\./
A tea illata és a fánk ropogása mindig visszarepítette abba a világba, amikor még minden egyszerűnek tűnt.
Béla bácsi egy kis falu szélén nőtt fel Békés megyében. Édesapja asztalos volt, aki a falubelieknek mindent elvállalt: a bölcsőtől a koporsóig. Édesanyja fejőnőként dolgozott a helyi tsz-ben, és bár szegényes körülmények között éltek, sosem éheztek. Volt háztáji krumpli, tej a tehénből, tojás a tyúkoktól.
„A ruhára már nem futotta” – mesélte gyakran. „Apu kifakult kabátját hordtam, egy kötéllel volt a derekamra csavarva, a nadrágom foltozott volt és durva anyagból készült. De nem számított. Akkoriban nem az számított, hogy nézel ki, hanem hogy tudsz-e olvasni vagy megoldani egy feladatot.”
Miután leérettségizett, felvették a Miskolci Egyetem geológia szakára. Ő lett a család büszkesége. Hosszú évek kemény munkájával előbb bányászati terepmunkákban vett részt, majd később a Zempléni-hegységben kezdett ritkafém-lelőhelyeket kutatni. Ott, a hideg patakokban gázolva, köveket mosva, vízhólyagokkal a tenyerén, nedves cipőben született meg a jövője.
A rendszerváltás után, amikor mindenki elvesztette a félretett pénzét, Béla bácsi valami egészen másba kezdett. Miközben mások mindent eladtak, ő kis bányászati vállalkozást indított. Minden papírt hivatalossá tett, gépeket vásárolt, embereket vett fel. A többiek elbuktak, ő felemelkedett – köszönhetően hideg fejének és makacs hitének.
Később feleségül vette a szerény, de okos Erikát, aki tanítónőként dolgozott egy budapesti iskolában. Erika türelmesen várta haza férjét a hosszú utakról, nem panaszkodott, akkor sem, ha havonta csak néhány napot töltöttek együtt.
Gyermekük nem született, de egy nap úgy döntöttek: örökbe fogadnak egy kisfiút. A kis Norbit a fóti gyermekotthonból hozták el. Csendes, törékeny fiú volt, gyenge egészséggel. Béla bácsi és Erika mindent megtettek érte: gyógykezelések, üdülések Hévízen, külön orvosi kontroll – és idővel Norbi megerősödött, eleven kamasszá cseperedett.
Ahogy telt az idő, a vállalkozás virágzott, és Bélát sokan csak úgy emlegették: „a Zemplén Királya”. Őt magát ez a cím zavarta. „Én csak egy melós vagyok” – szokta mondani –, „nem vagyok jobb azoknál, akikkel együtt gázoltam a jeges vízben.”
Norbi eközben makacsul más útra lépett. Már az iskolában balhés volt: macskákat kergetett bottal, egyszer még kukát is gyújtogatott, „csak hogy lássa, hogyan ég.” Erika gyakran sóhajtott:– „Ez a gyerek olyan, mint a tormagyökér – csípős, kiszámíthatatlan. Csak nehogy egyszer még a vodka rabja legyen.
Norbi sosem tudta meg, hogy örökbefogadták. Erika és Béla úgy szerették, mintha sajátjuk lett volna – és pont.
Erika ötvenhét éves volt, amikor rákot diagnosztizáltak nála, és nem sokkal később elhunyt. Béla bácsi napokon át csak a verandán ült és az eget bámulta. Norbi viszont már egy héttel a temetés után egy budapesti klubban bulizott. Béla nem szólt semmit – fájt neki, de lenyelte.
Most ketten éltek a hatalmas házban a főváros szélén. Béla már hetvenen túl járt, és békés nyugdíjas évekről álmodott. Havonta egyszer azért még leutazott a bányákhoz, megnézni a munkát, beszélgetni az emberekkel. Nem bízott senkiben: saját szemével akart látni mindent.
Norbi ezzel szemben inkább a belvárosi éjszakák világában mozgott. Apja pénzén szórakozott – luxusklubok, kaszinók, drága italok. Mérnöki diplomája ott porosodott egy fiókban. Béla kérte, könyörgött, noszogatta – hiába. Norbi csak legyintett:
– „Majd lesz valahogy, apa.”
Egy reggel azonban Béla bácsi valami egészen szokatlant tapasztalt. A nappaliban nem csak Norbi szokásos sáros cipői lógtak ki a plédek alól, hanem még egy pár láb is.
– „Mi a…?” – motyogta, és dörzsölte a szemét.
Néhány perc múlva Norbi röhögve viharzott be a konyhába egy szőke, harminc körüli nővel kézen fogva.– „Jó reggelt, apa! Ismerd meg Mónikát – mostantól velünk lakik.”
Béla bácsi félrenyelte a teáját.
– „Nem vagyunk mi szálloda, fiam – morogta. – Egy éjszaka után máris ideköltözik?”
Mónika magabiztosan nézett rá. Zöld szeme ravaszan csillogott, hófehér fogsora szinte világított.
Norbi vállat vont:– „Apa, ha idehoztam, az azt jelenti, hogy komoly.”
Mónika aznap este két hatalmas bőrönddel tért vissza. „Ez csak a kezdés” – kuncogott. Béla bácsi a fejét csóválta, de nem szólt.
Mónika szinte pillanatok alatt belakta a ház második emeletét. Saját „rendet” alakított ki, ami erősen ütközött Béla bácsi évtizedes szokásaival. A reggeli például mindig nyolckor volt – ez így ment már húsz éve, Erika életében is. De Mónika ezt túl korainak találta, így szólt a szakácsnőnek, hogy neki tízre hozza az ételt… lehetőleg az ágyba.
Szegény Júlia, a hűséges szakácsnő, aki már több mint egy évtizede szolgálta a családot, kénytelen volt két külön időpontra készíteni a reggelit. Mónika viszont mit sem törődött vele – nappal a televízió előtt heverészett, este pedig Norbi kocsijával járta a várost „intéznivalók” címén.
Norbi természetesen mindezt észre sem vette. El volt bűvölve. Drága csokrok, aranyékszerek, fine dining vacsorák – mindent fizetett Mónikának. Az asszony pedig mindent el is fogadott, természetesen nagy örömmel, sőt… éjszakánként még a „háláját” is kifejezte, úgy, hogy Béla bácsi sokszor kénytelen volt a fejére húzni a paplant, nehogy hallja a nyögéseket.
Béla bácsi nem egyszer hallotta Mónikát suttogni a fiának:– „Szerelmem, ne várjunk tovább… legyen hivatalos a kapcsolatunk.”
Az idős férfi szíve szorult, de tudta: teljesen felesleges győzködni Norbit. Mióta Mónika beköltözött, a fiú egyre távolabb került tőle – mintha valami falat húztak volna közéjük.
Aztán eljött a nap: megtartották az esküvőt. Mónika pazar menyasszonyi ruhában tündökölt, amit egy neves pesti tervező készített. Béla bácsi az ünnepi asztalnál ült, és közben arra gondolt: „Ez az összeg, amit ez a ruha és a vacsora jelent… kitartana egy évig a bányánál.” Norbi csak mosolygott, mint egy szerelmes tinédzser. Béla pedig tudta: ez a mámor nem tart örökké.
Nem is tartott. Amint Mónika hivatalosan is „feleség” lett, elkezdett éket verni apa és fia közé. Mindenért panaszkodott. Ha Béla bácsi reggel kicsit hangosabban csukta be az ajtót – „Nem lehet pihenni ebben a házban!” Ha rászólt a személyzetre, amiért hanyagul takarítottak – „Miért kell mindent kommentálnia?” Norbinak pedig panaszkodott, sírva, sértetten, megrendezett jelenetekkel.
Eleinte Norbi csak tűrte, de aztán… már kiabált is az apjával.
– „Azt hiszed, csak neked van igazad, apa? Hogy te mindent jobban tudsz? Hogy neked mindent lehet, más meg hallgasson?”
Béla bácsi nem ismerte fel ezt a fiút. A vérnyomása felszökött, a keze remegett. Csak egy dolgot tudott tenni: hallgatott.
A fordulópont egy esős hajnalon érkezett. Béla bácsi aznap alig aludt – fájtak az ízületei, sajgott a háta, ahogy mindig, ha jött az eső. Félálomban feküdt, amikor hirtelen kivágódott az ajtaja. Norbi viharzott be, az arca vörös volt a dühtől, a szeme vadul villogott.
– „Mit képzelsz magadról? Hozzá mertél nyúlni Mónikához? A saját menyemhez?!”
Az idős férfi értetlenül nézett.– „Mi van? Megőrültél?” – kérdezte halkan, rekedten. – „Alig bírok felállni… szerinted én… ő…”
– „Ne játszd meg magad! Mónika elmondta, hogy éjszaka… hogy…!” – kiabálta a fiú.
Béla bácsi próbálta visszanyelni a dühöt.– „Talán valaki mással kevert össze. Én a szobámból sem mozdultam.”
De Norbi nem hallgatott. Egy mozdulattal felpofozta az apját. Béla bácsi hátratántorodott, a szája sarkában vér jelent meg. Norbi megdermedt, ránézett a saját kezére – mintha nem hinne el, amit tett.
Majd szó nélkül kiment.
Egy hétig nem mozdult ki a szobájából. Júlia vitte neki a teát és a levest, szó nélkül. Mónika viszont nem vesztegette az időt. Egy este leült Norbival a konyhába, és suttogva ezt mondta:
– „Figyelj, Béla bácsi már semmire sem jó. Öreg, beteg, már nem bírja. Add át nekem a céget – te úgysem tudsz mindent átlátni. És küldjük be egy jó otthonba. Ránk férne már egy kis nyugalom.”
Norbi másnap odament az apjához.– „Apa… komolyan kell beszélnünk. Át szeretném venni a vállalkozást. Ne aggódj, mindenről gondoskodom.”
Béla bácsi csak egyetlen mondattal válaszolt:– „Rendben. De akkor intézd el, hogy idősek otthonába menjek. Mert ebben a házban nem bírok tovább élni.”
Norbi nem válaszolt az apja kérésére, de másnap délelőtt, amikor Béla bácsi kinézett az ablakon, a kapu előtt már ott állt a régi, barna bőröndje.
– „Na, induljunk, papa! Végre mehetsz pihenni. Ott aztán nem kell senkit sem zavarni a zörgéseddel!” – mondta éles hangon, mintha valami poént sütött volna el.
Béla bácsi szó nélkül szállt be az autóba. Az úton nem szólt senki egy szót sem. Mónika az ülésen rúzsozta magát, Norbi pedig a telefonját nyomkodta. Az idős férfi csak az ablakon nézett ki, arcán nem volt harag – csak mély, csendes szomorúság. Egy könnycsepp végiggördült ráncos arcán.
Az idősek otthona Budapest határában egy régi kúria volt, amit szépen felújítottak. Béla bácsi szobát kapott, saját kis balkonja volt, kilátással a kertre. Eleinte nehezen szokta meg az új környezetet. Minden reggel korán kelt, mint otthon, de nem volt már se kert, se bányák, se teaillat.
A napok lassan teltek, de nem volt magányos. A lakók hamar megszerették. Jött Klári néni, aki minden reggel rámosolygott:
– „Béla bá, hoztam egy kis baracklekvárt! A fiam is geológus volt, mint maga…”
A bácsi először csak biccentett, de aztán egyre gyakrabban kezdett beszélgetni, sakkozni, sőt, még egy verset is írt Klárinak, amit elszavaltak a szilveszteri mulatságon.
Ám egy valami nem hagyta nyugodni: a cég. Telefonon kapta a híreket – egyre rosszabbakat.
– „Béla bátyám, baj van!” – sipította egy délután az egyik régi bányász, Pista. – „Norbi mindent elrontott! Nem fizetett a lengyeleknek, a bányászok sztrájkolnak, az adóhatóság pedig már a küszöbön áll! És a kenőpénz is… tudja…”
Béla bácsi csak sóhajtott.
Nem sokkal később jött a hír: Norbit elhagyta Mónika. A nő elvitte az autót, a belvárosi lakást és a bankszámlája jó részét. Minden megmaradt forrást felzabált. A vállalkozás viszont hivatalosan még Béla bácsi nevén volt – így nem tudta eladni.
Norbi mindent elveszített. Egy este, váratlanul megjelent az otthon kapujában. Koszos volt, a kabátján szakadás, a haja lenőve, az arca beesett.
– „Apa…” – kezdte, és letérdelt. – „Kérlek… bocsáss meg! Mindent tönkretettem.”
Béla bácsi felállt, és megfogta a fia vállát.
– „Gyere be. Hideg van.” – ennyit mondott.
Odabent, a régi ruhásszekrényből elővett egy sárgult dossziét, és Norbi kezébe nyomta.
– „Mi ez?” – kérdezte a fiú remegve.
– „Az örökbefogadási papíraid, orvosi jelentések, fényképek. Mindent megőriztünk. Mert szerettünk. Nem csak nevelni akartunk – meg akartunk menteni.”
Norbi zokogott. A személyzet be akart menni, de Béla bácsi csak intett, hogy ne zavarjanak.
Másnap a fiú bepakolt. Fogta apja bőröndjét, és hazavitte.
Otthon Béla bácsi újra a verandán ült, a régi padon, teával a kezében. Norbi mellette állt csendben.
– „Tudod, mit szeretnék?” – kérdezte hirtelen az öreg.
– „Bármit, csak mondd.”
– „Menj vissza a bányába. Mint kezdő. Legyél vízmunkás, lapátos, mint régen én. Ne parancsolgass. Tanulj meg dolgozni. A föld kemény, de igazságos.”
Norbi csak bólintott.
Eltelt egy év. A vállalkozás talpra állt – új vezetőt vettek fel, egy fiatal srácot Miskolcról, aki lelkes és szorgalmas volt. A lengyelekkel megújították a szerződést, a dolgozók megkapták elmaradt bérüket. A bányák újra működtek.
Norbi havonta írt: fáztam, fáj a hátam, de vettem magamnak bakancsot – és büszke volt rá, mint egy gyerek.
Egy októberi reggel aztán megjelent a régi busz az udvaron. Norbi leszállt róla – soványabb volt, szikár, arca napbarnított, keze kérges. Egy kézzel faragott fadobozt hozott.
– „Nézd, apa. Én csináltam. A bányászkollégám mutatta meg a faragást.”
Béla bácsi csak nézte a fiát, és először hosszú idő után elmosolyodott.
– „A természet talán megtanítja neked azt, amit én nem tudtam.”
Norbi leült mellé a padra, és együtt nézték a naplementét.
– „Megbocsátottál?” – kérdezte halkan.
– „Még nem tudom” – mondta Béla bácsi. – „De elindultál azon az úton, ami talán visszavezet a szívemhez. És ez számít.”
Aznap este csend volt a házban. Nem kiabálás, nem veszekedés, csak halk beszélgetés, teaforrás, és két ember, akik újra próbáltak család lenni.
Mert van, amit csak az élet keménysége képes megtanítani. És van, amit csak egy apa tud igazán megbocsátani.
2025. május 11. (vasárnap), 07:40
