A használt baba váratlan dolgot tett – egy elhunyt kislány hangja szólt belőle
Egy hang a múltból .
Hideg, borongós novemberi délután volt, mikor elhatároztam, hogy lemegyek a Felsővásár utcai bolhapiacra. /A szél éles sziszegéssel futott végig a kerítéslécek között, és valahogy pont olyan érzés ült meg bennem, mint az a fojtogató szél\: csendes, de kibírhatatlan\./
Csikós Ilona vagyok, 35 éves, és két éve nevelem egyedül a kislányomat, Lucát. A férjem, Tamás, szélütésben halt meg. Egy hajnali, hideg decemberi napon történt, mint amilyen ez is most. Azóta csak ketten vagyunk. Én, aki próbálok erősnek tűnni, és ő, aki túl kicsi még ahhoz, hogy bármit is megértsen a halál véglegességéből.
Luca a legcsendesebb gyerek, akit valaha ismertem. Néha már túl csendes. Mintha minden játékban, minden mesében Tamást keresné. A hatodik születésnapjára készültem, és szerettem volna valami különlegeset venni neki – valamit, ami visszahozhat egy cseppnyi boldogságot a szemébe.
De a fizetésemből, amit a közeli általános iskola takarítójaként kapok, nem maradt sok. A hónap közepén már számolgatni kell, hogy tejre és kenyérre is jusson. A születésnapi ajándék? Az a luxus kategóriába tartozott.
Mégis, aznap reggel zsebre tettem egy tízezrest – amit hetek óta félretettem –, és elindultam a piacra. Luca addig Marikánál, a szomszédasszonynál maradt, aki megígérte, hogy megsüti vele a kedvenc fahéjas süteményét, amit mindig „apa-pogácsának” hívott.
A bolhapiacon sár és fagyott falevelek keveredtek a cipőm alatt.
Aztán egy hátsó asztalnál megláttam őt.
Egy régi baba. Ott ült egy kopott kockás takarón, mintha valaki elfelejtette volna hazavinni. A ruhája halványlila volt, egykor talán virágos, mára csak foltos. Az arca meglepően ép maradt: festett szempillák, apró, mosolyt ígérő száj, és két mélykék, üvegszerű szem. Furcsán figyelt. A karjában pedig – mintha nem is játékról lenne szó – egy másik baba feküdt, kisebb, rongyból varrott.
A pult mögött egy idősebb asszony állt, hosszú, szürke kabátban. Arcán mély barázdák, mintha minden év a lelke súlyát rajzolta volna bele.
– Ez mennyi? – kérdeztem halkabban, mint szerettem volna.
Az asszony nem válaszolt azonnal. A tekintete a babára vándorolt, aztán rám nézett.
– Vigye csak – mondta, alig hallhatóan. – Neki az a dolga, hogy valakinek örömet adjon.
– Biztos benne?
Egy árny futott át az arcán. A szeme kicsit csillogott.
– Az én lányom… – kezdte, aztán megállt. – Ő készítette. Valaha.
Aztán csak annyit mondott:– Ha magával megy, talán újra hallani fogjuk a hangját.
Nem értettem. De nem kérdeztem többet. A kezébe akartam nyomni a tízezrest, de ő eltolta.
– Tegye inkább a zsebébe. Az ilyen dolgokat nem pénzért adják.
A kezembe vette a babát, és valami különös melegség futott át rajtam. Úgy öleltem magamhoz, mintha valóban élne.
Otthon Luca éppen kiszórta a porcukrot a konyhaasztalra. Nevetett, Marika pedig kelletlenül törölgette, de közben mosolygott.
– Nézd csak, Luca! – nyújtottam át a becsomagolt dobozt.
A kislány egy pillanatig hitetlenkedve nézett rám, majd kinyújtotta a kezét.
– Ez nekem van? Tényleg?
– Igen, drágám. Boldog születésnapot!
Amikor kibontotta a babát, a levegő hirtelen megsűrűsödött. Luca szinte mozdulatlanul nézte, aztán lassan átölelte.
– Ő… ő anya! – mondta halkan. – Van kisbabája is… Olyan, mint egy igazi anyuka.
– Hogy fogod hívni?
Gondolkodott.
– Talán… Anna néni. Olyan, mint Marika néni, csak ő… más.
– Nagyon szép név – suttogtam.
És akkor jött a hang.
Egy halk, alig hallható sercegés. Olyan volt, mintha a régi rádió szólalt volna meg a kamrából.
– Hallottad ezt? – kérdeztem.
Luca megrázta a fejét.
A babát felemeltem. A ruhája hátulján, a varrás mentén valami keményet éreztem. Kíváncsian kibontottam, és egy apró zsebet találtam benne.
Egy papírfecni, egy textildarab, és egy szívecske. Piros, kivágott papírszív. Luca odahajolt, és halkan olvasni kezdte:
– „Boldog születésnapot, anyu.
Nem tudtam megszólalni.
A baba ekkor újra sercegett, és egy kislányhang szólalt meg belőle:
– Boldog születésnapot, anyu! Szeretlek.
Megdermedtem.
Luca csak nézett rám, nagy, értetlen szemekkel.
– Ez… ki volt? – kérdezte.
– Nem tudom – válaszoltam, és már éreztem, hogy remeg a kezem.
Másnap reggel visszamentem a piacra.
A bolhapiac másnap délelőtt üresnek tűnt, mintha az eső és a köd együtt próbálták volna elnyelni az emlékeket. A lábam alatt tócsák csillantak meg, a levegőben füstszag és ázott rongyok illata keveredett.
A babát egy kendőbe csavartam, és úgy szorítottam magamhoz, mintha Luca lenne újra csecsemőkorában. Ahogy közeledtem a tegnapi asztalhoz, megpillantottam az idős asszonyt – ott állt ugyanabban a hosszú, szürke kabátban, sál nélkül, a haja vizesen tapadt az arcához.
Amikor meglátott, elsápadt.
– Visszajött – mondta halkan.
– Megszólalt – válaszoltam.
Az asszony szeme megtelt könnyel, és leült egy kis műanyag székre a bódé mögött. Odahajoltam hozzá, letettem a babát az asztalra.
– Egy gyerekhang. Azt mondta: „Boldog születésnapot, anyu! Szeretlek.”
Az asszony – Ilonka néni, mint később megtudtam – a fejét rázta, és a szája remegett.
– Míra készítette. A lányom. Mindent ő csinált – a babát, a belsejében a hangfelvételt… Az utolsó heteiben.
Csend.
A levegő vibrált közöttünk. Egy fiatalabb férfi lépett oda, Ilonka néni vállára tette a kezét. Ő lehetett a fia.
– Nem gondoltuk… – mondta fojtott hangon –, hogy valaha újra megszólal majd.
Ilonka felnézett.
– Soha nem játszotta le nekünk. Azt mondta, csak akkor szólalhat meg, ha valaki igazán szereti. És ha anyuka lesz.
A szemem megtelt könnyel.
– Akkor most... most hogyan lehetett ez? – kérdeztem.
– Míra mindig hitt abban, hogy a szeretet megtalálja az utat – felelte a férfi. – Lehet, hogy a lánya, a maga kislánya… nyitotta fel azt az ajtót.
– Luca… – suttogtam. – Hat éves. Az apját két éve veszítette el.
Ilonka néni lehajtotta a fejét, majd megérintette a babát.
– Sosem adtuk volna el, ha tudtuk volna, hogy még működik. Évekig csak állt egy dobozban. Mikor ráakadtam, azt hittem, elnémult örökre.
Rájuk néztem.
– Visszaadom, ha szeretnék. Ez… ez nem az enyém.
A férfi szelíden megrázta a fejét.
– Nem, kérem. Most már igen. Míra ezt az ajándékot valakinek készítette. Most végre célba ért.
Aznap este Luca újra ölébe vette a babát. Halkan beszélgetett vele, mintha értené, amit mond. Úgy ringatta, mint egy kis testvért.
– Anya… Anna néni szomorú volt. De most már nem az.
– Honnan tudod?
– Mert mosolygott. Éjjel, amikor felébredtem. Ott volt a szekrény mellett. És mosolygott.
Nem szóltam semmit.
Másnap este csengettek.
Ilonka néni állt az ajtóban. Kabátja alól egy kis fonott kosarat húzott elő, benne saját készítésű babaruhák és egy üzenet:
„Aki életet ad egy hangnak, annak új történetet is ír a sorsa.”
Elhívtam őt. Leült a konyhában, teát ittunk, süteményt majszoltunk. Luca kinyitotta a kosarat, és úgy örült az apró ruhácskáknak, mintha igazi kincsekre lelt volna.
Ilonka néni lassan megnyílt.
– Míra mindig különös kislány volt. Csendes, érzékeny, de nagyon okos. Egy nap, mikor már sokat feküdt, azt mondta: „Anya, én nem akarok elmenni úgy, hogy senkinek se segítettem.” És aztán titokban ezt a babát készítette. A hangfelvételt is ő csinálta. Az utolsó napján tette be a szív alakú papírt. Tudta, hogy nem sok ideje maradt.
A szobában csend lett. Csak a ketyegő falióra hangja szólt.
– Tudja – mondta Ilonka néni –, azt hittem, elveszítettem őt örökre. De amikor maga eljött… és a baba megszólalt… újra hallottam a lányom hangját. És újra éreztem valamit, amit már azt hittem, soha nem fogok.
Luca az ölébe mászott.
– Ne sírjon, Ilonka néni. Míra szeretné, ha boldog lenne.
Ilonka néni megdermedt, majd szorosan magához ölelte Lucát. Én csak ültem ott, és hagytam, hogy a könnyek lecsorogjanak az arcomon.
Az elkövetkező hetekben Ilonka néni gyakori vendég lett nálunk. Nem tolakodott, nem kérdezett sokat, csak jelen volt – halk szavakkal, lassú mozdulatokkal, fonalgombolyagokkal és csipkébe szőtt emlékekkel.
Luca hamar megszerette. Horgolni tanult tőle, mintákat rajzoltak babaruhákhoz, és egyszer még együtt sütöttek mézeskalácsot is, csak úgy, játékból – május volt ugyan, de Luca szerint „Míra biztos szeretett volna karácsonyt nyáron is”.
Egy este, mikor Luca már aludt, Ilonka néni csendesen megszólalt a konyhában:
– Tudja, Ilonka helyett szólítson csak Iluskának. A barátaim így hívtak régen.
Elmosolyodtam.
– Köszönöm, Iluska. Örülök, hogy jött.
Aznap este egy borítékot hagyott az asztalon. Belül egy kézzel írt levél volt, és három darab húszezres. Meg egy régi fotó Míráról – a babával az ölében.
A levélben ez állt:
„Luca visszahozta a lányom hangját. De nemcsak a hangját, hanem a reményt is. Ezt a pénzt neki szánom. Használják olyanra, ami épít. Ami gyógyít. Ami emléket őriz.”
Sokáig néztem a levelet, a fotót, a pénzt. A ház csendes volt, csak az óraketyegés és az ablaknál zizegő nyárfalevelek zaja töltötte meg az estét. Aztán halkan felálltam, és betakartam Lucát újra. A baba ott feküdt mellette, Luca karja alatt. A szája mosolygott. A szeme csukva volt.
Két hónappal később meghívtuk Iluskát Lucával együtt egy kis házavatóra. A támogatásával sikerült kifestetni a lakást, és egy kisebb íróasztalt is vettünk Lucának, amin máris el kezdett „tervezni” – rajzokat készített, történeteket írt, és Anna néninek is írt leveleket, amiket a babaruhák közé rejtett.
Iluska hozott egy tortát. Citromos-mákos, Míra kedvence volt.
A délután végén Luca lerajzolta a hármunkat. A rajz sarkaiba szíveket pingált, az ég alá pedig kis betűkkel ezt írta:
„Anya, én, Iluska mama.”
Mikor Iluska meglátta, sírt. De már nem úgy, ahogy a gyászoló sír. Hanem mint aki valamit visszakapott. A hangját. A lányát. Vagy talán csak azt, hogy ismét tartozik valahová.
Azóta eltelt több mint egy év. Anna néni – mert a baba nálunk így maradt – most is Luca ágyában alszik, néha átrendezik a ruhatárát, Luca már saját kezűleg horgolja neki a kabátkákat.
A piros szív ott van a fiókban, gondosan elrakva. A kis papírfecni – „Boldog születésnapot, anyu” – bekeretezve lóg az íróasztal fölött.
És ha néha újra meghallom a halk, sercegő hangot – Míra hangját –, nem ijedek meg többé.
Tudom, hogy az élet, bármilyen veszteséget is hordoz, képes helyet adni új kötelékeknek.
Mert a szeretet nem fogy el. Csak új formát ölt. És van, hogy egy régi baba az, ami hidat ver múlt és jelen között.
És van, hogy egy kislány, aki még nem is érti, mit jelent a halál, tanítja meg a felnőtteknek, mit jelent igazán élni.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. február 02. (hétfő), 18:22
