A menyasszonyom nem jött el az esküvőre… de a végén mégis megnősültem – egy teljesen másik nővel! ?
Az utolsó alkalom, amikor öltönyt viseltem, a ballagási bálom volt – egy korszakalkotó esemény minden fiatal életében, amely lezár egy fejezetet, és új fejezetet nyit. /Akkor még tele voltam bizonytalansággal, de ugyanakkor várakozással is – a jövő iránt, a lehetőségek iránt, amelyek előttem álltak\./
A tükörképemet nézem, és csak annyit mondok magamnak: „Fura így látni magam.” Az évek alatt hozzászoktam a lezserebb öltözékhez, a kényelmes ruhákhoz, amelyek nem feszítenek, és nem igényelnek különösebb figyelmet. Ez a tökéletes szabású, sötétkék öltöny, az elegáns nyakkendő, teljesen más emberré tesz – érettebbé, komolyabbá, olyasvalakivé, aki készen áll a felelősségre. Megigazítom az ing mandzsettáit, beállítom a nyakkendőt, és elmosolyodom. Gondolataim Lilla körül forognak – a menyasszonyom. El tudom képzelni őt az esküvői ruhájában – biztos vagyok benne, hogy elragadó lesz. A szívem hevesebben kezd verni, ahogy erre gondolok.
Az idő gyorsan telik, és az izgalom csak fokozódik. Elérkezett az indulás pillanata. Az esküvőt kora délutánra szerveztük, hogy legyen idő fényképezkedni és ünnepelni utána. Anyukám, ahogy mindig, most is egy kicsit ideges, és már az előszobából sürget.
– Gyerünk, fiam, indulnunk kell! Nem késhetünk el!
Hallom a hangját, amelyben keveredik az izgatottság és az anyai aggodalom. Elmosolyodom, bár nem látja.
– Jövök már, anya! Nyugi, minden rendben! – hazudom.
Pont amikor kilépnék a szobámból, apám jelenik meg az ajtóban. Sokkal higgadtabb, mint anya, de a szemében ott van az öröm és a büszkeség.
– Már mindenki lent vár. Csak rád várunk. Nagyszerűen nézel ki, fiam. Lilla le lesz nyűgözve – mondja, miközben barátilag megveregeti a vállamat.
Meghat a gesztusa. Érzem, mennyire boldogok ők is. A fiuk férjhez megy, családot alapít. Ez számukra is nagy pillanat.
Lementünk az alsó szintre. Ünnepi hangulat uralkodott. Közeli rokonok, barátok, a tanúk – mindenki ott volt, mosolygósan, készen arra, hogy velünk ünnepeljen. Üdvözöltem mindenkit, éreztem a szeretetüket. Készült pár gyors fotó még otthon, mielőtt elindultunk volna a házasságkötő terembe.
Lilla nem a mi városunkból származik. Az ország másik végéből való. Körülbelül egy éve ismertük meg egymást egy munkaügyi utazás során. Azonnal szikra gyúlt közöttünk. A kapcsolatunk gyorsan fejlődött, és szinte magától értetődött, hogy összeházasodunk. Mivel az ő rokonai messze éltek, úgy egyeztünk meg, hogy nem utaznak ide az esküvőre. Később egy külön ünnepséget szervezünk majd az ő szülővárosában. Így az ő oldaláról ma csak ő maga lesz jelen a szertartáson. Megállapodtunk, hogy közvetlenül a házasságkötőhöz jön, miután kicsinosítja magát a fodrásznál.
Indultunk is a feldíszített autókból álló kísérettel. Én az első kocsiban utaztam a szüleimmel és a tanúkkal. Útközben viccelődtünk, hallgattunk zenét, próbáltunk oldani a feszültséget. Én közben csak Lillára tudtam gondolni – elképzeltem a találkozás pillanatát a bejárat előtt, amikor meglátom őt a ruhájában.
Megérkeztünk a házasságkötőhöz. Egy régi, impozáns épület, magas lépcsőkkel és szép homlokzattal. Több esküvő is zajlott, emberek jöttek-mentek. Kiszálltunk, a vendégek felsorakoztak, kisebb hangzavar alakult ki. Még volt egy kis időnk a kijelölt időponthoz. Körbepillantottam, hátha már megérkezett. De sehol.
Eltelt tíz perc. Aztán tizenöt. Már szinte mi jöttünk volna. A vendégek beszélgettek, mosolyogtak, de én kezdtem nyugtalanná válni. Hol lehet? Felhívtam telefonon. Nem vette fel. Újra hívtam. Semmi. Kezdtem érezni, hogy valami nem stimmel.
– Lehet, hogy csak késik – próbáltam magam nyugtatni, miközben újra és újra tárcsáztam.
De nem történt semmi. A telefon végül kikapcsolt állapotot jelzett. Kikapcsolva – épp az esküvő napján?
A vendégek lassan kezdtek feszültté válni. Anyukám odajött hozzám, arcán látszott az aggodalom.
– Tamás, kisfiam, hol van Lilla? Mi történik?
Csak a fejemet ráztam.
– Nem tudom, anya… nem veszi fel a telefont, aztán meg már ki is volt kapcsolva…
Apám is megjelent mellettünk.
– Lehet, hogy baj történt. Nem kellene keresni valakit, aki utánanéz?
– Nem tudom, apa… – sóhajtottam. – Egyszerűen nem értem. Még reggel minden rendben volt.
Ahogy egyre több idő telt el, és a házasságkötő hivatal dolgozói is kezdték érzékelni a feszültséget, az egyikük odalépett hozzánk.
– Elnézést, uram, az önök időpontja lejárt. Sajnáljuk, de a következő párnak be kell mennie. Ha szeretnének, félreállhatnak és megvárhatják, hátha még megérkezik a menyasszony.
Bólintottam gépiesen. Egy szóval sem tudtam válaszolni. Csak némán arrébb vonultam, a lépcsők felé. A mellkasomra nehezedett a csalódás, a zavarodottság, és legfőképpen: a megaláztatás.
Csak ki akartam szabadulni a tömegből. Leültem a házasságkötő előtti lépcsőre, és céltalanul bámultam az utcát. Talán arra számítottam, hogy Lilla mégis felbukkan. Talán vártam egy csoda-fordulatot. De nem történt semmi.
És ekkor… megláttam valamit. Vagy inkább: valakit.
A lépcső szélén, nem messze tőlem, egy fiatal nő ült. Menyasszonyi ruhában. A ruha kissé összegyűrődött, mintha már jó ideje ott ülne. A hajában virágok, az arca könnyes, szeme vörös a sírástól. Egyedül volt. És zokogott.
A szívem összeszorult.
Nem tudtam miért, de abban a pillanatban úgy éreztem: odakell mennem hozzá. Mintha valami láthatatlan erő húzott volna felé.
Odasétáltam óvatosan.
– Elnézést… minden rendben?
A lány felpillantott, riadtan, mintha azt hitte volna, hogy már senki nem veszi észre.
– Én… nem tudom… – suttogta reszkető hangon.
– Látom, menyasszony vagy. Várod a vőlegényt?
– Igen… vagyis… már nem tudom. Ma lett volna az esküvőnk. Pont most. De nem jött el. Nem veszi fel. A telefonja… ki van kapcsolva.
A szavai, a remegő hangja, a kétségbeesése… mind-mind visszhangként hatottak a saját sorsomban. Mintha csak a saját történetemet hallottam volna más szájából.
– Én is várok… vagyis vártam. A menyasszonyom… Lilla. Ő sem jött el. A telefonja kikapcsolva. Szóval… ugyanabban a cipőben járunk.
A lány rám nézett. Először zavartan, majd mintha valami megértés csillant volna meg a tekintetében.
– Azta… ez… ez abszurd.
– Az. De legalább… nem vagyunk egyedül az abszurditásban.
Elmosolyodott. Egy szomorú, szinte keserű mosoly volt, de valódi.
– Én… Alexandra vagyok – mutatkozott be halkan.
– Tamás. Örvendek… vagyis… tudod, az adott körülményekhez képest.
Nevetett. Őszintén, fájdalmasan. Aztán megint sírni kezdett. Leültem mellé, és hagytam, hogy meséljen. Arról, hogyan tervezték a napot, hogyan készült, mennyire izgatott volt, hogyan hitte, hogy ma egy új élet kezdődik. És most… a semmiben ül. Egyedül. Menyasszonyi ruhában. Mint egy rossz filmben.
– A barátaim bent vannak. Jöttek velem. De nem merem bemenni hozzájuk. Nem tudom, mit mondjak nekik.
– Az én vendégeim sem tudnak semmit Lilláról. Az igazat sem tudom, hogyan mondjam el nekik.
És akkor… mintha egy villanás csapott volna belém, eszembe jutott valami. Valami őrült. Valami teljesen abszurd. De mégis… valahol logikus. Talán pont a kaotikus helyzet tette lehetővé, hogy ilyen gondolatom támadjon.
– Figyelj… lehet, hogy most hülyeséget fogok mondani, de… mi lenne, ha összeházasodnánk mi?
Alexandra először csak pislogott. Aztán hátrébb húzódott, mintha ellenőrizni akarná, jól hallott-e.
– Tessék? Viccelsz?
– Nem. Komolyan. Nézd… nekem vannak vendégeim, neked is. Az én rokonaim nem ismerik Lillát. A tiéid is csak néhány barát, nem?
– Igen, csak a három legjobb barátnőm jött el. Ők sem ismerik Bencét személyesen, csak fotóról.
– Akkor akár… eljátszhatnánk, hogy minden rendben. Bemenjünk. Mondjuk, hogy mi vagyunk az ifjú pár. Hogy ne vesszen kárba ez a nap. Hogy ne csak szomorúság maradjon utána.
Alexandra bámult rám. A szeme ismét könnyes volt, de most valami más is volt benne: értetlenség… és egy kis kíváncsiság.
– Te bolond vagy – mondta.
– Lehet. De most inkább bolonduljunk együtt, mint egyedül sírjunk.
Néhány másodpercig nem szólalt meg. Aztán lassan bólintott.
– Jól van. Miért is ne? Elvesztettem az esküvőm, a vőlegényem, az illúzióimat… legalább ne veszítsem el a méltóságomat. Menjünk.
Alexandra felállt mellőlem, lerázta a ruhájáról a port, megigazította a fátylát, és rám nézett.
– Szóval… tényleg csináljuk?
– Ha te benne vagy, én benne vagyok – válaszoltam. – Legalább ne legyen ez a nap teljesen elvesztegetve.
Beléptünk a házasságkötő épületébe. A vendégeim szemében először megkönnyebbülés tükröződött – végre, gondolhatták, megjött a menyasszony. Aztán meglátták Alexandrát.
A döbbenetük szinte tapintható volt.
– Ez… nem Lilla – suttogta anyám elkerekedett szemekkel.
– Mégis ki ez? – kérdezte a tanúm, Gábor, miközben odahajolt hozzám.
– Hosszú történet – válaszoltam halkan. – Mindjárt elmondom.
Szüleim közelebb léptek. Apám kissé előrehajolt.
– Tamás… mi folyik itt? Hol van Lilla?
– Nincs itt – mondtam halkan. – Nem jött el. Alexandra sem. Az ő vőlegénye is eltűnt. Kint találkoztunk. És… úgy döntöttünk, hogy nem hagyjuk veszni ezt a napot.
– És most… összeházasodtok? – kérdezte anyám döbbenten.
– Igen. Tudom, őrültség. De valahogy mégis… helyesnek érzem.
Néhány másodperc csend. Majd apám bólintott.
– Ha így döntöttél, mi itt vagyunk neked. Veled vagyunk.
Anyám ugyan még mindig sokkos arccal bámult, de megfogta Alexandra kezét.
– Hát akkor… üdv a családban, drágám. Legalábbis… mostantól.
Bementünk a terembe. Alexandra barátnői is csatlakoztak – ők is csak sejteni tudták, mi történik. Alexandra gyorsan odasúgta nekik, hogy „változás történt”, és ők, bár értetlenkedve, elfogadták.
A szertartás rövid volt. Az anyakönyvvezető kissé zavartan nézett ránk – nyilván még emlékezett a korábbi nevünkre és időpontra –, de nem tett fel kérdéseket. A „mondja ki az igent” résznél Alexandra rám nézett. Csak egy pillanatra, de a tekintetében ott volt minden: fájdalom, félelem, bátorság és valami… új kezdet.
– Igen – mondta halkan.
– Igen – feleltem én is.
Az ujjunkra húztuk egymás gyűrűit. Nem azok voltak, amelyeket egymásnak szántunk, hanem azok, amiket mással akartunk cserélni – mégis, tökéletesen passzoltak.
A terem tapsolt. Volt, aki őszintén örült, mások csak udvariasságból. Aztán jött a pezsgő, a gratulációk, a kézfogások. És a következő sokk: mindketten… ugyanazt az éttermet foglaltuk le vacsorára. Ugyanazt a termet, ugyanarra az időpontra. Külön-külön.
– Ne viccelj… – motyogta Alexandra, miközben a foglalást ellenőriztük.
– Sors – mondtam én. – Vagy valami ehhez hasonló.
A személyzet teljesen zavarban volt, mikor két külön vendéglistát, két „külön” esküvőt láttak, ugyanazzal az ifjú párral. Mi pedig? Egyszerűen csak nevettünk.
Az este… különös volt. A vendégek lassan oldódtak, a két társaság elkezdett beszélgetni, egymás nevét kérdezni. Volt némi zavar, de idővel a zene, az étel, az ital – és a történet abszurditása – áthidalta a különbségeket.
Az első táncot együtt táncoltuk. Alexandra keze remegett az enyémben. De nem a félelemtől. Inkább… az ismeretlentől. Én is így éreztem. Mint két ember, akik ugyanabban a hajóban eveznek, de még nem tudják, hová viszi őket a folyó.
A nászéjszaka sem volt klasszikus értelemben nászéjszaka. A szállodai szobában, amit eredetileg Lillával foglaltam, csak ültünk a kanapén. Két ismeretlen, akiknek az élete most már össze van kötve. Beszélgettünk órákon át. Elmeséltük egymásnak az életünket. A családunkat. Az álmainkat. A terveket, amik most darabokra hullottak.
– Nem tudom, mi lesz holnap – mondta Alexandra halkan. – De ma… köszönöm, hogy nem hagytál ott.
– Ugyanez – feleltem. – Talán nem így terveztük… de talán ez nem is baj.
A hetek teltek. Először furcsa volt. Mintha együtt éltünk volna egy idegennel – akit nem idegenként kezelünk. De valami szépen, lassan elkezdett kibontakozni. Megismertük egymást. Tiszteltük egymást. És egy idő után… megszerettük egymást.
Nem viharos, filmbe illő szerelem volt. Hanem csendes, mély, gyökereket eresztő kötődés.
Egy év múlva már közös lakásunk volt. Két év múlva megszületett Eléna. Három év múlva megérkezett Katica is. Aztán jött Buksi, az aranyszínű retriever, akit a lányok választottak. És minden reggel, amikor az ő nevetésükre ébredtem, tudtam, hogy ez az élet… ez a sorsom.
Öt év telt el. Egy szeptemberi reggelen, amikor Elénát beírattuk az iskolába, megtörtént az, amit sosem vártam volna: megláttam Lillát.
Ott állt az iskolaudvaron, egy kisfiúval kézen fogva. Megtorpantunk, egymásra néztünk. Ő lépett oda először.
– Tamás… – kezdte suttogva. – Kérlek, hadd mondjam el…
Nem szóltam. Csak hallgattam.
Elmesélte, hogy az esküvő előtti este megjelent az első szerelme. Hogy vissza akarta kapni. Hogy összezavarodott. Hogy elmenekült. Hogy teherbe esett. És hogy aztán az a férfi is lelépett. Egyedül maradt.
– Azóta is bánt. Minden nap. Nem akartalak megbántani. Csak… nem tudtam, mit tegyek. Most… csak annyit kérek, ne utálj.
Néztem rá. Egykor szerettem. Azt hittem, ő lesz az, akivel leélem az életem. De most… semmit nem éreztem. Csak békét.
– Lilla – mondtam csendesen. – Nem utállak. Sőt… köszönöm.
– Tessék? – ráncolta össze a homlokát.
– Köszönöm, hogy nem jöttél el. Mert nélküled sosem találkoztam volna Alexandrával. Sosem lett volna ez a családom. Ez a boldogságom.
Könnyek jelentek meg a szemében. De nem sírt. Csak bólintott lassan.
Elindultam vissza a családomhoz. Ott állt Alexandra, Eléna pedig boldogan mesélt valamit neki. Katica a babakocsiban játszott. Ahogy megpillantott, Alexandra csak ennyit mondott:
– Minden rendben?
– Most már igen – válaszoltam, és átöleltem őket.
Azóta is, ha visszagondolok arra az eszeveszett napra, csak hálát érzek. Mert a legnagyobb kudarcom vezetett el a legnagyobb boldogságomhoz. Az a szokatlan, sorsszerű esküvőcsere tette lehetővé, hogy most azzal a nővel éljek, aki nem csak a feleségem, de a legjobb barátom is lett.
És ha valaki megkérdezi, hiszek-e a sorsban, csak annyit mondok:
„Csak kérdezd meg a feleségemet, hogyan ismerkedtünk meg.”
2025. május 03. (szombat), 14:48
