Az anyósom elvitte az én kutyáimat altatásra, amíg nem voltam otthon
Anyósom el akarta altatni a kutyáimat – de az apósom megmentette őket" A nyári hőség már reggel óta izzott a levegőben....
? Egy idős bácsi egyedül ült a parkban, elveszve… Mindenki elsietett mellette. De Lilla megállt. Másnap olyasmit talált az asztalán, amitől szó szerint leesett az álla! Kővári Lilla épp egy fontos üzleti tárgyalásról tartott vissza az irodájába. Az idő szorított, így a belvárosi parkon vágott keresztül, hogy néhány percet nyerjen. A nap ugyan ragyogott, de a folyó felől érkező szél hidegen hasított át a kabátján, és egészen a csontjáig hatolt. Összébb húzta magán a gallért, és sietett tovább. Az emberek némán siettek egymás mellett. Senki nem figyelt a másikra. Lilla sem. A fejében már a következő prezentáció járt, és azon aggódott, hogy el ne késsen a vezetőségi megbeszélésről. De ekkor megakadt a szeme valamin. A park szélén, egy félreeső padon egy idős férfi ült. Jól öltözött volt, botra támaszkodott, és maga elé meredt. Volt valami a tartásában, a tekintetében, ami miatt Lilla ösztönösen lelassított. — Kisasszony, meg tudná mondani, mennyi az idő? — szólította meg őt halkan a bácsi. — Délután fél kettő — válaszolta Lilla, rápillantva az órájára. A férfi bólintott, de továbbra is a távolba meredt. Lilla már majdnem továbbindult, amikor észrevette: az öreg szemeiben zavartság tükröződött. — Minden rendben van? Elveszett? Segíthetek valamiben? A bácsi hálásan nézett fel rá. — Azt hiszem, eltévedtem — mondta halkan. — Sétálni indultam, de most már nem tudom, merre van az otthonom... Lilla leült mellé. A fontos meeting, a céges határidők, a prezentáció mind háttérbe szorultak. — Hogy hívják? — kérdezte kedvesen. — Varga István vagyok — felelte egy kis tétovázás után. — Meg tudná mondani a lakcímét? Esetleg valamelyik hozzátartozó telefonszámát? A bácsi gondolkodott, homlokát ráncolta, majd lassan lediktált egy címet és telefonszámot. Lilla azonnal elővette a mobilját, és tárcsázott. — Halló? — hallatszott a vonal túloldaláról egy férfihang. — Jó napot, Kővári Lilla vagyok. A Petőfi parkban vagyok Varga István úrral, úgy tűnik, eltévedt. Szüksége lenne egy kis segítségre. — Apu?! — hallatszott a megkönnyebbülés a vonalban. — Köszönöm, hogy vele van! Rögtön indulok. Kérem, maradjon vele, amíg odaérek! Miután letette, Lilla visszaült a bácsi mellé. István bácsi remegett a hidegtől. Lilla gondolkodás nélkül levette a kabátját, és a férfi vállára terítette. — Dehogy kell ezt… Maga is megfázik! — tiltakozott zavartan. — Nem baj, bírni fogom — felelte mosolyogva, miközben már érezte, hogy áthűlt a keze. Elkezdtek beszélgetni. István bácsi mesélt a fiáról, aki állandóan dolgozik, az unokáiról, akiket ritkán lát, és arról, mennyire szereti a reggeli sétákat. Lilla figyelmesen hallgatta, néha bólintott, néha kérdezett. Az idő pedig csak telt… Húsz perc múlva egy fekete SUV gördült be a park mellé. Egy jól öltözött, negyvenes férfi szállt ki, és gyors léptekkel sietett a padhoz. — Apu! Hányszor mondtam már, hogy ne indulj el egyedül! — korholta aggódva. — Azt hittem, menni fog… — válaszolta István bácsi kissé lesütött szemmel. A férfi segített apjának felállni, majd Lilla felé fordult. — Nem tudom eléggé megköszönni, amit tett. Nem is akarom elképzelni, mi történhetett volna nélküle. Megkérdezhetem, hogy hívják? — Kővári Lilla — mondta a lány, és visszavette a kabátját. — Köszönöm, Lilla. A nevem Kovács Tamás. Megígérem, apám többé nem lesz felügyelet nélkül. És hadd vigyük el önt is. Legalább egy kávéra, vagy hazáig. Lilla udvariasan elutasította. Elköszönt, és továbbindult az irodája felé. A tárgyalás már rég elkezdődött, de valahogy senkit nem érdekelt, hogy késett — őt pedig különösen nem. Az egész nap mintha ködbe burkolózott volna. A gondolatai máshol jártak. Később, amikor visszatért az asztalához, egy fehér boríték várta. Név nélkül, de precízen címezve. Benne egy kártya és egy meghívás: időpont, cím, pecsét… és a feladó: Kovács Holding. Lilla ismerte a nevet. Az ország egyik legnagyobb ingatlanfejlesztő cége. De mégis… miért ő? Miért küldenének neki meghívót? A kíváncsiság legyőzte az óvatosságot. Ebédidőben elindult a megadott címre. Egy impozáns üveg-beton toronyház előtt találta magát. Felment a legfelső emeletre. Egy hatalmas, elegáns irodában ismerős arc fogadta: Kovács Tamás. — Meglepődött, igaz? — kérdezte, miközben hellyel kínálta. — Az enyhe kifejezés — válaszolta Lilla. — Tudja, kevesen állnak meg egy ismeretlen ember mellett az utcán. Maga mégis megtette. Ezért vagyunk most itt. Ezután átnyújtott neki egy dossziét. — Átnéztem az ön szakmai múltját. Elismerésre méltó. És az emberi oldala még ennél is különlegesebb. Szeretném, ha nálunk dolgozna. Dupla fizetés, szolgálati lakás, fejlődési lehetőségek. Lilla csak nézte a dokumentumokat, meglepődve, megilletődve. Ez mind csak azért… mert megállt egy padnál? Vagy mert végre valaki észrevett egy olyan embert, akit mások már rég nem láttak meg? ? A történet folytatása kommentben! Olvasd el, hogyan fordult Lilla sorsa egyik napról a másikra!??
A férj vidékre küldte a feleségét "fogyni", de amit a nő tett, attól az egész falu és a főnöke is padlót fogott! ? Nem csak visszavágott... hanem új életet kezdett!
A férj vidékre küldte a feleségét "fogyni", de amit a nő tett, attól az egész falu és a főnöke is padlót fogott! ? Nem...
Ma megfőztük a SPAR-ban vásárolt kötözött sonkát..EZ MEG MI?! És ez még nem minden... mert arra, ami benne volt már szavakat sem találok. Valaki járt már így? Több fotó lent ??
Olvasói levél."Meg tudná mondani valaki h mi a f@szom ez?A Spárban vettük kötözött sonkát. Főzés után a madzag nem jött...
A kamionsofőr kihúzott egy fiatal lányt az éjszakából – de amit a lány pénztárcájában talált, az őt is SOKKOLTA! ??? A decemberi első nagy havazás már vastagon beterítette az országutakat. A hó úgy hullott, mint valami könyörtelen, fehér takaró, a fényszórók sápadt fényét elnyelte a kavargó sötétség. Az üveghez csapódó jégtűk úgy verték az ablakot, mintha maga a tél kopogtatott volna be. Szokolai István, a sokat látott kamionsofőr, már nem érzett fáradtságot – a belső szorongás hamarabb felébresztette, mint bármelyik kávé vagy energiaital. Valami nem stimmelt. Még mielőtt megpillantotta volna, már érezte, hogy baj van. Egy sziluett az út szélén… egy árnyék a hóviharban. István rátaposott a fékre. A szíve görcsbe rándult. Éjfél után jár, teljesen kihalt szakasz. Már hallott egy-két legendát eltévedt emberekről, akik az éjszakai utakon bukkantak fel. Volt, aki csak segítségre várt… de akadtak olyan történetek is, amiket jobb volt nem továbbgondolni. Ahogy kiszállt a fülkéből, és a reflektor fénye végigpásztázta az alakot, Istvánnak kis híján elállt a lélegzete. Fiatal nő. Sápadt arc, kék ajkak. Ruhája szinte nevetségesen vékony volt ehhez a jeges éjszakához. A hóban kuporgott, nem mozdult. – Hé, hallasz engem? – kérdezte István, miközben óvatosan a vállához ért. A bőr jéghideg volt. De a lány halkan nyöszörgött. Élt. István gondolkodás nélkül felemelte. Olyan könnyű volt, mintha szél fújta volna le az útra. Beemelte a fülkébe, felcsavarta a fűtést, becsavarta egy vastag pokrócba, és megpróbálta megitatni egy kis meleg teával. A lány ujjai megremegtek. Álomszerűen, de reagált. István szíve zakatolt. Ki lehet ez a lány? Mi történt vele? Miért hever az országút szélén, egy ilyen éjszakán? Elütötték? Kidobták? Talán a válasz a kabátjában rejtőzött. Egy pénztárca. Bőrből. Drága. István hezitált. Nem szokása mások dolgai között turkálni, de most minden perc számított. Felnyitotta. És abban a pillanatban, amikor meglátta a nevet, elakadt a lélegzete. Kovács Anasztázia. A világ kifordult a sarkaiból. Kovács? Az a név, amit tíz éve próbált elfelejteni. Egy család, amitől menekült. Egy férfi, akitől mindennél jobban rettegett. És most… az ő lánya ült mellette, remegve, félholtan. Mi folyik itt?! Hogy került ide? És még fontosabb: ki elől menekül? De amit István talált a személyes iratai között… az mindent megváltoztatott. Ő maga is veszélybe került! ??? ??? FOLYTATÁS a kommentben!
62 évesen újra szerelmes lettem – de amit a férfi a nővérének mondott, az mindent megváltoztatott..
„A titok a szívemhez vezetett” – 62 évesen újra szerelmes lettemSosem gondoltam volna, hogy 62 évesen újra olyan mélyen...
Egy 80 éves bácsit kezdtek cukkolni a parkban a fiatal suhancok… De amikor megkérte őket, hogy vegyék le a nyakláncát – SZÓ SZERINT LEBÉNULTAK a döbbenettől… ??? Úgy vették körbe, mint a hiénák – három kamasz srác, egyik sem lehetett húsznál több. Fülhallgató a fülükben, kaján vigyor az arcukon, cigaretta a kézben ?? Nevetgéltek, ahogy a bácsi – János bácsi – nyugodtan üldögélt a padon, és morzsákat szórt a verebeknek ?? Törékenynek tűnt – kopott kabát, bot, csontos kéz… de a nyakában egy fénylő, aranyszínű lánc lógott, nem nagy, de feltűnő ✨ – Hé, öreg, ilyen csillogós cuccal nem kéne egyedül lófrálni – röhögött fel az egyik. – Te ki vagy, valami nyugdíjas gengszter, vagy egy elfeledett celeb? – csatlakozott a másik ?? – Na, kapd le gyorsan, mielőtt mi tesszük meg! – morrant rá a harmadik, már minden humor nélkül ? A bácsi ekkor felnézett rájuk. Nem félelemmel. Nem haraggal. Csak… valami mélységgel, amitől megáll az emberben az ütő ??️ – Vegyétek le – mondta nyugodtan. – De vigyázzatok vele. Ez az egyetlen, ami megmaradt belőle. Nem ér pénzt. Csak… vigyétek le, ha muszáj ?? Az egyik srác odanyúlt a lánchoz… és abban a pillanatban megmerevedett ❄️ A láncon egy apró medál lógott – egy kismadár ? A hátoldalán egy alig olvasható, vésett sor: „Élni annyi, mint szeretni. Anna. 1972.” ? – Ez… ez a feleséged volt? – kérdezte halkan a fiú, és a szemében hirtelen ott csillogott valami egészen más: tiszteletteljes megrendülés ? A történet folytatása – az első hozzászólásban a kép alatt! ???
Kérlek, fiam… csak néhány forintot kenyérre… az unokám éhes
Kérlek, fiam… csak néhány forintot kenyérre… az unokám éhes A luxus BMW utasterében szinte vágható volt a csend. Csak a...
Egy kóbor kutya sírva rejtőzött el az erkély alatt – de amit utána tett egy nő, az egész ház életét megváltoztatta!
Gál Valéria gyerekkora óta rendkívül felelősségteljes volt. Már az óvodában is ő ügyelt arra, hogy a gyerekek...
Kidobtak a családi csoportbeszélgetésből – és akkor megtudtam, miértEgy látszólag ártatlan technikai hiba... de a háttérben valami sokkal sötétebb lapult.Azt hittem, csak elnémítottam. Vagy rossz gombra nyomtam.Egy átlagos délután volt, amikor észrevettem, hogy eltűnt a családi csoportos beszélgetés a Messengeremből. Azt gondoltam, biztos véletlen volt – talán elrejtettem, vagy archiválódott magától. Újraindítottam az appot, ellenőriztem mindent.De nem. A csoport eltűnt. Nyomtalanul.Először csak felnevettem.Aztán írtam az unokatestvéremnek, Aliznak:– Hé, nálad is eltűnt a családi csoport?Megnézte az üzenetet… de nem válaszolt. Semmit. Egyetlen hangulatjel sem. Egy “haha” sem.Ez volt az első jel.A második? Akkor jött, amikor a nagynéném, Kati néni, kiposztolt egy cuki kis képet a Facebookra: ott volt anyám, Aliz, a nagymamám és az egész csapat – egy belvárosi kávézóban, ahol régen mindig együtt voltunk.Csak én hiányoztam. A képről is. A meghívásból is. Az egészből.És ekkor végre leesett:nem egy hiba volt. Ez egy döntés volt. Ellenem.A teljes történet a hozzászólásokban olvasható ???
