Megnyitottam a legjobb barátnőm Instagramját – és láttam, hogy a férjem minden egyes posztját lájkolja

Megnyitottam a legjobb barátnőm Instagramját – és láttam, hogy a férjem minden egyes posztját lájkolja

Megnyitottam a legjobb barátnőm Instagramját – és láttam, hogy a férjem minden egyes posztját lájkolja!" A nevem Dóra ,...

? Miután megtalált két ikerlányt az erdő mélyén, István otthagyta őket a lebénult feleségénél, Máriánál, ő pedig eltűnt az éjszakában… De amikor visszatért reggelre, Rózsát úgy találta, ahogyan azt senki nem hitte volna... ??? István mindig is szerette az erdőt. Nem tudott úgy átkelni rajta, hogy ne állt volna meg minden fára, levélre, hangra figyelve. Augusztus vége volt, hűvös hajnalok, párás lombok, és egyre rövidebb nappalok. Ahogy a fák között baktatott, megpillantott egy újabb szeméthalmazt a kerítés mellett. Papírzacskók, flakonok, csokoládés papírok... – Hát ezek meg mik? – morgott. – Hogy lehet valaki ekkora disznó? Kukába kéne dobni, nem ide! Már épp lehajolt, hogy összeszedje, amikor valami furcsa történt. A szemétkupac túl nagynak tűnt. És túl... élőnek. Mintha mozgott volna. Aztán meghallotta. Egy halk sóhajtás. Majd egy másik. Gyerekek? Óvatosan odalépett. És ott, egy kidőlt fatörzs mellett, két kislány kuporgott. Remegetek, vékony nyári ruhában, piszkosan, összebújva. – Hé... Ti meg hogy kerültetek ide? – kérdezte István, miközben levette a kabátját, és betakarta őket. – Eltévedtetek? A lányok némán rázták a fejüket. – Ne féljetek. A nevem István bácsi. Régen vadőr voltam itt. Nincs messze a házam, gyertek, adok teát, meleget, biztonságot. A két kislány, Anna és Lili, ikrek voltak – mint két csepp víz, indigókék szemmel, rémült tekintettel. Elindultak az úton, megkerülték az elhagyatott vízimalmot, és hamarosan megérkeztek István kis házához – a falu utolsó háza, a tisztás szélén. Bent a házban Mária, István lebénult felesége, épp a kályhánál üldögélt. – Kik ezek a gyerekek? – kérdezte döbbenten. – Találtam őket az erdőben. Csak ma estére hoztam be őket – válaszolta István. – Hát akkor ma estére a mi vendégeink. A lányokat leültették, meleg teát kaptak. De mikor István kiment, a lányok kíváncsisága nem hagyott alább... – Nézzük meg a nénit – súgta Anna. – De István bácsi azt mondta, maradjunk itt – válaszolt Lili. – Csak egy pillantás. Nem nyúlunk semmihez – kérlelte Anna. – Na jó… csak egy szempillantás – engedett Lili is. Ahogy az ajtóhoz lopóztak, óvatosan benyitottak Mária szobájába. Az asszony az ágyon feküdt, csendesen figyelte őket. Aztán... Amikor másnap reggel István visszatért, ELÁJULT attól, amit látott... ??? ? A teljes történet a hozzászólásokban olvasható ???

? Miután megtalált két ikerlányt az erdő mélyén, István otthagyta őket a lebénult feleségénél, Máriánál, ő pedig eltűnt az éjszakában… De amikor visszatért reggelre, Rózsát úgy találta, ahogyan azt senki nem hitte volna... ??? István mindig is szerette az erdőt. Nem tudott úgy átkelni rajta, hogy ne állt volna meg minden fára, levélre, hangra figyelve. Augusztus vége volt, hűvös hajnalok, párás lombok, és egyre rövidebb nappalok. Ahogy a fák között baktatott, megpillantott egy újabb szeméthalmazt a kerítés mellett. Papírzacskók, flakonok, csokoládés papírok... – Hát ezek meg mik? – morgott. – Hogy lehet valaki ekkora disznó? Kukába kéne dobni, nem ide! Már épp lehajolt, hogy összeszedje, amikor valami furcsa történt. A szemétkupac túl nagynak tűnt. És túl... élőnek. Mintha mozgott volna. Aztán meghallotta. Egy halk sóhajtás. Majd egy másik. Gyerekek? Óvatosan odalépett. És ott, egy kidőlt fatörzs mellett, két kislány kuporgott. Remegetek, vékony nyári ruhában, piszkosan, összebújva. – Hé... Ti meg hogy kerültetek ide? – kérdezte István, miközben levette a kabátját, és betakarta őket. – Eltévedtetek? A lányok némán rázták a fejüket. – Ne féljetek. A nevem István bácsi. Régen vadőr voltam itt. Nincs messze a házam, gyertek, adok teát, meleget, biztonságot. A két kislány, Anna és Lili, ikrek voltak – mint két csepp víz, indigókék szemmel, rémült tekintettel. Elindultak az úton, megkerülték az elhagyatott vízimalmot, és hamarosan megérkeztek István kis házához – a falu utolsó háza, a tisztás szélén. Bent a házban Mária, István lebénult felesége, épp a kályhánál üldögélt. – Kik ezek a gyerekek? – kérdezte döbbenten. – Találtam őket az erdőben. Csak ma estére hoztam be őket – válaszolta István. – Hát akkor ma estére a mi vendégeink. A lányokat leültették, meleg teát kaptak. De mikor István kiment, a lányok kíváncsisága nem hagyott alább... – Nézzük meg a nénit – súgta Anna. – De István bácsi azt mondta, maradjunk itt – válaszolt Lili. – Csak egy pillantás. Nem nyúlunk semmihez – kérlelte Anna. – Na jó… csak egy szempillantás – engedett Lili is. Ahogy az ajtóhoz lopóztak, óvatosan benyitottak Mária szobájába. Az asszony az ágyon feküdt, csendesen figyelte őket. Aztán... Amikor másnap reggel István visszatért, ELÁJULT attól, amit látott... ??? ? A teljes történet a hozzászólásokban olvasható ???

Egy hűvös őszi reggelen, amikor a köd még vastagon borította a mezőt, István, a középkorú erdész, szokásos sétáját...

62 évesen találkoztam egy férfival, és addig örültünk, amíg meg nem hallottam a beszélgetését a nővérével. ?

62 évesen találkoztam egy férfival, és addig örültünk, amíg meg nem hallottam a beszélgetését a nővérével. ?

Soha nem gondoltam volna, hogy 62 évesen ismét olyan mélyen szerelmes leszek, mint fiatal koromban. Barátnőim nevetve...

„ANYA, A FÖLD ALATT VAGYOK!” – Suttogta álmában a halottnak hitt fia. „ÉLEK – SEGÍTS!” Zoltán gyerekkora óta rendőr szeretett volna lenni. Mint sok srác a '80-as évek végén, ő is egyenruháról álmodott. Anyja, Farkas Julianna mindig támogatta őt – de valahol mélyen félt attól, hogy fia apja sorsára jut: Zoltán édesapját ugyanis szolgálat közben, egy bevetésen lőtték le. Mikor Zoltán jelentkezett az akadémiára, minden remekül indult – egészen az orvosi vizsgálatig. Váratlanul magas vérnyomást és szívproblémákat mutattak ki nála. Egész életében egészséges volt, de most egyik vizsgálat követte a másikat... míg végül kicsúszott az időből: a felvételi határidő lejárt. Julianna csak annyit mondott: – Semmi baj, fiam, jövőre úgyis bekerülsz! De a sors mást tervezett. Zoltán télen behívót kapott a hadseregbe. Bár a tanulmányokra alkalmatlannak nyilvánították, katonának bevitték – és kiképzésre küldték, méghozzá páncélos egységekhez, Kijevbe. Julianna kicsit megnyugodott: legalább messze lesz a Donbaszi frontról. Aztán jött az első üzenet. Zoltán hangja furcsa volt. Mintha már nem is Kijevben lenne. A következő hír: áthelyezték a frontra. A nő összeroppant, mikor a katonai parancsnokságon végre, nagy nehezen elismerték, hogy a fia eltűnt egy harci bevetés során. – Valószínűleg elesett. Nem találtuk meg a testét – mondták. Julianna zokogva jött ki az irodából, és összeesett a buszmegálló mellett. Elájult. A fájdalom felemésztette. De egy éjjel történt valami, amitől az egész történet más irányt vett. Álmában Zoltán megjelent előtte, és ezt mondta: – Anya… a föld alatt vagyok. Élek. Segíts! ? A teljes történet elérhető a hozzászólásokban. Olyan fordulat vár rád, amit nem fogsz elfelejteni… ?

„ANYA, A FÖLD ALATT VAGYOK!” – Suttogta álmában a halottnak hitt fia. „ÉLEK – SEGÍTS!” Zoltán gyerekkora óta rendőr szeretett volna lenni. Mint sok srác a '80-as évek végén, ő is egyenruháról álmodott. Anyja, Farkas Julianna mindig támogatta őt – de valahol mélyen félt attól, hogy fia apja sorsára jut: Zoltán édesapját ugyanis szolgálat közben, egy bevetésen lőtték le. Mikor Zoltán jelentkezett az akadémiára, minden remekül indult – egészen az orvosi vizsgálatig. Váratlanul magas vérnyomást és szívproblémákat mutattak ki nála. Egész életében egészséges volt, de most egyik vizsgálat követte a másikat... míg végül kicsúszott az időből: a felvételi határidő lejárt. Julianna csak annyit mondott: – Semmi baj, fiam, jövőre úgyis bekerülsz! De a sors mást tervezett. Zoltán télen behívót kapott a hadseregbe. Bár a tanulmányokra alkalmatlannak nyilvánították, katonának bevitték – és kiképzésre küldték, méghozzá páncélos egységekhez, Kijevbe. Julianna kicsit megnyugodott: legalább messze lesz a Donbaszi frontról. Aztán jött az első üzenet. Zoltán hangja furcsa volt. Mintha már nem is Kijevben lenne. A következő hír: áthelyezték a frontra. A nő összeroppant, mikor a katonai parancsnokságon végre, nagy nehezen elismerték, hogy a fia eltűnt egy harci bevetés során. – Valószínűleg elesett. Nem találtuk meg a testét – mondták. Julianna zokogva jött ki az irodából, és összeesett a buszmegálló mellett. Elájult. A fájdalom felemésztette. De egy éjjel történt valami, amitől az egész történet más irányt vett. Álmában Zoltán megjelent előtte, és ezt mondta: – Anya… a föld alatt vagyok. Élek. Segíts! ? A teljes történet elérhető a hozzászólásokban. Olyan fordulat vár rád, amit nem fogsz elfelejteni… ?

Anya, a föld alatt vagyok… Élek!” – A fiú hangja újra és újra visszhangzott Mária fejébenIván Mária zihálva riadt fel...

Egy nyaralás alatt az első férfival töltöttem az éjszakát… De amikor visszamentem dolgozni, LEBÉNULTAM A LÁTVÁNYTÓL, ami ott fogadott… ???

Egy nyaralás alatt az első férfival töltöttem az éjszakát… De amikor visszamentem dolgozni, LEBÉNULTAM A LÁTVÁNYTÓL, ami ott fogadott… ???

NEM ISMERTE FEL A NYARALÁSRÓL A FÉRFIT, DE Ő AZ ÚJ FŐNÖK LETT – MEGDÖBBENÉSSEL INDULT A MUNKA”Első részA balatoni...