Mindenegyben blog 2025. április 12. (szombat), 06:02
16 éves fiam úgy döntött, a nagymamánál tölti a nyarat – de egy nap egy kétségbeesett hívást kaptam: »Kérlek, ments meg tőle!« És utána megszakadt a vonal… ?
Egész életemben csak álmodtam arról, hogy a fiam egyszer felelősségteljes, gondoskodó ember lesz. Amikor hirtelen azt mondta: „Anya, hadd töltsem a nyarat a nagymamánál, majd én vigyázok rá, addig a gondozónő is pihenhet” – meghatódtam. Talán végre felnő, gondoltam naivan.
A nagymamája mozgáskorlátozott, egy kisvárosban él, ahová a fiam korábban még csak látogatóba sem volt hajlandó elmenni. Ez most más volt. Az első hét alatt a beszélgetéseink kellemesek voltak, de amikor a saját anyámmal akartam beszélni, mindig azt mondta: „Most alszik” vagy „Majd később…”
És akkor egy este a pokol szó szerint betelefonált.
A fiam mobiljáról érkezett a hívás, de nem az ő hangja volt a vonal végén – hanem anyámé. „Kérlek… ments meg tőle…” – suttogta elhaló hangon. Aztán a hívás megszakadt.
Azonnal autóba ültem.
És amit a nagymamám házánál találtam... olyasmi volt, amit még egy rémálom sem tudott volna felülmúlni!
⬇️ Folytatás a fotó alatti első hozzászólásban! ???
Amikor a tizenhat éves fiam, Gergő azzal állt elő, hogy a nyarat a mozgássérült nagymamája gondozásával töltené, egy...
Mindenegyben blog 2025. április 11. (péntek), 20:19
Apa, ha elmész, az új anyukám megint beadja a gyógyszert… Ments meg!” – suttogta a kislány. Az apa földbe gyökerezett lábbal figyelt, majd úgy döntött: követni fogja… és amit látott, attól SZÓ SZERINT LEBÉNULT! ?
Gábor végre hazaért. Megkönnyebbülés volt belépni a házba, de a gyomrában ott motoszkált valami furcsa érzés. Túl csend volt. Túl sima minden. Mintha valami nem stimmelne.
Levette a kabátját, és besétált az étkezőbe, ahol Szonja, a nyolcéves kislánya a kanapén ült, egy mesekönyvvel az ölében.
– Apa! Annyira hiányoztál! – kiáltott fel, és a nyakába ugrott.
– Nekem is hiányoztál, kicsim – mosolygott Gábor, miközben megsimogatta a haját. – És hol van Lilla?
Szonja megforgatta a szemét – egy kicsit túlságosan is felnőttesen.
– Valószínűleg még alszik. – válaszolta, és közben egyértelműen érződött az ingerültség a hangjában.
– Tökéletes! – hajolt le Gábor bizalmasan. – Akkor végre tudunk beszélgetni csak mi ketten.
Megfogta a kislány kezét, és elindultak a gyerekszoba felé. Gábor mindig is figyelt arra, hogy kapcsolatuk őszinte és nyitott legyen – most pedig érezte, hogy valami nincs rendben. Szonja arca fakóbb volt, a szeme karikásabb, mint máskor.
Ahogy beléptek a szobába, Gábor becsukta az ajtót, majd előhúzott egy kis díszdobozt a zsebéből.
– Ez a tiéd.
Szonja kíváncsian kinyitotta, és a szemei felcsillantak: egy gyönyörű karkötő csillogott benne.
– Apu! Ez… ez gyönyörű!
A kislány szinte ugrált örömében, majd felpróbálta, és a fény felé tartotta a kezét, hogy nézze, hogyan csillog.
Ám abban a pillanatban valami megváltozott a tekintetében. Az öröm helyét hirtelen komolyság váltotta fel. Gábor megérezte a pillanat súlyát – ideje volt beszélni.
– Szonja… Miért nem jársz mostanában iskolába rendesen? Megbeszéltük, hogy tanulni fogsz. Ez nagyon fontos, emlékszel?
A kislány szemei elfelhősödtek. Lehajtotta a fejét, és elkezdte dörzsölni a karkötőjét.
– Nem szeretek menni, amikor te nem vagy otthon… És amikor Lilla visz…
Gábor mellkasa összeszorult.
– Tudom, hogy sokat utazom, de ez a munkám. Megérted, ugye, kicsim?
– Értem… – válaszolta alig hallhatóan.
Ekkor Gábor magához húzta, és szorosan megölelte.
– Erős vagy, ugye? Mert pár nap múlva megint el kell utaznom.
Szonja nem válaszolt azonnal. Aztán halkan, mintha félne a saját szavaitól, a férfi füléhez hajolt, és ezt suttogta:
– Apa… ha elmész, az új anyukám megint beadja a gyógyszert. Kérlek… ments meg!
Gábor megdermedt. Ezek a szavak, mint egy jégcsákány, átszúrták a mellkasát.
– Mi… mit mondtál? – kérdezte rekedten.
– Semmit… – suttogta Szonja, és elfordította a fejét.
De Gábor már tudta. A fejében azonnal összeálltak a mozaikdarabok: a kislány levertsége, a hirtelen álmos délutánok, a kifogások az iskolából. Egy pillanat alatt világossá vált számára, hogy valami nagyon súlyos dolog történik az ő otthonában – miközben ő azt hitte, minden rendben.
És akkor meghozta a döntést: meg kell tudnia az igazságot.
És amit látott… attól szó szerint kővé dermedt.
⬇️ Folytatás a fotó alatti első hozzászólásban! ???
Egy fiú hazakísért egy idős nőt, akinek rosszul lett – és találkozott a múltjávalAz ajtóban egy középkorú nő állt,...
Mindenegyben blog 2025. április 11. (péntek), 18:28
„Sajnálom, haver, nem tudtam megtenni…” – Jancsi bácsi csak elaltatni vitte a kutyáját, de amit az állatorvos tett, azon az egész ország meghatódott...
A bácsi zsebében csak pár gyűrött ezres volt, és a felesége régi zsebórája. Azért indult útnak, hogy elbúcsúzzon egyetlen igaz barátjától – a kutyától, aki hét éven át vele volt jóban-rosszban. De amit a rendelőben történt, az minden képzeletet felülmúlt…
Egy 72 éves férfi, Jancsi bácsi, csendben, egyedül él vidéken. A feleségét évekkel ezelőtt veszítette el. A ház azóta is kong az ürességtől. A gyerekei ritkán jönnek, az unokák még ritkábban. De van valaki, aki mindig ott van mellette: Báró, a hűséges fekete labrador.
Hét hosszú évig elválaszthatatlanok voltak. Együtt sétáltak minden hajnalban, együtt ültek azon a padon, ahol valaha Jancsi bácsi először fogta meg Margitka kezét. A bácsi beszélt hozzá – a fiatalságról, az elmúlásról, a nyugdíjas évekről, a kertben elültetett paradicsomokról. És Báró mindig csak nézett rá, figyelmesen, mintha minden szót értett volna.
De egy reggel Báró nem köszönt. Nem jött oda az ágy mellé, nem kérte a reggelijét. Csak feküdt a sarokban, szomorú szemekkel, mozdulatlanul. Jancsi bácsi azonnal tudta: nagy a baj. Napokon át mellette ült, mesélt neki, simogatta, verset olvasott, még vicceket is mondott, de a kutya állapota csak romlott. Végül összeszorított szívvel eldöntötte: el kell menni a rendelőbe.
A rendelőben az állatorvos csak ennyit mondott: súlyos fertőzés, azonnali kezelés kell. De ez több tízezer forint. És Jancsi bácsi zsebében csak pár gyűrött bankjegy volt. Felajánlották az eutanáziát – gyors, fájdalommentes. Az öreg bólintott… de a szemei könnyben úsztak.
– Majd... átgondolom. Megpróbálom... találni valamit – suttogta, és a kutyáját a mellkasához szorítva kilépett az ajtón.
Három napig próbálta előteremteni a pénzt. Régi dolgait árulta, felhívott minden ismerőst, és még a felesége emlékéül őrzött zsebórát is el akarta adni. De nem sikerült. Az utolsó napon, a megbeszélt időpontban visszatért a klinikára. Báró a karjaiban volt – gyenge, de még lélegzett.
És akkor történt valami, amitől megállt az idő…
„Bocsáss meg, haver… Nem tudtam megtenni.” – Jancsi bácsi és Báró történeteÚgy tanulunk meg élni, hogy hozzászokunk a...
Mindenegyben blog 2025. április 11. (péntek), 17:15
Borzalmas hír jött ma reggelre– tegnap éjszaka örökre lehunyta szemét… Gyászba borult az egész MAGYARORSZÁG!hatalmas név távozott közülünk! Cikk a hozzászólásoknál >>>
A terv egyszerű volt: megállunk valami apróságért enni, talán egy kis krémes tölcsérért a vásáron.Az éves megyei vásár...
Mindenegyben blog 2025. április 11. (péntek), 15:54
? Egy 11 éves kisfiú hazajött az iskolából – amit az anyjának mondott, attól összeszorul a szíved... Egy kutya feküdt a szemét alatt, és senki sem akart segíteni... ??
A fiú csendesen kinyitotta az ajtót, és belépett a lakásba. Nem hangzott el a megszokott „Anya, megjöttem!”. Veronika azonnal észrevette, hogy valami furcsa – a fia nem vette le a cipőjét, nem lehetett hallani, ahogy kigombolja a kabátját, vagy ahogy zizeg a téli ruhája. Nem mozdult, nem szipogott, mint máskor.
– Marci, te vagy az? Vettem heringet, mindjárt kész a krumpli, vacsorázunk!
Csend.
– Marcell?
Veronika riadtan, sietve megtörölte a kezét a konyharuhával, és elindult a folyosó felé. Egy pillantás a fiára, és világos volt: valami történt. Zavartan állt ott, mintha egy másik világban lenne. A tekintet, amelyet az anyjára vetett, riadtan szúrta át az asszony szívét. Veronika a kabátja gallérjánál fogva megragadta, és belenézett a fia aggódó arcába:
– Megvertek? Vagy te bántottál valakit?
– N-nem... Anya... Ott...
A fiú remegett, alig tudta visszatartani a könnyeit, amelyek mindjárt kicsordultak.
– Mondd el, ne titkolj el semmit!
– Anya, ott van egy kutya... A kukában. Megsérült. Az nem csak egy kuka, hanem egy pince a ház alatt. Próbáltam segíteni neki, de morgott. Ott fekszik, és nem tud felkelni, anya, és hideg van kint. Szemetet dobtak rá.
Veronika fellélegzett – jó, hogy a fia jól van.
– Hol van pontosan ez a kutya? A mi házunkban?
– Nem, a szomszédos utcában, ahová az iskolából járok. Gyere, anya, segítségre van szüksége!
– Próbáltál már hívni egy felnőttet?
– Próbáltam. De senki sem akart segíteni. Csak legyintettek – mondta Marcell lesütött szemmel.
– Figyelj, Marci. Késő van, és sötét. Vetkőzz le, vedd le a kabátodat. Lehet, hogy ez a kutya csak fáradt, és lefeküdt pihenni.
– Nem, nem tud felkelni.
– Csak képzelődsz. Majd holnap reggel meglátjuk. Ha még mindig ott van, akkor majd teszünk valamit. Felhívjuk a mentőket vagy az állatmenhelyet. Most pedig vetkőzz le, mert fázol.
Marci vonakodva elkezdte kigombolni a kabátját.
– Anya, mi van, ha megfagy az éjszaka folyamán?
– Ez egy kutya, Marci. Kóbor, az utcához szokott. Van szőre, és tud melegen tartani. Nem lesz semmi baja.
Marcell vonakodva beleegyezett, levetkőzött, és bement a fürdőszobába kezet mosni. Bekapcsolta a forró vizet, és átfagyott tenyerét a meleg vízsugár alá tartotta, de nem tudta kiverni a fejéből azt a képet, amit látott. A kutya szemei ott voltak előtte, rémülten, fájdalommal teli. Visszagondolt a sötét pincére, a szemétkupacra, amely alatt a kutya feküdt. Egy korcs volt, vörös foltokkal az arcán. Mióta lehetett ott? Miért nem tudott felkelni? Marci gyomra összerándult.
Bővebben a hozzászólásokban????
„Anya… az új apa felébredt… de furán viselkedik” – Az 5 éves kisfiam hívása után pánikszerűen rohantam hazaÉvekig csak...
Mindenegyben blog 2025. április 11. (péntek), 07:52
39,5 fokos lázzal aludtam el – és egy pohár hideg vízre ébredtem. “Kelj fel azonnal, egy óra múlva jönnek a vendégek!” – ordította az anyósom, aki úgy döntött, partit rendez… a mi lakásunkon. De amikor feltápászkodtam – szó szerint elzsibbadt a látványomtól... ???
Megint megfulladtam álmomban. Olyan érzés volt, mintha egy ragacsos, sötét szakadékban lebegnék. Hol forró volt, mint az olvadt szirup, hol jeges, mint egy befagyott tó.
Remegés és láz váltogatták egymást. Rémálmok kavarogtak a fejemben: munkahelyi jelenetek, Excel-táblázatok, számok, amelyek oszlopról oszlopra ugráltak – és minden sorban egy újabb kudarc várt.
Aztán valami betöltötte az agyam – tompa, idegesítő, süketítő ordítás… és hirtelen jégzápor.
Igen, valaki szó szerint hideg vízzel öntött le.
Mintha egy kampóval rántottak volna ki abból a mély, lázas álomból. Egy éles, durva hang ütötte meg a fülem:
– „Még mindig alszol?!”
Alig nyitottam ki a szemem. Fölöttem ott magasodott az anyósom, Ilona. Az arca feszült volt, ajkai vékony csíkká szorítva, a kezei ökölbe szorulva – pont úgy, mint mindig, amikor ítélkezni készült.
A következő pillanatban viszont kitört belőle a szokásos harci kiáltás:
– „Kelj már fel! Egy óra múlva jönnek a vendégek! Mindennek ragyognia kell, főzni kell, pakolni! Ne tespedj itt, mint valami díványkrumpli!”
Én csak hallgattam. Erőm sem volt visszaszólni. Csak odanyúltam a takaróért, hogy letöröljem vele a hideg vizet az arcomról.
A testem úgy remegett, mint egy beteg madáré. A fejem zúgott, a homlokom lángolt.
– „Anyuka… 39,5 a lázam… azt sem tudom, hol vagyok…” – suttogtam.
De ő csak legyintett.
– „Jaj ne hisztizz! Mindenki beteg valamikor. De én még úgy is rendet raktam, takarítottam, mosogattam, főztem! Itt nem fog senki szégyenbe hozni engem a sógornőm előtt!”
És akkor… valami bennem eltört.
Pontosan úgy, mint amikor egy régi zárban elpattan a rugó. Éreztem, hogy valami füstöl bennem, mint egy gyufa, amit túl sokáig tartottak a lángban.
De mielőtt bármit is mondhattam volna… valami megrepedt bennem.
… … …
???
? A folytatás – a fotó alatti első kommentben ??
