Apám tegnap lett volna 77. Minden halál más. Az övé száraz volt és csendes. Ülök mellette a teraszon...
Magányos volt a halála, hiába vettük körbe sok-sok év kihagyás, gyűlölködés és vita után, hiába bocsátottam meg neki mindent, a törődés hiányát, hogy mindig idegen maradtam a számára, hiába bocsátotta meg nekem, hogy egyszer nekiestem, ütöttem-vertem, és azt kiabáltam, nem vagy az apám! – Szelfibojkott sorozatunkban Hidas Judit írását olvashatják.
Minden halál más. Az övé száraz volt és csendes.
Ülök mellette a teraszon. /Egy nyugágyon fekszik, a lába kockás takaróba bugyolálva, de még így is borzong a hidegtől\./
Nézem őt a nyugágyon, könyvekről beszélgetünk. Amióta pár hónapja beteg lett, egymás után olvassa a kortársakat, hordom neki ötösével hetente a jobbakat, mindent ismerni akar, ami az utóbbi években kimaradt. Mindig ez volt köztünk a legmélyebb kapocs, irodalom, film, színház, képzőművészet. Vele voltam először kiállításokon, zagyva installációkat próbáltunk megfejteni a Műcsarnokban tizenéves koromban, otthon a polcok könyvekkel és hanglemezekkel voltak tele, Giotto és Bosch szenvedő, brutális alakjait nézegettem sokszor albumokban, amikor még olvasni is alig tudtam.
A zenéit kevésbé hallgattam. A gyűjteménye a szobájában állt, abc szerint szigorú rendben, precízen műanyag tokba rakva. Tilos volt hozzányúlni bármihez is. Csak titokban vettem elő egy-egy lemezt, aztán visszacsempésztem a helyére. De néha elfelejtettem visszazárni a lemezjátszó kart rögzítő gyűrűt, akkor odahívott magához, rám nézett, és én úgy éreztem, feneketlen kútba zuhanok, elnyelnek azok a fekete szemek.
Semmit sem szeretett kölcsönadni, sem ruhát, sem könyvet, sem lemezt, néha eldugott egy kis édességet is magának, hogy csak az övé legyen. Magából sem adott kölcsön semmit, közöttünk élt, mégis egyedül, sziget volt, ahova csak néha mehettem be, látogató voltam, mint bárki más, aki csak egy-egy csücsköt nézhetett meg, és ha véletlenül tiltott területre tévedtem, úgy taszított onnan ki, mint egy totális idegent.
Pusztító volt, félelmetes, kiismerhetetlen, mégis ő volt számomra a minden. Tőle kaptam a legfontosabbat, irodalom, művészet, törekvés a világ és benne önmagam megértésére mindenek felett.
Valami mégis hiányzott, kibírhatatlanul, kegyetlenül. Szűk térbe voltam zárva, mintha rám csukták volna a lemezjátszó karon a gyűrűt, moccanni sem bírtam, csak kívülről néztem a világot, amely szélsebesen rohant el mellettem. Majdnem egy fél élet telt el gyilkos tehetetlenségben, és én hiába üvöltöttem, dörömböltem, nem hallotta senki sem.
Sosem bátorított. Azt mondta, mielőtt még bármibe belefogtam volna, hogy nem lehet mindenki tehetséges. Később az iskolában is sokszor hallottam ezt. Merjünk kicsik lenni. Nálunk így szokás támogatni a gyerekeket, nem szokás magunkévá tenni az életet, az alkotás, a cselekvés mások dolga, nem része a mindennapoknak, valahol fent művelik a Parnasszuson, a kiváltságosok ügye, a többiek pedig csendben tűrnek, és felzabálja a húsukat a gyűlölet.
Nem csinált semmit egész életében. Adta-vette a lemezeket, utazgatott, nézelődött, olvasott és zenét hallgatott. Kívülről figyelte az életet, az életét, szenvtelenül, mint a gombostűre szúrt bogarat a gyerek, a saját halálát is csak nézegette, csendesen ült a teraszon a nyugágyban, vagy a nappaliban az elektromos székben, aztán amikor beköszöntött a nyár, már csak feküdni tudott, egy darabig még tornáztatta pálcikavékony lábát, aztán már azt is másnak kellett, és ő csak üvöltött a fájdalomtól, ha rosszul mozgattuk meg.
De sosem panaszkodott, sosem omlott össze, csendesen tűrte, amit rámért a sors, és megint ott volt körülötte az a megfejthetetlen titok, vajon mire gondol, mit érez, mi fáj neki, merre tart most a lelke, vajon gyötri-e, amit elmulasztott egész életében?
Magányos volt a halála, hiába vettük körbe sok-sok év kihagyás, gyűlölködés és vita után, hiába bocsátottam meg neki mindent, a törődés hiányát, hogy mindig idegen maradtam a számára, hiába bocsátotta meg nekem, hogy egyszer nekiestem, ütöttem-vertem, és azt kiabáltam, nem vagy az apám! Mert nem volt az, csak papíron, egyébként szélnek eresztett a nagyvilágba, majd lesz veled valami, te lány, megoldod ezt, hiszen ma már nem kell vigyázni a lányokra, tökösen megállod úgyis a helyed ebben a nagy egyformaságban.
Sosem értette, mit akarok tőle. Mindig a kemény nőket szerette, akikre azt hitte, nem kell vigyázni, akik nem mutatták ki, mi fáj nekik, akik nem akartak függni tőle, hiszen ő sem függött senkitől, rá se kellett vigyázni, hangoztatta sokszor, akkor másra miért kéne. Erre volt a legbüszkébb, ő, ’68 szabad fiatalja, az örök hippi, nem függött senkitől, se nőktől, se gyerektől, se államtól, se munkahelytől. Ez volt az élete fő műve.
És akkor beteg lett. A rák fél év alatt vitte el. Felzabálta a csontokat, és ő egyre kisebb és öregebb lett, segítség nélkül mozdulni sem tudott. Mint a nagyanyám 92 évesen. Pedig ő csak 68 volt.
Július elsején töltötte be. Csokitortát vittem neki, meglepetés volt, mint ahogy az is, hogy elmegyek hozzá azon a napon. Már csak a fejét tudta megemelni, megfogta a kezem, az arcán patakokban csorogtak a könnyek, és olyan hálásan nézett rám, mintha a világot tettem volna a lába elé.
Mire volt jó mindez, kérdeztem magamban, mert a számon nem jött ki a szó, miért nem jöttünk rá korábban, miért műveltük ezt, ki akarta, hogy így történjen? Adni sosem akartál, csak kapni, semmiért egészen, vajon mitől féltél, özönlöttek a kérdések, miközben már nekem is csorogtak a könnyeim. Apa, miért nem tudtál sosem így rám nézni, így fogni a kezem, magadhoz ölelni? A lényeg olyan egyszerű, rátalálni mégis olyan nehéz.
Ülök az ágya mellett a nappaliban, amely még a forró nyár közepén is hűvös és sötét. Fogom a kezét. Jéghideg.
Nyugodjék békében.
Hidas Judit
(a fotó az esküvőmön készült 2007-ben, a szöveg 2015-ben jelent meg a Literán, és később a Boldogság tízezer kilométerre című novelláskötetemben Csokitorta címmel, és ebből íródott a Nem vagy többé az apám című regényem)
2024. július 05. (péntek), 13:51
Kapcsolódó cikkünk
? Egy idős bácsi egyedül ült a parkban, elveszve… Mindenki elsietett mellette. De Lilla megállt. Másnap olyasmit talált az asztalán, amitől szó szerint leesett az álla!
Kővári Lilla épp egy fontos üzleti tárgyalásról tartott vissza az irodájába. Az idő szorított, így a belvárosi parkon vágott keresztül, hogy néhány percet nyerjen. A nap ugyan ragyogott, de a folyó felől érkező szél hidegen hasított át a kabátján, és egészen a csontjáig hatolt. Összébb húzta magán a gallért, és sietett tovább.
Az emberek némán siettek egymás mellett. Senki nem figyelt a másikra. Lilla sem. A fejében már a következő prezentáció járt, és azon aggódott, hogy el ne késsen a vezetőségi megbeszélésről. De ekkor megakadt a szeme valamin.
A park szélén, egy félreeső padon egy idős férfi ült. Jól öltözött volt, botra támaszkodott, és maga elé meredt. Volt valami a tartásában, a tekintetében, ami miatt Lilla ösztönösen lelassított.
— Kisasszony, meg tudná mondani, mennyi az idő? — szólította meg őt halkan a bácsi.
— Délután fél kettő — válaszolta Lilla, rápillantva az órájára.
A férfi bólintott, de továbbra is a távolba meredt. Lilla már majdnem továbbindult, amikor észrevette: az öreg szemeiben zavartság tükröződött.
— Minden rendben van? Elveszett? Segíthetek valamiben?
A bácsi hálásan nézett fel rá.
— Azt hiszem, eltévedtem — mondta halkan. — Sétálni indultam, de most már nem tudom, merre van az otthonom...
Lilla leült mellé. A fontos meeting, a céges határidők, a prezentáció mind háttérbe szorultak.
— Hogy hívják? — kérdezte kedvesen.
— Varga István vagyok — felelte egy kis tétovázás után.
— Meg tudná mondani a lakcímét? Esetleg valamelyik hozzátartozó telefonszámát?
A bácsi gondolkodott, homlokát ráncolta, majd lassan lediktált egy címet és telefonszámot. Lilla azonnal elővette a mobilját, és tárcsázott.
— Halló? — hallatszott a vonal túloldaláról egy férfihang.
— Jó napot, Kővári Lilla vagyok. A Petőfi parkban vagyok Varga István úrral, úgy tűnik, eltévedt. Szüksége lenne egy kis segítségre.
— Apu?! — hallatszott a megkönnyebbülés a vonalban. — Köszönöm, hogy vele van! Rögtön indulok. Kérem, maradjon vele, amíg odaérek!
Miután letette, Lilla visszaült a bácsi mellé. István bácsi remegett a hidegtől. Lilla gondolkodás nélkül levette a kabátját, és a férfi vállára terítette.
— Dehogy kell ezt… Maga is megfázik! — tiltakozott zavartan.
— Nem baj, bírni fogom — felelte mosolyogva, miközben már érezte, hogy áthűlt a keze.
Elkezdtek beszélgetni. István bácsi mesélt a fiáról, aki állandóan dolgozik, az unokáiról, akiket ritkán lát, és arról, mennyire szereti a reggeli sétákat. Lilla figyelmesen hallgatta, néha bólintott, néha kérdezett. Az idő pedig csak telt…
Húsz perc múlva egy fekete SUV gördült be a park mellé. Egy jól öltözött, negyvenes férfi szállt ki, és gyors léptekkel sietett a padhoz.
— Apu! Hányszor mondtam már, hogy ne indulj el egyedül! — korholta aggódva.
— Azt hittem, menni fog… — válaszolta István bácsi kissé lesütött szemmel.
A férfi segített apjának felállni, majd Lilla felé fordult.
— Nem tudom eléggé megköszönni, amit tett. Nem is akarom elképzelni, mi történhetett volna nélküle. Megkérdezhetem, hogy hívják?
— Kővári Lilla — mondta a lány, és visszavette a kabátját.
— Köszönöm, Lilla. A nevem Kovács Tamás. Megígérem, apám többé nem lesz felügyelet nélkül. És hadd vigyük el önt is. Legalább egy kávéra, vagy hazáig.
Lilla udvariasan elutasította. Elköszönt, és továbbindult az irodája felé. A tárgyalás már rég elkezdődött, de valahogy senkit nem érdekelt, hogy késett — őt pedig különösen nem.
Az egész nap mintha ködbe burkolózott volna. A gondolatai máshol jártak. Később, amikor visszatért az asztalához, egy fehér boríték várta. Név nélkül, de precízen címezve. Benne egy kártya és egy meghívás: időpont, cím, pecsét… és a feladó: Kovács Holding.
Lilla ismerte a nevet. Az ország egyik legnagyobb ingatlanfejlesztő cége. De mégis… miért ő? Miért küldenének neki meghívót?
A kíváncsiság legyőzte az óvatosságot. Ebédidőben elindult a megadott címre.
Egy impozáns üveg-beton toronyház előtt találta magát. Felment a legfelső emeletre. Egy hatalmas, elegáns irodában ismerős arc fogadta: Kovács Tamás.
— Meglepődött, igaz? — kérdezte, miközben hellyel kínálta.
— Az enyhe kifejezés — válaszolta Lilla.
— Tudja, kevesen állnak meg egy ismeretlen ember mellett az utcán. Maga mégis megtette. Ezért vagyunk most itt.
Ezután átnyújtott neki egy dossziét.
— Átnéztem az ön szakmai múltját. Elismerésre méltó. És az emberi oldala még ennél is különlegesebb. Szeretném, ha nálunk dolgozna. Dupla fizetés, szolgálati lakás, fejlődési lehetőségek.
Lilla csak nézte a dokumentumokat, meglepődve, megilletődve.
Ez mind csak azért… mert megállt egy padnál?
Vagy mert végre valaki észrevett egy olyan embert, akit mások már rég nem láttak meg?
? A történet folytatása kommentben!
Olvasd el, hogyan fordult Lilla sorsa egyik napról a másikra!??
Lilla éppen egy fontos tárgyalásról tartott vissza az irodába. Mivel időszűkében volt, a városi parkon keresztül...
