Egy rongyos kabátos fiú kiment egy idős nőt a jeges tóból – nem is sejti, hogy ő egy özvegy milliárdos, aki AZÓTA is őt keresi!
Szegény fiú menti meg az idős asszonyt a jeges tóból – nem sejti, hogy milliárdosnőt húzott ki a halálból
Dani szemei megrebbentek a kartonfalak résein beszűrődő halvány fényben. /A mosoda zúgó szárítói némi meleget biztosítottak a csontig hatoló téli hideg ellen\./
Magára húzta a vékony pokrócot, megpróbálva felfogni a maradék hőt az álomtól még langyos testében. Gyomra korogni kezdett – ismerős fájdalom, ami évek óta kísérője volt. Óvatosan felült, hogy ne üsse be a fejét az alacsony tetőgerendába, majd a régi hátizsákja után nyúlt. Csak két száraz kétszersültet talált benne, meg egy barnulóban lévő fél almát. Tudta, hogy hamarosan élelmet kell szereznie. Ujjai remegtek, miközben felhúzta a kilyuggatott kesztyűit, amiket már többször próbált megvarrni spárgával. A kabátja három számmal nagyobb volt, hónapokkal korábban talált rá egy adománykonténerben – most úgy vette körül testét, mint egy elhasználódott báb.
A téli nap már lebukóban volt, a horizontot narancsszürke árnyalatokkal festette meg. Dani kilépett a szemetes konténer mögül, amely az otthonát rejtette, és lehelete apró felhőkké sűrűsödött a levegőben. Megtanulta, hogyan kell csendben mozogni – szinte láthatatlanná vált a járókelők számára. Senki sem fordult meg utána, miközben árnyékban osont a házak között.
A sikátorok jelentették számára az útvonalat. Ismerte minden kuka elhelyezkedését, minden tűzlépcsőt, ahogy más gyerekek a játszótereket. Tudta, mikor dobják ki a megmaradt pékárut a negyedik utcai pékségben, melyik étterem néz félre, amikor a szemetesüket kutatja, és kik azok a boltosok, akik dühös kiabálással üldözik el.
Dani szíve összeszorult, ahogy hangtalanul visszacsukta a fedelet. A rendőrautó, ami rendszeresen járőrözött a környéken, hamarosan arra fog járni – nem kockáztathatott. Ahogy a sötétség sűrűsödött, egyre több ablak gyulladt ki – otthonok, ahol vacsorához készülődtek. Dani nem tudta megállni, hogy ne nézze meg ezeket a jeleneteket.
Az egyik ablakban egy család ült az asztal körül, forró leves gőzölgött a tálakból – a látványtól összefutott a nyál a szájában. Egy másik lakásban egy anya segített kislányának a házi feladatban – fejeik összehajoltak egy nyitott könyv fölött. Dani mellkasa összeszorult – nem az éhségtől, hanem a hiánytól. Halványan emlékezett, ahogy anyja egyszer mosolyogva szervírozta neki a levest egy repedt, kék tálban. De az már a múlt volt. A betegség elvitte az édesanyját, a nevelőintézeteket nem tudta elviselni – az utcák lettek az otthona.
A park volt az utolsó reménye aznap estére. Néha az emberek ott felejtettek egy-egy félbehagyott szendvicset, vagy bontatlan zacskó chipset a padokon. A fém mászókák csikorogtak a jeges szélben, miközben Dani a sétányokon haladt, tekintete pásztázta a földet. Egy éles ugatás rántotta ki a gondolataiból. Nem a szokásos játékos hang volt – hanem sürgető, éles. Majd sikoly – magas, rémülettel teli hang, amely kettévágta a csöndet.
Dani teste még azelőtt mozdult, hogy agya felfogta volna, mi történik – rohanni kezdett, elhasznált tornacipője csúszkált a jeges ösvényen. A tó látványa torkon ragadta. A jeges felszín csillogó tükörként terült el a halvány fényben.
Dani nem habozott. Nem gondolt rá, hogy a jég beszakadhat alatta, vagy hogy a fagyos víz megállíthatja a szívét. Csak futott.
A lábai repültek a jégen, valahogy megtalálva az egyensúlyt. A felszín nyikorogva repedezett alatta, de nem lassított. Amikor elérte a léket, habozás nélkül beugrott. A hideg ezer tűként szúrta a bőrét, kiszorítva a levegőt tüdejéből. A nő lila kabátja gomolygott a víz alatt. Dani elkapta, és teljes erejéből húzni kezdte felfelé. Az asszony nehéz volt, de a túlélési ösztön túllendítette a határain.
Kibukkantak a vízből – a nő elernyedt volt. Dani fogai vacogtak, miközben a kemény jég felé húzta őt. Ruháiból csurgott a víz, azonnal megfagyva a levegőn. Feltolta a testet a partra, majd kievickélt ő is. Az asszony mozdulatlanul feküdt. A szája elkékült, a szeme csukva. Távolban szirénák vonyítottak egyre közelebb. A kis kutya tovább ugatott, most már körbe-körbe rohanva.
Dani teste remegett a kihűléstől. Már alig érezte végtagjait. De nem maradhatott. Sosem maradt, amikor a rendőrség megérkezett. Ez volt a legfontosabb szabály. Még egyszer hátranézett a nőre és a kutyára. Aztán megerőltette megdermedt lábait, és eltűnt a fák sűrűjében. Csak a megfagyó lábnyomai maradtak utána.
Másnap reggel Dani egy saját köhögésére riadt fel – a hangja visszhangzott az utcai rejtekhelyének téglafalai között.
Ruhái még mindig nedvesek voltak, tapadtak a bőréhez. A téli szél süvített a szűk sikátorok között, s Dani alig tudta mozgatni az ujjait. Amikor a kezére pillantott, a gyomra összerándult. Az ujjbegyei kékesre színeződtek, a bőr megrepedezett, fájdalmasan húzódott.
– Remek – motyogta rekedten, miközben fogai összeverődtek.
A fájdalom már nemcsak a felszínen égetett – a csontjaiban lüktetett. Tudta, gyorsan meleghez kell jutnia. Összeszedni a kevés holmiját – ami megmaradt – komoly kihívás volt. Minden mozdulat éles fájdalmat küldött az ujjai hegyéig. De valahogy belegyömöszölte a pokrócát és az utolsó morzsákat a hátizsákjába.
A cipzár felhúzása szinte lehetetlen volt. Dani dühösen fújt egyet, könnyei csípni kezdték a szemét – nem a hidegtől, hanem a tehetetlenségtől. De tudta, hová kell mennie.
Három sarokkal odébb, a Kőmíves utcán volt egy régi gőzszellőző, amit hónapokkal korábban fedezett fel. Ritkán ment oda nappal – túl sok volt a kérdés, a kíváncsi tekintet. De most nem törődött ezzel. Most túl kellett élnie.
Az utca nyüzsgött. Felnőttek rohantak el mellette – kezükben kávé, szemük a telefonon. Senki nem figyelt a vékony fiúra, akinek rongyai zizegtek a szélben. Senki sem vette észre.
A gőzszellőző szabad volt. Meleg pára emelkedett ki a rácsok közül, Dani leguggolt fölé, és ráhelyezte a kezét.
Amíg ott ült, az emlékei újra feltörtek. Valóban megtörtént? Az asszony, a jég, a víz? Olyan volt, mint egy álom. Egy rémálom. De a jeges ruha, a fájó ujjai – ezek valódiak voltak. Igen, megtette. Kimentette őt.
Miután ujjai visszanyerték némileg a mozgást, Dani útnak indult – ösztönösen a park felé. Azt mondogatta magának, hogy csak az étel miatt megy, de lábai a tóhoz vezették. A fák takarásában maradt, de onnan jól látta a helyszínt.
A lék körül minden megváltozott. Friss virágcsokrok feküdtek a hóban. Gyertyák sorakoztak félkörben – némelyik még pislákolt. Dani torkát valami szorítani kezdte. Halkan lépett közelebb.
– Hihetetlen, hogy az özvegy Mészáros egyedül jött ide este – mondta egy nő piros kabátban. – Mit gondolt, mit csinál?
– Ez pont rá vall – felelte egy másik. – Mióta a kisunokája… nos, tudod – egy pillanatra elhallgatott. – Teljesen bezárkózott azóta. Egyedül lakik a kastélyban, csak a kutyája a társasága.
– Milliárdosnő, aki maga sétáltatja a kutyáját – nevetett egy férfi. – Ez csak ebben a városban fordulhat elő.
Dani megdermedt. Milliárdosnő? A nő, akit kihúzott, gazdag? A szíve hevesen kezdett verni. Még közelebb húzódott a fa mögé.
– Legalább túlélte – folytatta a nő. – Az orvosok azt mondják, teljesen fel fog épülni.
– Valami fiú mentette meg – mondta a férfi. – Senki sem tudja, ki volt. Mire a mentők kiértek, már eltűnt.
Dani gyomra összeszorult. A rendőrség keresi. Máris. Automatikusan visszahúzódott a fák közé, bízva abban, hogy senki sem vette észre.
– Talán így a legjobb – mondta egy másik hang. – Ha megtalálnák, médiaőrület lenne belőle. A titokzatos hős, aki megmentette Mészáros Edina életét? Pokollá tennék a gyerek életét.
Dani kivárt, míg a csoport elvonult. Tekintete még mindig az emlékekhez tapadt – a nő, a kutya, a víz. Aztán lassan elindult vissza a mosoda mögé.
A napok egymás után peregtek, mindegyik hidegebb és kegyetlenebb az előzőnél. Dani ujjai lassan gyógyultak, de másféle fájdalom váltotta fel a jeges szúrást – az éhség lassú, mindent felemésztő szorítása.
Az élelemtartaléka elfogyott. A megszokott zugok, ahol élelemhez jutott, már semmit sem adtak – csak üres zacskók, deres karton és rideg közöny. A negyedik napon a gyomra görcsbe rándult, olyan erővel, hogy Dani összeesett a mosoda mögött, arca eltorzult a fájdalomtól.
Már három napja nem evett. A fagy mélyebbre hatolt, mintha a csontjait marcangolta volna. A gőzszellőző sem hozott enyhülést. Elérkezett a pont, amikor olyat kellett tennie, amit korábban mindig elkerült – lopni egy boltból.
A Kőris utcai kisbolt általában csendes volt délutánonként. Dani ezt sokszor megfigyelte. Most is belépett, igyekezve semlegesnek tűnni, noha arcán már látszott a kimerültség.
A friss kenyér illata elöntötte a boltot. Gyomra fájdalmasan összerándult. Lassan haladt a polcok között, fél szemmel figyelve az eladót. Amint az eltűnt hátul, Dani gyorsan elcsente az egyik kenyeret, a kabátja alá rejtette – de hibázott. Egy vaskos, haragos férfi, akit nem vett észre, felkiáltott:
– Hé! Te! Állj meg azonnal!
Dani kirohant.
– Fogják meg! Tolvaj kölyök!
Dani bevágódott egy mellékutcába, a szíve a torkában dobogott. De a kimerültség eluralta testét. A lábai ólomsúlyúak lettek. Egy jeges folton elcsúszott, és nekiütődött egy szemetesnek.
A férfi utolérte. Megragadta Dani vállát.
– Azt hitted, megúszod, mi? – sziszegte.
Szirénák közeledtek. Valaki hívta a rendőrséget.
A rendőrök perceken belül ott voltak. A bolt tulajdonosa jelentette az esetet, a rendőrök pedig elővezették Danit. A fiú nem ellenkezett. A kenyér kicsúszott a kabátja alól, bele a piszkos hóba.
– Hogy hívnak, kölyök? – kérdezte az egyik rendőr.
Dani hallgatott. A másik sóhajtott.
– Be kell vigyünk. Talán ott többet mondasz.
A rendőrőrs hideg volt, és a fénycsövek zúgtak. Egy kedves tekintetű szociális munkás lépett be – Déliné Katalin. Vékony szemüveg, meleg hang, halk mozdulatok. Dani összerezzent, amikor leült vele szemben.
– Megmondod a neved, kisfiam? – kérdezte gyengéden.
– Dani – válaszolta halkan.
– Családnév?
Rázta a fejét.
– Születési idő? Szülők neve?
Semmi válasz. Déliné Katalin idegesen gépelt a laptopján. Aztán megállt, szeme elkerekedett.
– Ez… különös – mormolta.
– Mi az? – kérdezte Dani gyanakodva.
– Valaki már beadott kérelmet. Örökbefogadásra. Név szerint rád. "Dani". Megadták a korodat, a kinézeted. Minden egyezik.
– De ki? – suttogta Dani.
A nő csak a fejét csóválta.
– Nem tudom. De minden hivatalos. Még a ház is előre ellenőrizve.
Mielőtt felfoghatta volna, mi történik, már iratok készültek, aláírások kerültek papírra, és egy fekete autó megállt előtte.
A ház az erdő szélén állt. Hatalmas kovácsoltvas kapuk, hosszú kavicsos út, kőből épült kastély, amely olyan volt, mintha évszázadokkal korábbról maradt volna itt. A sofőr szó nélkül kinyitotta az ajtót.
A bejárati ajtóban egy magas, szigorú nő állt – szürke konty, sötét ruha, hát merev, mint egy seprűnyél.
– Károlyi Anna – mondta. – A házvezetőnő vagyok. Jöjj be.
A folyosó hosszú és csendes volt. A padló recsegett, a falakat olajfestmények borították. A könyvtárszobában várt rá a nő, akit kihúzott a vízből.
Mészáros Edina.
A haja ezüstszínű, hibátlanul beállítva. A ruhája elegáns, a mozdulatai kimértek. Nem mosolygott.
– A papírok rendben vannak – mondta Déliné Katalinnak. – Átvehetjük.
Nem nézett Danira. Csak aláírta a lapokat, majd bólintott.
– A vendégszoba az emeleten van.
Este Dani egyedül vacsorázott egy hosszú, hideg ebédlőben. Az asztal túl nagy volt, az étel túl jó – és mégsem ízlett semmi.
A szobája meleg volt, az ágy puha. A kandallóban ropogott a tűz. De a csend... az túl sok volt. Ahogy feküdt, lassan elcsendesedve, valami különös hang szűrődött be.
Zongoraszó. Távoli, bánatos dallam. Mintha álomból szőtték volna. Dani nesztelenül odasétált az ablakhoz. A fák között meglátta a tavat – a jeget, a sötétséget.
A következő reggel egy papírcetli várta az éjjeliszekrényen. Szép, szigorú kézírással: „Reggeli a konyhában, 7:30. – K. Anna”
A konyhában Károlyi Anna már várta. Szótlanul mutatott az asztalra.
– Ülj le – mondta röviden.
Amint Dani elkezdte az evést, kopogás hangzott az ajtóból. Mészáros Edina lépett be. Elegáns kosztüm, fáradt szemek.
– Három szabály van – mondta, mielőtt még Dani bármit mondhatott volna. – Egy: ne menj a nyugati szárnyba. Veszélyes. Kettő: ne közelítsd meg a tavat. Soha. Három: semmiképp ne próbáld kinyitni a zárt kék szobát fent.
Ezután megfordult, és szó nélkül távozott.
Dani egész nap bolyongott a kastély folyosóin. A keleti szárnyban felfedezett egy régi könyvtárat. A poros polcok között egy sarkot talált – gyerekmesés könyvekkel. Az egyik lap közül egy papírdarab hullott ki.
Rajta színes ceruzával egy név kezdete: "Jani..."
Lépés csikordult mögötte. Károlyi Anna volt az. Arca kifejezéstelen. De a tekintete... mintha valamit tudna.
Nem szólt, csak nézte Danit – a kezében lévő papírt, az ujjait, a szívét. A csend hirtelen dermesztő lett.
A kastély falai titkokat őriztek. És Dani érezte, hogy ő is részévé vált ennek a történetnek – egy történetnek, amely egy jeges tóban kezdődött, és talán ott is ér majd véget.
2025. május 03. (szombat), 12:25
