Ismeretlen nő a kezembe adta a csecsemőt, majd eltűnt.
Ismeretlen nő a kezembe adta a csecsemőt, majd eltűnt. Tizenhét évvel később kiderült, hogy az örökbefogadott fiam egy milliárdos hatalmas vagyonának örököse.
– Istenem, ki lehet az ilyen hóviharban? /– Anna félretolta a takarót, és megborzongott, amikor a hideg végigszaladt mezítelen lábfején\./
A kopogás megismétlődött – kitartóan, követelőzőn. A szél sivított az ablakon túl, mint egy sebesült állat, és hópelyheket csapott az üveghez.
– Ivan, ébredj fel – megrázta férje vállát. – Valaki kopog.
Ivan félig felült, álmosan pislogott:
– Ilyen időben? Talán csak képzelted?
Egy újabb, még erőteljesebb kopogás mindkettejüket megrettentette.
– Nem, ez nem képzelet – Anna magára kapta a vállkendőt, és elindult az ajtó felé.
A petróleumlámpa remegő árnyékokat vetett a falra. Az áramot már este kikapcsolták – Ustinovóban mindig kemények voltak a telek, de 1991 különösen kegyetlen fagyokat hozott, nem beszélve az országot megrázó változásokról.
Az ajtót alig bírta kinyitni – szinte teljesen betemette a hó. A küszöbön egy lány állt, törékeny, mint egy nádszál, elegáns, sötét kabátban. Karjaiban egy csomagot tartott. Arca könnyes volt, szemei félelemtől tágra nyíltak.
– Kérem, segítsenek – a hangja remegett. – El kell rejteni őt. Vigyázzanak rá… Meg akarnak szabadulni tőle…
Mielőtt Anna bármit is mondhatott volna, a lány előrelépett, és a karjába tette a csomagot. Meleg volt. Élő. A takaróból egy alvó csecsemő apró arca kandikált ki.
– De ki maga? Mi történik? – kérdezte Anna, ösztönösen magához szorítva a gyermeket. – Várjon!
A lány már hátrált is a sötétségbe, és a hóvihar néhány másodperc alatt elnyelte az alakját, mintha beleolvadt volna a kavargó fehérségbe.
Anna a küszöbön állt, és érezte, ahogy a hópelyhek elolvadnak az arcán. Ivan mögé lépett, és a válla fölött kinézett:
– Mi a… – elakadt a szava, amikor meglátta a csecsemőt.
Némán néztek egymásra, kérdések nélkül. Ivan óvatosan becsukta az ajtót, elzárva őket az üvöltő vihartól.
– Nézd csak rá – suttogta Anna, miközben óvatosan kibontotta a takarót.
Fiú volt. Hat hónapos lehetett, nem több. Rózsás pofik, telt ajkak, hosszú szempillák. Aludt, halkan szuszogva, mintha nem tudna semmit sem a hidegről, sem az éjszaka késő órájáról, sem arról, hogy idegen kézből idegen kézbe került.
A nyakában egy kis medál csillant meg, rajta a vésett „A” betű.
– Istenem, ki képes ilyen kicsit elhagyni? – Anna érezte, hogy könnyek szorítják a torkát.
Ivan némán nézte a gyermeket. Hosszú közös éveik alatt nem született saját gyermekük.
Hányszor hallotta felesége halk sírását éjszakánként? Hányszor nézték mások gyermekeit fájó tekintettel?
– Azt mondta, meg akarnak szabadulni tőle – emelte fel tekintetét Anna. – Ivan, ki akarna megszabadulni egy csecsemőtől?
– Nem tudom – vakarta meg borostás állát. – De az a lány biztosan nem innen való. Városi akcentusa volt, és a kabátja is drága…
– Hová mehetett ebben a hóviharban? – csóválta a fejét Anna. – Se autó, se más hang nem hallatszott…
A kisfiú hirtelen kinyitotta a szemét – tiszta, kék szemeivel Annára nézett. Nem sírt, nem ijedt meg. Csak nézte, mintha a sorsát mérlegelné.
– Meg kell etetni – jelentette ki határozottan Anna, és az asztalhoz indult. – Maradt még egy kis tej tegnap estéről.
Ivan figyelte, ahogy a felesége sürög-forog a tűzhelynél, melegíti a tejet, ügyesen ellenőrzi a pelenkákat, és gyengéden tartja az idegen gyermeket – mintha egész életében ezt csinálta volna.
– Anna – szólalt meg végül –, tudod, hogy értesítenünk kellene a falutanácsot? Talán keresik őt.
Anna megdermedt, és szorosabban magához ölelte a babát.
– És ha tényleg meg akarnak szabadulni tőle? Mi van, ha veszélybe sodorjuk őt?
Ivan végighúzta a kezét a haján:
– Legalább várjuk meg a reggelt. Hátha valaki jelentkezik. Aztán majd meglátjuk.
Anna bólintott, és hálás mosollyal nézett férjére. A kisbaba halkan cuppogni kezdett, miközben a meleg tejet szürcsölte a csészéből, amit egy csipet cukorral ízesítettek.
– Szerinted hogy hívják? – kérdezte Anna.
Ivan közelebb lépett, óvatosan megérintette a medált:
A baba hirtelen elmosolyodott, fogatlan kis mosollyal, mintha beleegyezne a névválasztásba.
– Szása – ismételte Anna, és hangjában ott csengett az a gyengédség, amely hosszú évek várakozása alatt gyűlt össze.
Odakint tovább tombolt a hóvihar, de a kis falusi házban, Ustinovo szélén, melegebb lett. Mintha maga a sors lépett volna be az ajtón – és úgy döntött, hogy most már marad.
– Na, milyen ügyes kis szakács növöget itt – mosolygott Ivan, miközben nézte, ahogy a hétéves Szása szorgalmasan kevergeti a kását a fazékban. – Hamarosan túlteszel rajtam is.
Anna a fiára pillantott, és a szíve összeszorult a gyengédségtől. Hét év úgy telt el, mintha csak egy nap lett volna. Minden reggel azzal a gondolattal ébredt: mi van, ha ma jönnek érte? De az évek múltak, és a titokzatos lány soha nem tért vissza.
– Anya, kérhetek tejfölt? – Szása a cseréptál felé nyújtotta a kezét.
– Persze, kicsim – tolta közelebb Anna a tálat. – Csak vigyázz, nehogy megégesd magad.
Valaki kopogott az ablakon. Anna összerezzent – a régi félelem nem tűnt el.
– Annyka, gyere már! Ideje kihajtani a teheneket! – hallatszott a szomszéd, Zinaida hangja.
– Megyek! – kiáltott vissza Anna, miközben megigazította a fejkendőjét.
Szása félretette a kását:
– Mehetek veled? Utána leszaladnék a folyóhoz.
– Kész van a házid? – kérdezte szigorúan Ivan, miközben a szerszámait pakolta egy kopott táskába.
– Már tegnap megcsináltam – felelte büszkén a fiú. – Marja Sztyepanovna azt mondta, nekem mennek a legjobban a példák.
Anna és Ivan összenéztek. Szása okos fiú volt, gyorsan tanult. A falusi tanítónő többször is mondta már, hogy a gyerek többre hivatott, nem szabad veszni hagyni a tehetségét.
– Menj csak – bólintott Anna. – De ne késlekedj! Ebédre legyél itthon.
Szása örömmel szaladt ki az udvarra. Ivan odalépett a feleségéhez, és nehéz tenyerét a vállára tette:
– Megint ezen rágódsz?
– Minden nap – vallotta be Anna. – Nézek rá, és nem tudok betelni vele.
– Hét év telt el – rázta meg a fejét Ivan. – Ha el akarták volna vinni, már rég megtalálták volna.
– És a medál? – suttogta Anna, bár Szása már eltűnt az udvarról. – Néha előveszem, megnézem… Az „A” betű meg valami címer… Ez nem csak egy kis bizsu, Ványka.
Ivan felsóhajtott:
– Most már mindegy. Ő a fiunk. A szívünk szerint az.
Anna hálásan hozzásimult. Akkoriban a falusi tanács elhitte a meséjüket a távoli rokonlányról, aki nem tudta felnevelni a gyermeket. A papírokat gyorsan elintézték – abban a zűrös időszakban senki nem tett fel fölösleges kérdéseket.
– Marja-nak igaza van az iskolával kapcsolatban – szólalt meg Anna kis hallgatás után. – Nagyon tehetséges. Talán el kéne küldeni a járási iskolába. Ott van fizika, kémia…
– Miből? – húzta össze a szemöldökét Ivan. – A kolhoz már második hónapja nem fizet. Alig élünk meg.
Anna lehajtotta a fejét. A vágyakból sok volt, a lehetőségekből kevés. Minden fillért félretett, varrogatott, ahol tudott, de sosem volt elég.
– Ha visszajövök a gazdaságról, átszabom neki azt az inget – mondta. – A régiben már alig van.
Ivan homlokon csókolta, majd elindult. Anna az ablakon át nézte, ahogy a férje a traktor felé megy – meggörnyedve, idő előtt megőszülve. A nehéz évek megtörték, de nem törték meg teljesen.
Este Szása az asztalnál ült, egy kopott tankönyvbe mélyedve. A petróleumlámpa sárga fénye megvilágította a lapokat – áramot ritkán használtak, spórolni kellett.
– Miért nem hasonlítok rátok? – kérdezte hirtelen, fel sem nézve a könyvből.
Anna megdermedt a félkész inggel a kezében. Ettől a kérdéstől félt kezdettől fogva.
– Hogy érted, kisfiam? – kérdezte óvatosan.
– Nektek sötét a hajatok, nekem világos – nézett fel Szása, azokkal a világoskék szemekkel, amelyek hét évvel ezelőtt is ránéztek a pólyából. – És Petya, a szomszédból azt mondta, hogy nem vagyok az igazi fiatok.
Ivan letette az újságot:
– Petya butaságokat beszél. Ne hallgass rá.
– De igaz? – kérdezte Szása tovább. – Én egy talált gyerek vagyok?
Anna odalépett, átölelte a vállát:
– Nem vagy „talált” gyerek. Te a mi fiunk vagy. Csak… – elakadt, kereste a szavakat. – Nem mi szültünk, hanem megtaláltunk. És azonnal megszerettünk. Első látásra.
– Mint egy mesében? – kérdezte Szása, oldalra billentett fejjel.
– Mint az életben – felelte halkan Ivan. – Néha az élet csodálatosabb, mint bármelyik mese.
Szása hallgatott egy darabig, kezére nézett, majd hirtelen átölelte Annát:
– Akkor is te vagy a legjobb anya.
Anna magához szorította, és érezte, hogy a szeme megtelik könnyel. A fia válla fölött Ivanra pillantott – ő mosolygott, és titokban letörölt egy könnycseppet az arcáról.
Ilyen pillanatokban úgy érezte, a múlt már nem számít. Bármi történt is – ők család. Örökre.
– Mi az a nyakadon? – kérdezte hirtelen Szása, megpillantva a láncot, amit Anna általában a gallérja alá rejtett.
Ő ösztönösen a kezével takarta el:
– Csak egy kis ékszer. Na gyere, fejezd be a leckét, utána mesélek neked egy mesét lefekvés előtt.
Szása bólintott, és visszatért a tankönyvhöz. Még nem tudta, hogy az a medál, az „A” betűs, egy kis bádogdobozban lapul a padlódeszka alatt.
És hogy ez az apró ékszer az egyetlen kapcsolat a múltjával – azzal a múlttal, ami egyszer talán visszatér.
– Gratulálok, Sándor! – szorította meg a fiú kezét az iskolaigazgató a színpadon. – Az utóbbi tíz év legjobb végzőse!
A falusi kultúrház termét házilag készített girlandok és lufik díszítették, és tapsvihar tört ki.
Sándor – magas, szőke, ugyanazzal a tiszta tekintettel – zavartan mosolygott, majd hátrapillantott az első sorba, ahol Anna és Iván ültek.
Anna lopva törölte meg a könnyeit. Az ő kisfia, az ő kincse – aranyérmes végzős lett. Ki gondolta volna azon a viharos éjszakán, hogy a takaróba csavart csecsemőből ilyen okos fiatalember válik!
– Köszönöm – vette át az érettségi bizonyítványt Sándor, óvatosan megérintve a mellkasán csillogó aranyérmet.
Iván kihúzta magát, vállait büszkén kiegyenesítve. A büszkeség elárasztotta – ezért a pillanatért megérte élni, megérte évekig végkimerülésig dolgozni.
Az ünnepség után a végzősök kisereglettek az utcára. Fényképezkedtek, a jövőről beszélgettek, ígéretet tettek egymásnak, hogy nem vesztik el a kapcsolatot.
– Elmész a városba? – kérdezte Peti, a szomszéd fiú, aki egykor gúnyolta, mostanra azonban elismeréssel nézett rá.
– Be kell adni a jelentkezést – bólintott Sándor. – A tanárképzőbe szeretnék menni. Aztán visszajövök ide, tanítani fogok.
– Maradj inkább a városban – veregette meg a vállát Peti. – Itt nincs mit csinálni.
Sándor csak mosolygott. Ebben sosem fognak egyetérteni. A legtöbb fiatal el akart szabadulni a faluból, de ő… ő csak vissza akarta adni mindazt, amit kapott.
Este a család az ünnepi asztal körül ült. Anna elővette az ünnepekre félretett likőrt. Iván friss, kemencés kenyeret szeletelt.
– Rád koccintunk, fiacskám – emelte poharát Iván. – A jövődre!
Összekoccintották poharaikat, Sándor torkában gombóc keletkezett. Ennyi szeretet, ennyi gondoskodás… Bár szegények voltak, mindig körülvette őt a legfontosabb: a melegség.
Ekkor autó hangja hallatszott kintről. Mind megdermedtek. Ustinovóba ritkán jöttek idegenek, főleg nem egy ballagási este.
– Ki lehet az? – Iván félrehúzta a függönyt.
A kapunál egy fekete terepjáró állt meg – fényes, drága, mintha egy másik világból érkezett volna. Egy öltönyös férfi szállt ki, körbenézett, majd határozott léptekkel elindult a ház felé.
– Talán eltévedt – találgatott Anna, de a hangja megremegett.
A kopogás határozott és üzletszerű volt. Sándor ment ajtót nyitni.
Az ajtóban egy ötvenes férfi állt, mappával a kezében, fürkésző tekintettel.
– Jó estét kívánok – szólalt meg. – Alekszandr… – belenézett az irataiba – Ivanovics Kuznyecovot keresem.
– Én vagyok – húzta ki magát Sándor. – Miben segíthetek?
A férfi hosszan végigmérte, különösen az arcát:
– A nevem Szergej Mihajlovics.
Iván odalépett a fiához, kezét a vállára tette:
– Jöjjön be. De ne húzza az időt, mondja nyíltan, miért jött.
A kis szobában a vendég idegen testként hatott – drága öltöny, karóra, ápolt kezek. Leült az asztalhoz, elővette és szépen elrendezte a dokumentumait.
– Alekszandr – kezdte –, ön nem az, akinek hiszi magát.
Anna hirtelen felpattant:
– Mit merészel mondani?
– Kérem – intett az ügyvéd nyugtatóan, hangja halkabb, emberibb lett. – Hallgassanak meg… Ez nem könnyű beszélgetés. – Sándorhoz fordult. – Valójában ön Alekszandr Belov.
Nikolaj Belov fia és Anton Grigorjevics Belov unokája, aki a „BelProm” alapítója volt. Az ügyvéd olyan hangsúllyal ejtette ki a nevet, mintha mindenkinek ismernie kellene.
Csend telepedett a szobára. Sándor úgy érezte, mintha kicsúszott volna alóla a talaj.
– Ez lehetetlen – suttogta.
– Van bizonyítéka? – vágta rá Iván élesen.
Az ügyvéd kinyitotta a mappát:
– DNS-tesztre nincs is szükség, elég erre a fényképre nézni – letett az asztalra egy képet egy fiatal párról. – Ők az ön szülei – Nyikolaj Antonovics és Jelena Szergejevna Belova.
Sándor nehezen nyelt. A férfi a képen mintha a tükörképe lett volna – ugyanaz a tekintet, ugyanazok a vonások.
– Az igazságot kell tudnia – folytatta az ügyvéd. – A szülei 1991-ben haltak meg. Hivatalosan baleset, valójában megrendelés volt. A konkurencia a nagyapja üzletét akarta megszerezni.
– És én? – kérdezte Sándor rekedten.
– A dada mentette meg – az ügyvéd Anna és Iván felé nézett. – Életét kockáztatva vitte el önökhöz. Teljesítette az édesanyja utolsó kérését.
Évekig kerestük önöket, de a nyomok eltűntek. A nagyapja a legjobb nyomozókat is felbérelte.
Anna kezébe temette arcát:
– Igaz tehát… Ő mondta, hogy veszélyben van…
– Miért most? – kérdezte Sándor, tekintetét a képről le sem véve. – Miért nem korábban?
– A nagyapja úgy gondolta, mostanra múlt el a veszély. A konkurensek börtönben vannak, a bizonyítékok összegyűltek – az ügyvéd szünetet tartott. – A végrendelet szerint ön az egyetlen örökös: 980 millió rubel, négy ház, tizenkét üzem és a „BelProm” részvényei.
Sándor felnézett:
– És a nagyapa? Él még?
– Él, de súlyos beteg. Öt éve megvakult. Egyetlen kívánsága, hogy még egyszer láthassa önt.
Iván nehézkesen rogyott le a székre, mintha tíz évvel öregedett volna.
– Tehát most már milliomos vagy – próbált elmosolyodni, de mosolya fájdalmasra sikerült. – Menj csak. Ez a te igazi családod.
– Nem – Sándor hirtelen felállt. – Az én igazi családom ti vagytok. Ti neveltetek, szerettetek, mindent odaadtatok. Milliók sem változtatnak ezen.
Az ügyvédhez fordult:
– Látni akarom a nagyapámat. De a szüleimet soha nem hagyom el.
Három nappal később Sándor egy világos kórházi szobában ült egy idős férfi előtt, akinek tekintete már kihunyt. Anton Grigorjevics, aki még a speciális székében is méltóságteljesen ült, remegő kezét nyújtotta, és unokája arcához ért.
— Pont olyan vagy, mint Nyikolaj — suttogta. — Felismerem ezeket a vonásokat. Még ha nem is látom, érzem őket.
— Nagyapa — Sándor megfogta a kezét. — Miért történt mindez?
Az öreg elmesélt mindent: az olajüzletről, a kegyetlen versenyről, arról, hogyan vált a fia és a menye a kapzsiság áldozatává. Elmesélte, hogyan tűnt el a dada, miután elrejtette őt.
— Azt hittem, egy-két éven belül megtalálunk — remegett a hangja. — De a nyomozók mindig üres kézzel tértek vissza. Olyan sok falu, olyan sok család… Véra pedig még a falu nevét sem tudta, ahová elvitt. A busza elakadt a hóviharban, és ő csak találomra indult tovább…
Csak tíz évvel később találtunk rád, de ki kellett várni a megfelelő időt.
— Akkor ez a sors — szorította meg Sándor a kezét. — A világ legjobb emberei találtak rám.
Fél évvel később munkások érkeztek Ustinovóba. A falu lakói kis csoportokban gyűltek az út szélén, és csodálkozva beszélgettek a történtekről. Tegnap még kátyús, hepehupás út volt itt — ma már aszfaltgépek dolgoztak.
Ahol korábban leszakadt vezetékek lógtak, most vadonatúj elektromos vezetékeket húztak. A régi kecskepásztor-helyen pedig meglepetésként sportpálya jelent meg, húzódzkodó rudakkal és focipályával.
Télre megnyílt az új iskola — magas ablakokkal, világos tantermekkel, könyvtárral és modern számítástechnikai teremmel.
Sándor, aki hétvégére hazatért a tanárképzőből, maga vágta át a szalagot — komolyan, magabiztosan, kicsit zavarban a falubeliek figyelmétől.
— Ez még csak a kezdet — mondta, miközben végignézett az ismerős arcokon. — Ha ti nem vagytok, én sem lennék. Amit tehetek, hogy százszorosan adom vissza.
Annának és Ivánnak új házat építtetett a régi helyén. Nem villát — azt úgysem fogadták volna el —, hanem egyszerű, masszív házat, nagy ablakokkal és korszerű cserépkályhával.
Kerttel, ahol Anna tavasztól késő őszig a rózsákkal foglalatoskodott, és műhellyel Ivánnak, ahol bármilyen időben asztalosmunkát végezhetett.
— Tudod, sokszor gondoltam — vallotta be egyszer Anna, miközben virágot szedett —, hogy a sors csak kölcsönadott téged nekünk, és egyszer visszavesz. De úgy tűnik, te magad választottál minket. És maradtál.
— A szív jobban tudja — Sándor óvatosan megölelte. — Az sosem téved.
Húszéves korára létrehozott egy alapítványt árvák megsegítésére. Az Anna és Iván Kuznyecov nevét viselte, hiába tiltakoztak zavarodottan.
Éjjel, amikor visszatért moszkvai lakásába, Sándor elővett két dolgot: egy kis medált „A” betűvel, amely azon a téli éjjelen is vele volt, és egy kopott zsebkendőt, amelyet Anna adott neki búcsúzóul, amikor a városba indult.
Óvatosan egymás mellé tette őket. Múlt és jelen. Vér és szeretet. Két út, amely egyetlen sorssá vált.
Odakint zúgott az éjszakai nagyváros, de gondolatban Sándor ott járt — a csendes ustinovói faluban, ahol évekkel ezelőtt a sors elvezette őt a legdrágább emberekhez.
2025. május 09. (péntek), 17:51
