MINDENÉT ELVESZÍTETTE, KIVÉVE EGY ROZZANT HÁZAT… DE AMI OTT VÁRTA, AZ MINDENT MEGVÁLTOZTATOTT! ?
MINDENÉT ELVESZÍTETTE, KIVÉVE EGY ROZZANT HÁZAT… DE AMI OTT VÁRTA, AZ MINDENT MEGVÁLTOZTATOTT! ?.
A búcsú, ami nem volt végleges.
Márk mindig más volt, mint a többiek. Az apja, Béla bácsi, sokat törte a fejét ezen. /Nem csak szerette a fiát – büszke volt rá, méghozzá egészen mélyről jövő, csendes, férfias büszkeséggel\./
Amikor még élt Márk édesanyja, Julianna, Béla gyakran kérdezte tőle:
– Mondd csak, Juci, hogy lett ilyen furcsa ez a fiú? Se nálad, se nálam nem volt ilyen a családban!
Julianna nevetett ilyenkor, és csak legyintett:
– Bélám, hagyd már ezt a „furcsát”! Teljesen normális mai fiú. Csak nem a fociban és a játékpisztolyban találja meg a világ értelmét, hanem a festésben meg a versekben. Kell, hogy minden fiú ugyanolyan legyen?
Béla ilyenkor sóhajtott egy nagyot:
– Azt hittem, kinövi ezt. Hogy majd komolyabb lesz idővel.
– A világ változik, Béla. De a lényeg nem. Mindenki a saját útját járja, és Márk különleges. Csak még nem mindenki érti ezt meg.
Béla sosem beszélt otthon kívül a családjáról. Julianna csak annyit tudott: Béla autókereskedéssel foglalkozik. Új és használt kocsikat árul, van egy szalonja is valahol Budapest peremén. Soha nem panaszkodott, csak annyit mondott: "Amíg nektek semmiben nincs hiányotok, addig minden rendben van."
A fordulópont Márk tizenötödik születésnapján jött el.
Aznap, miközben a nappaliban a barátok és rokonok köszöntötték, Julianna hirtelen elsápadt. Márk volt az első, aki észrevette.
– Anya, jól vagy? Olyan sápadt vagy…
– Csak elfáradtam egy kicsit, semmi gond – próbálta nyugtatni.
– Anya, tudod mit? Hagyd a nagy felhajtást.
– Édes fiam, te sosem szeretted a nagy ünneplést. De most 15 lettél. Ez már komoly szám! Annyi barátod van… menj, ünnepelj csak!
Márk odament apjához is, súgva mondta:
– Apu, figyelj oda anyára. Valami nem stimmel. Izzad, sápadt, azt mondja, jól van, de én nem hiszem.
Béla rápillantott Juliannára, és azonnal megértette, hogy a fia nem képzelődik. Elkísérte a feleségét pihenni, majd visszament a vendégekhez.
Az este után Julianna állapota rohamosan romlani kezdett. Három hónap alatt a betegség teljesen felemésztette. Márk csak nézte, ahogy az erős apja egyre törékenyebb lett – előbb lélekben, aztán testben is.
Egyik este, amikor Márk apját egyedül találta a dolgozószobában, itallal a kezében, odalépett hozzá:
– Apu, tudom, hogy nehéz neked.
Béla szomorúan elmosolyodott, a pohárra bökött:
– Ezzel legalább egy kicsit elfelejtek mindent.
– Akkor adj nekem is – mondta halkan Márk.
Béla felkapta a fejét:
– Megőrültél?!
– Te legalább találtál valamit, ami segít. Nekem még beszélgetni sincs kivel…
Béla nézett a pohárra, majd hirtelen felállt, és kiöntötte a tartalmát egy virágcserépbe.
– Anya ezért biztos agyonütött volna – mondta Márk, és elcsuklott a hangja.
A következő pillanatban zokogni kezdett. Az apja odalépett hozzá, átölelte:
– Sírd ki magad, fiam. Segít.
Onnantól kezdve még közelebb kerültek egymáshoz. Mintha egy szív két fele lettek volna.
Márk később a bölcsészkarra ment, közben festeni is tanult, privát órákat vett.
– Mikor választasz már valami „rendes” foglalkozást? Az ember akkor érezheti magát értékesnek, ha maga keresi meg a pénzét!
Márk, miközben egy festmény fölé hajolt, visszakérdezett:
– Apu… és szerinted kell egyáltalán annyi pénz az embernek?
Béla felkapta a fejét:
– Hát persze! Pénzért bármit megvehetsz!
– BÁRMIT?
– Jó… majdnem. Kivéve az egészséget. És azt, aki már nincs velünk.
– Ha a legfontosabb dolgokat nem lehet megvenni, akkor minek hajszoljuk a többieket?
Béla fel-alá kezdett járkálni:
– Honnan veszed ezeket? Te csak azért tudsz így filozofálgatni, mert nem kellett megküzdened semmiért! Mert én mindent elintéztem helyetted!
Márk finoman válaszolt:
– És ha nem lett volna semmi, csak mi hárman? Anya, te, én. Egy kis házikó valahol vidéken. Nem lettünk volna boldogabbak?
Béla csak állt. Aztán leült, és halkan megszólalt:
– Lehet… talán igen. De az más világ lett volna.
– Nem, apu. Ez is a mi világunk. És ha egyszer meghalsz, és nem hagysz rám semmit – én akkor is boldog leszek.
Béla felhúzta a szemöldökét:
– Komolyan nem bánnád?
– Nem. Tudod mi volt az álmom gyerekkoromban? Hogy élünk valahol, ahol nincs se tárgyalás, se partnerek, csak te, anya meg én. Egy kert, egy kutya, egy festőállvány.
A férfi csak nézte a fiát. Aztán halkan megkérdezte:
– Te tényleg nem félsz a semmitől?
– Dehogy. Félek, hogy elfelejtünk élni, miközben hajszoljuk azt, ami nem is számít.
Béla szeme megtelt könnyel. Márk ekkor megfordította a festményét: Julianna arcképe nézett rájuk vissza.
– Itt van velünk, apu. Minden nap. Ahányszor csak akarod, ránézhetsz. Ő mindig velünk marad.
Béla hangja elcsuklott:
– Igazad van… De azért a kényelmes élet sem rossz.
– Nem is mondtam, hogy az! Csak nem ez a legfontosabb.
Egy év telt el a nagy beszélgetés óta. Béla bácsi üzletei egyre rosszabbul mentek. Márk látta, mennyire ideges az apja, de nem szólt bele. A férfi naponta hosszú órákat töltött irodájában, telefonált, tárgyalt, idegesen járt fel-alá.
Egyik este Erika, a titkárnője, bekukkantott az ajtón:
– Béla, hazamész ma egyáltalán?
– Tessék? Ja… mindjárt, csak befejezem ezt. Menj csak, Erika, nyugodtan.
Erika már öt éve dolgozott mellette, és a munkakapcsolatuk rég túlnőtt a megszokott kereteken. Béla tudta: csak egy szó kellene, és Erika maradna. De most valahogy minden összeszorult benne.
Ám Erika nem ment el. Leült vele szemben.
– Béla, mi történik? Mondd el őszintén.
A férfi megpróbált erőtlenül mosolyogni.
– Semmi különös. Csak van, akinek nem tetszik, hogy még mindig talpon vagyok.
– Kik ezek?
– Nem fontos. De szeretném, ha pár hétre elmennél. A páncélszekrényben találsz egy borítékot, benne pénz, meg egy utazás. Használd ki, Erika.
A nő megdöbbent.
– Mikor induljak?
– Jobb lett volna tegnap. De a holnapi gépre már vettem jegyet.
Erika csak bólintott. Aztán felállt, és elment.
Otthon Márk hiába várta apját. Béla egyre ritkábban járt haza. Márk kezdte sejteni, hogy a helyzet sokkal rosszabb, mint amit az apja mutatni enged.
Egy hajnalon, mikor már majdnem elaludt, híradóra kapcsolt a tévé.
– Ma éjjel robbanás történt Budapest külvárosában. Egy ismert vállalkozó életét vesztette autójában… – szólt a bemondó hangja.
A képernyőn egy felismerhetetlen roncs jelent meg. Márk felismerte a rendszámot. Az apja autójáé volt.
Márk földre rogyott, szinte nem kapott levegőt. Aztán megkezdődött a rémálom: hívások, kórházak, rendőrség, temetés.
A búcsúztatáson Erika is megjelent. Csendesen sírt, amikor Márk odalépett hozzá.
– Tudott valamit, igaz?
Erika bólintott.
– Azt mondta, jobb, ha nem kérdezek.
Egy héttel később Márkot felkereste apja régi üzlettársa, Gábor.
– Te tudod, hogy Béla bácsi három nappal a halála előtt eladta a céget?
– Nem… én sose vettem részt az ügyeiben.
– De mindent! Mindent pénzzé tett. Még az ingatlant is. Hova tűnt a pénz?
Márk csak megrázta a fejét:
– Fogalmam sincs.
Egy hónap múlva megtartották a végrendelet felolvasását. Márk is ott ült, mellette Gábor. Az ügyvéd szinte bocsánatkérően kezdte:
– A végrendelet szerint az egyetlen örökség egy ház. Egy öreg, vidéki ház Szenterődön. Minden más el lett adva, elajándékozva, vagy ismeretlen helyre került.
Gábor felkiáltott:
– Hogy micsoda?! Ez biztos valami hiba! Egy nyomorult viskó? Ennyi maradt?
Dühösen kiviharzott az irodából. Márk viszont csak ült, mintha kővé dermedt volna. Aztán halkan megszólalt:
– Akkor most már tudom, hová megyek.
Az új tulajdonosok szerencsére megértő emberek voltak. Megengedték, hogy Márk még pár napig a régi házban maradjon, és elvigye a holmiját.
Márk felszállt a vonatra. Útközben nézegette az apja által hátrahagyott kulcsot és egy megsárgult fényképet a házról. Estére ért Szenterődre. A falut hűvös szél és sötét fák fogadták. A képről ismert házat megtalálta – de nem volt üres.
Egy drága autó parkolt az udvaron.
„Kié lehet ez?” – tűnődött.
Átmászott a rozoga kapun, megközelítette a házat. Odabent égett a lámpa. Benézett az ablakon… és a világ egy pillanatra megszűnt.
Márk elájult.
Amikor magához tért, valaki rázta a vállát. A hangja ismerős volt. Túl ismerős.
– Márk… Márk, hallasz engem?
A fiú lassan kinyitotta a szemét.
– Te… Nem lehetsz… Te meghaltál!
– Biztos vagy benne?
– A temetés! A sír! A gyász! Minden ott volt!
– Azt hittétek, hogy ott voltam. De nem én feküdtem abban a koporsóban.
Márk megdermedt.
– Ha te tényleg… akkor anya hogy hívott, amikor dühös volt?
– Karl! Vagy Karl bácsi! Már akkor tudtam, hogy baj lesz, mikor így kiabált velem…
Márk szemében könnyek gyűltek össze.
– Te tényleg élsz…
Béla bácsi bólintott.
– Igen, fiam. Meg kellett tennem. El kellett tűnnöm, hogy ne sodorjalak veszélybe. Ez a ház volt az utolsó menedékem. És te megtaláltál.
Leültek a verandára. A hold fénye bevilágította az udvart. A férfi teát főzött, mintha mi sem történt volna.
– Mi lett volna, ha lebuksz?
– Senki sem keres itt. Ez a ház eldugottabb, mint gondoltam. Itt újra kezdhetem.
Márk könnyei közül mosolygott.
– Mint a gyerekkori álmom…
– Bocsánat… Márkért jöttem. Attól féltem, egyedül lesz. A lakásomban maradhatna, nálam több hely van. De most már látom… nem vagy egyedül.
Megfordult, hogy elmenjen.
– Apám! – Márk szinte kiáltott. – Ne csak állj ott! Menj utána!
Béla bácsi csak pislogott, zavarodottan.
– De hát… ő…
– Menj! Most vagy soha!
A férfi felpattant, és Erika után sietett. Később, amikor visszatértek, Béla bácsi diadalmasan jelentette:
– Képzeld, Márk! Megkértem Erika kezét!
– Nem „megkérted”, hanem csak kijelentetted! – szúrta közbe a nő.
– De beleegyeztél!
– Persze, mert lehetetlen veled vitatkozni – felelte Erika, de az arcán már ott volt az a bizonyos, elárulhatatlan mosoly.
A napok Szenterődön egészen másként teltek, mint Márk eddig megszokta. Nem volt városi zaj, nem csörgött a telefon, nem fojtogatta az elvárás. Csak ő, az apja… és az a régi ház, amely lassan kezdett újjáéledni.
Reggelente együtt ittak kávét a teraszon. Béla bácsi kicsit megpocakosodott, kicsit lelassult, de a szeme újra csillogott. Mintha a vidéki levegő kiütötte volna belőle az évtizedek alatt felgyűlt stresszt.
Márk festett. Sokszor az apját. Máskor az anyját — emlékezetből. És esténként Erika is csatlakozott hozzájuk. Egyre gyakrabban, egyre hosszabban maradt.
Egyik este, vacsora után, mikor a tűz pattogott a kemencében, Márk elővette a nagy kérdést:
– Apu… hova lett a pénz?
Béla bácsi sóhajtott.
– Aki meg akar halni, nem visz magával bőröndöt. De aki úgy tesz, mintha meghalt volna… annak bizony rejtegetni kell a bőröndöt.
– Elrejtetted?
– Több részletben. Különböző helyekre. Egy része hamis név alatt bankban van, másik része külföldön forgatva. Semmi sem köt össze vele, papíron legalábbis.
– És mit tervezel vele?
– Semmit. Az a te döntésed lesz.
– Hogyhogy?
– Nézd, fiam… Amikor azt mondtad, hogy nem kell semmi, csak egy kis ház és a család, akkor tudtam: én vagyok az utolsó generáció, aki még nem értette, mi az igazán fontos. Te már tudod. Én csak előkészítem neked a terepet. Élj vele, ahogy jónak látod.
Másnap Márk a régi istállóban pakolt, amikor egy poros szekrény mögött talált egy dobozt. Benne több kisebb vázlatfüzet volt — Julianna kézírásával. Versek, receptek, naplórészletek… És egy cetli, amitől elszorult a torka:
„Ha ezt olvasod, talán már nem vagyok melletted. De egy anya akkor is őriz, amikor már nincs teste. A tehetséged nem véletlen. A szereteted, a kitartásod, az érzékenységed – ezek öröklődnek. És én örömmel adtam tovább mindet. Ne hagyd, hogy a világ eltérítsen a saját utadról. Ölellek: anya”
Márk zokogott.
Napokkal később levelet kapott. A galéria, ahol egykor tanult, érdeklődött: lenne-e kedve kiállítani pár művét egy fiatal tehetségeket bemutató tárlaton. Béla bácsi csak bólintott:
– Menj. Ez a te világod. De emlékezz, hol van az otthonod.
Erika megszorította a vállát:
– Megvárunk. Mindig.
Márk visszautazott Budapestre, de más emberként. Nem menekült, nem keresett semmit. Vitte magával a szíve mélyén a csendes házat, az apja új mosolyát, az anyja kézírását. A kiállítás sikert aratott. Márkot új nevek hívták együttműködésre, de ő csak mosolygott és ennyit mondott:
– Majd ha befejeztem, amit Szenterődön elkezdtem.
Tavasz lett. A kert zöldellt, Erika palántázott, Béla bácsi meg valami rejtélyes szereléssel ügyködött a pincében.
Márk a ház előtt ült, festett. Az új kép nem volt más, mint három alak a verandán. Egy férfi, egy nő és egy fiú. Nem voltak híresek, nem voltak gazdagok. De ott volt közöttük valami, ami nem tűnik el soha.
Család.
A kép sarkaiban halványan ott kanyargott egy felirat, alig észrevehetően, mégis határozottan:
„Mindent elvehetnek tőled. Kivéve azt, aki vagy.”
2025. május 09. (péntek), 16:35
