– Takarodj vissza abba a büdös rozzant viskódba! – röhögött a férjem, anyja meg csak bólogatott mellette. Én meg csak álltam az ajtóban a hátizsákommal… és először az életben nem sírtam. Csak annyit mondtam: – Rendben. Csak ne csodálkozzatok, ha többé nem tér vissza az, akit elkergettetek. És elindultam. ? Pedig alig három héttel korábban még ott álltam a gáztűzhely előtt, kevergettem a hagymás szószt, és lopva az órára pillantottam. Balázs fél óra múlva érkezik – és ő ki nem állhatta a langyos vacsorát. Régebben még szívvel-lélekkel főztem. Játszottam az ízekkel, tálaltam szépen, mindig próbáltam meglepni. Most már csak egy feladat volt a sok közül. Mint a takarítás, a mosás, vagy hogy csendben legyek, ha anyósom jön. Az ajtó becsapódott – korábban, mint szokott. Megrezdültem. Gyorsan megtöröltem a kezem, kiléptem a folyosóra. – Itthon vagy már, Balázskám? Tíz perc, és kész a vacsora, – szóltam gyorsan. – Nem vagyok egyedül, – vetette oda, miközben kibújt a cipőjéből. Mögötte feltűnt Erzsébet néni – az anyja. – Jó estét, Erzsébet néni, – próbáltam udvariasan. – Épp főzök. – Már megint hagymás szósz? – húzta a száját, ahogy végigmért. – Hányszor mondjam, hogy a hagymát aranyszínűre kell sütni, nem feketére?! Különben keserű lesz minden. Nem szóltam. A hagyma pont tökéletes volt, de vele vitázni? Teljesen felesleges. – Jaj, mama, ne szekáld már, – legyintett Balázs, lehuppant a székre. – Megfőz, megetet, ennyi. – Na pont ez az! Csak úgy "megetet". A fiatalasszony dolga, hogy úgy főzzön, hogy a férfi ujját is megnyalja utána! Én bezzeg fiatalon olyan ebédeket főztem, hogy a szomszéd nők irigykedtek! Megtanultam kikapcsolni az ilyen mondatokra. Öt év házasság után már nem fájt. Csak fárasztott. A telefonom megremegett az asztalon. Épp nyúltam volna érte, de Balázs megelőzött. – Beregszászról keresnek, – mondta unottan. – Biztos megint a nagymamád háza miatt. Összeszorult a torkom. Három hete halt meg nagymama Zsófi, az egyetlen ember, aki valaha feltétel nélkül szeretett. A hívások onnan még mindig fájtak. – Halló? – szóltam bele halkan. A vonal végén Katalin néni, a szomszéd. Meleg, de határozott hang: – Drágám, ideje lenne lejönnöd. A papírokat alá kell írni, a házat ne hagyd csak úgy… kert van, almafa, patak. Kár lenne érte. – Igen, a hétvégén megyek, – válaszoltam. Letettem, és valami elindult bennem. Egy furcsa, halk eltökéltség. – Megint a viskó miatt? – kérdezte Balázs rágás közben. – Add el, amíg valaki egyáltalán hajlandó pénzt adni érte. Csak a baj van vele. – Nem akarom eladni, – válaszoltam halkan, de határozottan. – Ez emlék. A nagymamámé volt. – Ne kezd már megint ezzel a "szentimentalizmussal"! – legyintett. – Ez egy szétrohadt vályogház a világ végén, még gáz sincs. – Viszont ott van az almafás kert, – mondtam. – Nagymama mindig büszke volt rá. – Te még azt fogod mondani, hogy oda akarsz költözni! – nevetett Erzsébet néni. – Kuckózni a nyirkos sarokba. Gratulálok. A következő hetek a hivatalos ügyintézéssel teltek. Szabadságot vettem ki, rohangáltam a földhivatal, az okmányiroda, a közjegyző között. Balázst egyáltalán nem érdekelte. Csak dühöngött, ha este fáradtan, gyűrötten hazatértem: – Hol kószáltál már megint? Ingem nincs kivasalva, vacsora sehol! – Mondtam, hogy az örökséggel foglalkozom, – suttogtam. – Örökség? Egy lyukas viskó? Add el az első jöttmentnek, aztán felejtsd el! De én már nem tudtam elfelejteni. A ház, amit gyerekként még úgy ismertem, most hívott vissza. És én hallottam, amit mond. Amikor végre megkaptam a tulajdoni lapot, boldog voltam. Főztem egy ünnepi vacsorát, vettem egy üveg bort, előkészítettem az iratokat. Balázs hazaért. Leraktam elé a papírokat, mosolyogva mondtam: – Most már hivatalosan is az enyém. Ő csak felhorkantott: – Na, legalább már van hova lelépni, ha befuccsol ez is. – Tessék? – Hát, ha nem jön be az élet itt, mehetsz a kis kuckódba. Két szatyorral meg egy fejkendővel. Mint a mesében. És abban az este... valami bennem végleg megváltozott. ? A folytatás az első kommentben van a poszt alatt. Ott, ahol végre összepakoltam… és elindultam oda, ahol várt rám valami sokkal több, mint egy öreg ház. ??

– Takarodj vissza abba a büdös rozzant viskódba! – röhögött a férjem, anyja meg csak bólogatott mellette. Én meg csak álltam az ajtóban a hátizsákommal… és először az életben nem sírtam. Csak annyit mondtam: – Rendben. Csak ne csodálkozzatok, ha többé nem tér vissza az, akit elkergettetek. És elindultam. ? Pedig alig három héttel korábban még ott álltam a gáztűzhely előtt, kevergettem a hagymás szószt, és lopva az órára pillantottam. Balázs fél óra múlva érkezik – és ő ki nem állhatta a langyos vacsorát. Régebben még szívvel-lélekkel főztem. Játszottam az ízekkel, tálaltam szépen, mindig próbáltam meglepni. Most már csak egy feladat volt a sok közül. Mint a takarítás, a mosás, vagy hogy csendben legyek, ha anyósom jön. Az ajtó becsapódott – korábban, mint szokott. Megrezdültem. Gyorsan megtöröltem a kezem, kiléptem a folyosóra. – Itthon vagy már, Balázskám? Tíz perc, és kész a vacsora, – szóltam gyorsan. – Nem vagyok egyedül, – vetette oda, miközben kibújt a cipőjéből. Mögötte feltűnt Erzsébet néni – az anyja. – Jó estét, Erzsébet néni, – próbáltam udvariasan. – Épp főzök. – Már megint hagymás szósz? – húzta a száját, ahogy végigmért. – Hányszor mondjam, hogy a hagymát aranyszínűre kell sütni, nem feketére?! Különben keserű lesz minden. Nem szóltam. A hagyma pont tökéletes volt, de vele vitázni? Teljesen felesleges. – Jaj, mama, ne szekáld már, – legyintett Balázs, lehuppant a székre. – Megfőz, megetet, ennyi. – Na pont ez az! Csak úgy "megetet". A fiatalasszony dolga, hogy úgy főzzön, hogy a férfi ujját is megnyalja utána! Én bezzeg fiatalon olyan ebédeket főztem, hogy a szomszéd nők irigykedtek! Megtanultam kikapcsolni az ilyen mondatokra. Öt év házasság után már nem fájt. Csak fárasztott. A telefonom megremegett az asztalon. Épp nyúltam volna érte, de Balázs megelőzött. – Beregszászról keresnek, – mondta unottan. – Biztos megint a nagymamád háza miatt. Összeszorult a torkom. Három hete halt meg nagymama Zsófi, az egyetlen ember, aki valaha feltétel nélkül szeretett. A hívások onnan még mindig fájtak. – Halló? – szóltam bele halkan. A vonal végén Katalin néni, a szomszéd. Meleg, de határozott hang: – Drágám, ideje lenne lejönnöd. A papírokat alá kell írni, a házat ne hagyd csak úgy… kert van, almafa, patak. Kár lenne érte. – Igen, a hétvégén megyek, – válaszoltam. Letettem, és valami elindult bennem. Egy furcsa, halk eltökéltség. – Megint a viskó miatt? – kérdezte Balázs rágás közben. – Add el, amíg valaki egyáltalán hajlandó pénzt adni érte. Csak a baj van vele. – Nem akarom eladni, – válaszoltam halkan, de határozottan. – Ez emlék. A nagymamámé volt. – Ne kezd már megint ezzel a "szentimentalizmussal"! – legyintett. – Ez egy szétrohadt vályogház a világ végén, még gáz sincs. – Viszont ott van az almafás kert, – mondtam. – Nagymama mindig büszke volt rá. – Te még azt fogod mondani, hogy oda akarsz költözni! – nevetett Erzsébet néni. – Kuckózni a nyirkos sarokba. Gratulálok. A következő hetek a hivatalos ügyintézéssel teltek. Szabadságot vettem ki, rohangáltam a földhivatal, az okmányiroda, a közjegyző között. Balázst egyáltalán nem érdekelte. Csak dühöngött, ha este fáradtan, gyűrötten hazatértem: – Hol kószáltál már megint? Ingem nincs kivasalva, vacsora sehol! – Mondtam, hogy az örökséggel foglalkozom, – suttogtam. – Örökség? Egy lyukas viskó? Add el az első jöttmentnek, aztán felejtsd el! De én már nem tudtam elfelejteni. A ház, amit gyerekként még úgy ismertem, most hívott vissza. És én hallottam, amit mond. Amikor végre megkaptam a tulajdoni lapot, boldog voltam. Főztem egy ünnepi vacsorát, vettem egy üveg bort, előkészítettem az iratokat. Balázs hazaért. Leraktam elé a papírokat, mosolyogva mondtam: – Most már hivatalosan is az enyém. Ő csak felhorkantott: – Na, legalább már van hova lelépni, ha befuccsol ez is. – Tessék? – Hát, ha nem jön be az élet itt, mehetsz a kis kuckódba. Két szatyorral meg egy fejkendővel. Mint a mesében. És abban az este... valami bennem végleg megváltozott. ? A folytatás az első kommentben van a poszt alatt. Ott, ahol végre összepakoltam… és elindultam oda, ahol várt rám valami sokkal több, mint egy öreg ház. ??

Menj vissza abba a rozzant viskódba, ahová való vagy!”Egyetlen mondat. Mint egy ajtócsapódás a szíven.Balázs nem...

„Azt mondta, csak melegen tartotta – de valójában ennél sokkal többet tett...” Láttam őt ülni a 4-es metró egyik kocsijában, két megállóval a végállomás előtt. A kabátja szorosan be volt húzva, kopott cipője alig érintette a padlót. Nem az álmatlanság, hanem az élet súlya nehezedett a vállára. De nem ő keltette fel igazán a figyelmemet. Hanem az, amit a kezében tartott. A kabát redői között, a karja védelmében egy alig néhány hetes kiscica feküdt. Összegömbölyödve, mintha mindig is ott lett volna – egy biztonságos, meleg világban. Úgy ölelte, mintha porcelánból és emlékekből lenne. Mélyen aludt, apró tappancsai az álla alatt, olyan hangosan dorombolva, hogy a metrószerelvény zaja sem nyomta el teljesen. A többiek? Teljes közöny. Egyik utas sem nézett oda. Odamentem. Leültem vele szemben. Csendesen megkérdeztem: – A tiéd? Lenézett rá, halvány, meleg mosollyal: – Nem, nem… Ő talált rám. Három nappal ezelőtt. Egy pékség mögötti sikátorban sírt. Elázva, reszketve. Odaadtam neki az utolsó szendvicsem, aztán becsavartam az egyetlen száraz sálamba. Ekkor megvonta a vállát, mintha mentegetőzne: – Azt hittem, csak egy meleg éjszakát adok neki… de nem ment el. Megkérdeztem, most hova viszi. – Egy jobb helyre – válaszolta. – A Határ út és Nyírfa utca sarkán, a padon van egy cetli. Egy anyuka írta. Azt írta, segítene, ha élve visszakerülne a cica. Készíts egy emlékeztetőt? Kissé értetlenül néztem rá. Ekkor előkotorta a kabátja zsebéből a gyűrött szalvétát. Kék tintával, görcsös kézírással ez állt rajta: „Minka névre hallgat. Kérlek, ne hagyd magára. Ha megtalálod, vidd haza.” A hátoldalon telefonszám. De ami igazán szíven ütött? Az aláírás: „A kislánya.” ? Olvasd tovább a történetet az első hozzászólásban! ??

„Azt mondta, csak melegen tartotta – de valójában ennél sokkal többet tett...” Láttam őt ülni a 4-es metró egyik kocsijában, két megállóval a végállomás előtt. A kabátja szorosan be volt húzva, kopott cipője alig érintette a padlót. Nem az álmatlanság, hanem az élet súlya nehezedett a vállára. De nem ő keltette fel igazán a figyelmemet. Hanem az, amit a kezében tartott. A kabát redői között, a karja védelmében egy alig néhány hetes kiscica feküdt. Összegömbölyödve, mintha mindig is ott lett volna – egy biztonságos, meleg világban. Úgy ölelte, mintha porcelánból és emlékekből lenne. Mélyen aludt, apró tappancsai az álla alatt, olyan hangosan dorombolva, hogy a metrószerelvény zaja sem nyomta el teljesen. A többiek? Teljes közöny. Egyik utas sem nézett oda. Odamentem. Leültem vele szemben. Csendesen megkérdeztem: – A tiéd? Lenézett rá, halvány, meleg mosollyal: – Nem, nem… Ő talált rám. Három nappal ezelőtt. Egy pékség mögötti sikátorban sírt. Elázva, reszketve. Odaadtam neki az utolsó szendvicsem, aztán becsavartam az egyetlen száraz sálamba. Ekkor megvonta a vállát, mintha mentegetőzne: – Azt hittem, csak egy meleg éjszakát adok neki… de nem ment el. Megkérdeztem, most hova viszi. – Egy jobb helyre – válaszolta. – A Határ út és Nyírfa utca sarkán, a padon van egy cetli. Egy anyuka írta. Azt írta, segítene, ha élve visszakerülne a cica. Készíts egy emlékeztetőt? Kissé értetlenül néztem rá. Ekkor előkotorta a kabátja zsebéből a gyűrött szalvétát. Kék tintával, görcsös kézírással ez állt rajta: „Minka névre hallgat. Kérlek, ne hagyd magára. Ha megtalálod, vidd haza.” A hátoldalon telefonszám. De ami igazán szíven ütött? Az aláírás: „A kislánya.” ? Olvasd tovább a történetet az első hozzászólásban! ??

 Gábor mélyen felsóhajtott, majd ismét a kis cicára nézett, amely békésen feküdt a karjában. A vonat enyhén rázkódott,...

– Siket? Hagyd ott a kórházban. Nem fogok egy ilyen gyereket nevelni! – mondta a feleségem,...

– Siket? Hagyd ott a kórházban. Nem fogok egy ilyen gyereket nevelni! – mondta a feleségem,...

A feleségem a kórházban hagyta a siketen született kisfiunk. Amikor elmondta miért, nem akartam elhinni – Siket? Hagyd...

A vak idős asszonyhoz visszatért a fia, aki 11 éve eltűnt. De ő valami furcsát érzett…

A vak idős asszonyhoz visszatért a fia, aki 11 éve eltűnt. De ő valami furcsát érzett…

A vak idős asszonyhoz visszatért a fia, aki 11 éve eltűnt. De ő valami furcsát érzett…"A 72 éves Ilonka néni egész...

Utolsó útjára menyasszonyi ruhába öltöztették a szerény vidéki lányt. Amit a búcsúszertartáson tett a róka, attól az egész falu lélegzete elakadt! Márta mindig is átlagos lánynak számított, sosem emelkedett ki különösebben a társai közül. A tanulásban és a játékokban egy szinten volt a többiekkel. Az álmai az idő múlásával változtak: óvodásként egy csodaszép babára vágyott, az alsó tagozatban egy olyan csinos ruhára, mint a barátnőjének volt, a középiskolában pedig egy daliás hercegről álmodozott, és egy igaz szerelemről. A kis Márti álmainak megvalósításában két ember játszott kulcsszerepet: szeretett nagyapja, Pista bácsi, és édesanyja, Olga. Ez a két ember volt számára a világ közepe, ők álltak hozzá a legközelebb. A nagyapát az egész megyében ismerték és tisztelték, mint egyenes, feddhetetlen hírű erdészt. Több évtizedes szolgálata alatt soha nem kötött alkut orvvadászokkal, ezért kivívta a megyei vezetők megbecsülését is. Az édesanyja fejőnőként dolgozott egy helyi gazdaságban, visszavonultan élt, és kerülte a kapcsolatot a falubeliekkel. Olga zárkózottsága már gyermekkorában kialakult – élete tele volt nehézségekkel és mások elutasító hozzáállásával, még jóval Márta születése előtt. Visszahúzódó, halk szavú gyermek volt, bár külső megjelenésére nem lehetett panasz – finom arcvonások, karcsú testalkat és hosszú haj jellemezte. Az emberek mégis sokszor csak a járásán csámcsogtak: Olga ugyanis születése óta sántított az egyik lábára. A középiskola után Olga a városba ment munkát keresni. Egy kis élelmiszerboltban kapott állást, ahol szerény fizetése épphogy elég volt a közös fürdős szoba bérlésére és egy visszafogott életre – még egy kis megtakarítása is maradt. Azt hitte, a városban senkit nem érdekel majd a sántikálása. Hat hónappal később megismerkedett Zolival, aki gyakran tért be a boltba. A csendesebb időszakokban hosszasan beszélgettek különféle témákról. Olgát vonzotta a fiú, de nem remélt semmit. Éppen ezért lepődött meg, amikor Zoli randira hívta. A kapcsolatuk gyorsan elmélyült, Olga boldognak érezte magát. Pár hónap múlva azonban egyre gyakrabban lett rosszul. Az orvos hamar kiderítette az okot: terhesség. Olga sokáig nem merte elmondani Zolinak, de amikor összeszedte a bátorságát, a fiú reakciója megrázó volt: – „Megőrültél? Gyereket akarsz tőlem? El tudod képzelni, hogy hogy mutatnék egy sánta nő mellett? Azt hiszed, megfogsz ezzel? Ha tényleg az enyém – szabadulj meg tőle.” A fiú becsapta az ajtót, és örökre eltűnt. Aznap éjjel Olga nem aludt – zokogott. De az abortuszhoz már késő volt. Az orvos is azt mondta: szülni kell. Olga dolgozott még egy darabig, amíg a főnök észre nem vette az állapotát. Akkor összepakolt, és hazaköltözött Pista bácsihoz. Hogy ne fogadta volna vissza az apja? Az a férfi, akinek a felesége a szüléskor halt meg, amikor az orvosok a kislány életét mentették – de a nő ízülete megsérült. Azóta is magát hibáztatta. Pista bácsi eldöntötte, hogy felneveli az unokáját, bármi történjék is. A falusiak persze suttogtak. – „Olga béna, aztán most meg gyerekkel jött vissza.” – „Miért ment a városba? Talán pénzt keresni műtétre?” Olga ilyenkor legszívesebben elfutott volna a világból. De hova ment volna, ha nem az apjához? A szülés után a helyi gazdaságban vállalt munkát fejőnőként, a gyerek felügyeletében pedig az apja segített. A kislány – Márta – gyorsan cseperedett. Nagypapája boldogan vitte magával az erdőbe, és tanította a természet szeretetére. Egy nap, amikor Márta középiskolás volt, furcsa, jajgató hangot hallottak a mocsár felől. – „Valaki bajban van” – mondta Pista bácsi. – „Gyerünk, gyorsan!” A mocsaras részen találtak egy apró rókakölyköt, aki egy tuskón kuporgott, reszketve. Az öreg gyorsan kiszabadította, Márta pedig a kabátjába csavarta. – „Rozsdásnak fogom hívni!” – jelentette ki. „Olyan, mint a rozsdás őszi falevél.” Így kezdődött a különös barátság kettejük közt. A róka Mártához nőtt – úgy viselkedett, mint egy kutya: ha a lány elment, nyüszített; ha hazatért, azonnal odafutott hozzá. És az idegenekkel szemben is védte – harciasan. De hogy hogyan lett Rozsdásból a hős, aki egy temetésen élve mentette meg Mártát, azt olvasd el a teljes történetben! Olvasd tovább a történetet az első hozzászólásban! ????

Utolsó útjára menyasszonyi ruhába öltöztették a szerény vidéki lányt. Amit a búcsúszertartáson tett a róka, attól az egész falu lélegzete elakadt! Márta mindig is átlagos lánynak számított, sosem emelkedett ki különösebben a társai közül. A tanulásban és a játékokban egy szinten volt a többiekkel. Az álmai az idő múlásával változtak: óvodásként egy csodaszép babára vágyott, az alsó tagozatban egy olyan csinos ruhára, mint a barátnőjének volt, a középiskolában pedig egy daliás hercegről álmodozott, és egy igaz szerelemről. A kis Márti álmainak megvalósításában két ember játszott kulcsszerepet: szeretett nagyapja, Pista bácsi, és édesanyja, Olga. Ez a két ember volt számára a világ közepe, ők álltak hozzá a legközelebb. A nagyapát az egész megyében ismerték és tisztelték, mint egyenes, feddhetetlen hírű erdészt. Több évtizedes szolgálata alatt soha nem kötött alkut orvvadászokkal, ezért kivívta a megyei vezetők megbecsülését is. Az édesanyja fejőnőként dolgozott egy helyi gazdaságban, visszavonultan élt, és kerülte a kapcsolatot a falubeliekkel. Olga zárkózottsága már gyermekkorában kialakult – élete tele volt nehézségekkel és mások elutasító hozzáállásával, még jóval Márta születése előtt. Visszahúzódó, halk szavú gyermek volt, bár külső megjelenésére nem lehetett panasz – finom arcvonások, karcsú testalkat és hosszú haj jellemezte. Az emberek mégis sokszor csak a járásán csámcsogtak: Olga ugyanis születése óta sántított az egyik lábára. A középiskola után Olga a városba ment munkát keresni. Egy kis élelmiszerboltban kapott állást, ahol szerény fizetése épphogy elég volt a közös fürdős szoba bérlésére és egy visszafogott életre – még egy kis megtakarítása is maradt. Azt hitte, a városban senkit nem érdekel majd a sántikálása. Hat hónappal később megismerkedett Zolival, aki gyakran tért be a boltba. A csendesebb időszakokban hosszasan beszélgettek különféle témákról. Olgát vonzotta a fiú, de nem remélt semmit. Éppen ezért lepődött meg, amikor Zoli randira hívta. A kapcsolatuk gyorsan elmélyült, Olga boldognak érezte magát. Pár hónap múlva azonban egyre gyakrabban lett rosszul. Az orvos hamar kiderítette az okot: terhesség. Olga sokáig nem merte elmondani Zolinak, de amikor összeszedte a bátorságát, a fiú reakciója megrázó volt: – „Megőrültél? Gyereket akarsz tőlem? El tudod képzelni, hogy hogy mutatnék egy sánta nő mellett? Azt hiszed, megfogsz ezzel? Ha tényleg az enyém – szabadulj meg tőle.” A fiú becsapta az ajtót, és örökre eltűnt. Aznap éjjel Olga nem aludt – zokogott. De az abortuszhoz már késő volt. Az orvos is azt mondta: szülni kell. Olga dolgozott még egy darabig, amíg a főnök észre nem vette az állapotát. Akkor összepakolt, és hazaköltözött Pista bácsihoz. Hogy ne fogadta volna vissza az apja? Az a férfi, akinek a felesége a szüléskor halt meg, amikor az orvosok a kislány életét mentették – de a nő ízülete megsérült. Azóta is magát hibáztatta. Pista bácsi eldöntötte, hogy felneveli az unokáját, bármi történjék is. A falusiak persze suttogtak. – „Olga béna, aztán most meg gyerekkel jött vissza.” – „Miért ment a városba? Talán pénzt keresni műtétre?” Olga ilyenkor legszívesebben elfutott volna a világból. De hova ment volna, ha nem az apjához? A szülés után a helyi gazdaságban vállalt munkát fejőnőként, a gyerek felügyeletében pedig az apja segített. A kislány – Márta – gyorsan cseperedett. Nagypapája boldogan vitte magával az erdőbe, és tanította a természet szeretetére. Egy nap, amikor Márta középiskolás volt, furcsa, jajgató hangot hallottak a mocsár felől. – „Valaki bajban van” – mondta Pista bácsi. – „Gyerünk, gyorsan!” A mocsaras részen találtak egy apró rókakölyköt, aki egy tuskón kuporgott, reszketve. Az öreg gyorsan kiszabadította, Márta pedig a kabátjába csavarta. – „Rozsdásnak fogom hívni!” – jelentette ki. „Olyan, mint a rozsdás őszi falevél.” Így kezdődött a különös barátság kettejük közt. A róka Mártához nőtt – úgy viselkedett, mint egy kutya: ha a lány elment, nyüszített; ha hazatért, azonnal odafutott hozzá. És az idegenekkel szemben is védte – harciasan. De hogy hogyan lett Rozsdásból a hős, aki egy temetésen élve mentette meg Mártát, azt olvasd el a teljes történetben! Olvasd tovább a történetet az első hozzászólásban! ????

Menyasszonyi ruhába öltöztették a szerény lányt az utolsó útjára – amit a búcsúztatón történt, attól elnémult az egész...