Az ügyvédnő csak táncolni ment... de leleplezett egy milliárdos ingatlanmutyit!
A budapesti belvárosban, egy felújított, századfordulós palotaépület fényesen kivilágított dísztermében különös hangulat uralkodott azon a februári estén. /Az év egyik legizgalmasabb eseménye volt ez egy neves Ügyvédi Iroda nagyszabású farsangi bálja, amelyet idén először a „Velencei karnevál” tematikájában rendeztek meg\./
A terem mennyezetéről üveggyöngyfüzérek csüngtek, a falakon selyemfüggönyök, a sarokban vonósnégyes játszott halk barokk dallamokat. Az italok halkan csilingeltek a pezsgőspoharakban, a levegőben vaníliás parfüm és mélyvörös bor illata keveredett.
Anna, aki az iroda egyik fiatal, de ambiciózus ügyvédnője volt, egy bordó, váll nélküli, selyemruhába bújt. Maszkja arany szegéllyel díszített fekete csipke, amely mögül csak a mélybarna szemei villantak elő. Éppen egy pohár proseccót szorongatott, amikor a mellette álló férfi – szintén maszkban – hozzáfordult.
– Táncolna velem, signorina? – kérdezte olaszos kiejtéssel, és meghajolt.
Anna elmosolyodott. A férfi magas volt, sötét öltönyben, fekete maszkban. A hangja ismerősnek tűnt, de a mély tónus megtévesztő lehetett. Azt hitte, felismeri benne Ákost, a pénzügyi osztály vezetőjét, akivel már régóta flörtölgettek egymással – néha a folyosón, néha a lift tükrében elkapott pillantásokkal.
– Ha nem is élek Itáliában, a gesztus eleganciája meggyőzött – válaszolta játékosan, és a férfi karjába kapaszkodott.
A táncparketten lassú keringő szólt. A férfi határozottan, mégis gyengéden vezette. A maszk alatt Anna arca kipirult, miközben a gondolatai egyre szabadabban szárnyaltak. A férfi a füléhez hajolt.
– Különös, milyen maszkokat hordunk nemcsak az arcunkon, hanem a mindennapokban is – súgta halkan.
– Valóban – felelte Anna csendesen. – Talán csak egy-egy ilyen este mutatja meg, ki kiket játszik a valóságban.
Egy újabb fordulat, és a férfi szinte nesztelenül folytatta:
– Tudja, mit hallottam? Hogy az irodánk egyik vezetője egy külsős partnerrel próbálja átjátszani az önkormányzati telekper iratait egy alapítványnak, amely mögött valójában egy külföldi ingatlanfejlesztő áll.
Anna megdermedt.
– Tessék? Ez... komoly? – kérdezte halkan, a zenére próbálva koncentrálni, de a vér dobolni kezdett a fülében.
– Tudom, kiben bízhatok – mondta a férfi. – Az önök osztályán valaki ezt már régóta figyeli. Egy Anna nevű ügyvédnő. Csak még nem lépett. Talán maga nem is tud róla, de...
A nő megállt a táncban.
– Ki maga? – kérdezte halkan, szinte suttogva.
A férfi nem válaszolt, csak elhajolt, és egy finom meghajlással eltűnt a forgatagban.
Anna kábán állt egy pillanatig, a zene körülölelte, de a világ valahogy elcsendesült. A férfi hangja visszhangzott a fülében. Aztán a nevét hallotta:
– Anna? Jó estét! – lépett hozzá egy másik férfi, szintén maszkban, ám ezúttal ezüst szegéllyel.
A nő arcáról lehervadt a mosoly. A hang... ez volt Ákos.
– Jó estét, Ákos – válaszolta óvatosan, már nem tudva, kinek mit higgyen.
– Ismerős volt a stílus, ahogy táncolt – jegyezte meg a férfi.
Anna szíve kihagyott egy ütemet. Akkor az előző nem Ákos volt?
– Elnézést... most hirtelen dolgom akadt – hazudta gyorsan, és kisietett a folyosóra. Az épület csendesebb részén, egy kis szalonban talált menedéket. Leült az egyik bársonyszékre, és remegő kézzel levette a maszkját.
„Valaki... valaki információt osztott meg velem. Véletlenül. Vagy szándékosan? És ha igaz, amit mondott... az botrány lenne. Büntetőügy. Az iroda összeomlana. Én pedig középen állok.”
Anna egész éjjel nem tudta kiverni a fejéből a maszkos férfi szavait. Másnap reggel kávéval a kezében ült a laptopja előtt, miközben az iroda lassan ébredezett körülötte. A farsangi bálról szinte mindenki csak áradozott – „milyen különleges volt”, „micsoda ötlet a maszk”, „teljesen más oldalukról ismertük meg egymást”.
De Anna csak egy dolgot ismételgetett magában:
„Az önkormányzati telekper iratai…”
Ez az ügy valóban futott náluk. Egy értékes budai ingatlan körüli jogvita. A peres anyagokat Anna csapata kezelte, és különös módon a múlt héten egy belső dokumentum „eltűnése” miatt kellett új iratanyagot benyújtaniuk a bíróságra. Akkor még azt hitték, elírás vagy adminisztrációs hiba történt. Most már nem volt ebben olyan biztos.
Délutánra egy külön fájlt nyitott magának. „Farsang – Gyanú” címmel. Jegyzetelni kezdett:
- Külsős partner: Ki lehet?
- Maszkos férfi: Ki volt ő? Nem Ákos, nem is a kollégái hangja…
- Anna nevű ügyvédnő figyeli – ez ő lenne? Vagy valaki más használja a nevét?
- Alapítvány – külföldi érdekeltség → kapcsolat keresése a telek ügy dokumentumaiban.
Ahogy visszagondolt a férfi minden szavára, egyre több kérdőjel gyűlt a sorok végére.
A következő napokban Anna óvatosan kezdett érdeklődni. Nem hivatalosan – inkább ebéd közben, vagy egy-egy kávészünetben. A benti intranetre felkerült egy hír, hogy hamarosan új alperesi beadvány érkezik az egyik ügyben. Pont abban, amelyikről szó volt.
Az egyik titkárnő, Réka, szintén a bálon volt, és amikor Anna odament hozzá, egy pillanatig habozott.
– Réka, te nem beszélgettél valakivel, akit talán félreértettél? A farsangi maszkokkal olyan könnyű volt…
– Dehogynem – nevetett a lány. – Azt hittem, a saját barátommal flörtölök, közben meg egy gyakornok volt az adóosztályról. A barátom elég sértődötten nézett másnap.
Anna elmosolyodott, de a gyomra görcsbe rándult. A bál összezavart mindent. Akkor lehet, hogy vele sem véletlenül osztottak meg információt?
Három nap múlva, egy februári péntek délelőtt a fénymásoló fölé hajolva Anna meglátott egy nevet az egyik frissen iktatott iraton:
„Fenyvesi Alapítvány – új beadvány”
A név ismerős volt.
Fenyvesi István – a cég egyik régi kliense, egy idős üzletember, akinek már több ingatlanügyletét is képviselte az iroda. Azt hitték, jótékonysági célokra vásárolja a telkeket, de Anna egyszer látott egy csendes, gyors megbeszélést közte és az egyik vezető között… azóta is motoszkált benne valami.
Azonnal megnyitotta az alapítvány nyilvántartását. A bejegyzett székhely valami faluban volt – de az egyik kurátor: Krausz András. Ez már sokkal több volt, mint puszta véletlen.
Krausz ugyanis az irodavezető társtulajdonosa volt. És az ő irodájából „tűnt el” múlt héten az a bizonyos irat.
Anna szíve zakatolt, amikor pénteken este belépett a palotába, ahol újra találkozó volt – ezúttal csak a partnerek és kiemelt ügyfelek szűk körében. Őt is meghívták, mint a „feltörekvő tehetséget”.
És ott állt a folyosó végén: ugyanaz a férfi, fekete maszkban. De most nem volt karnevál. Csak egy előadáshoz kapcsolódó zártkörű fogadás.
– Tudta, hogy ide fogok jönni – lépett hozzá Anna.
– Maga mindent értett abból, amit mondtam – felelte halkan a férfi. – Most már bizonyítani kell.
– Mi a célja ezzel? Maga kicsoda? – kérdezte Anna reszkető hangon.
– Nem vagyok senki – felelte. – De ha maga nem lép, ezt az ügyet elnyeli a sötétség. És magát is.
A férfi sarkon fordult, és eltűnt a mellékfolyosón. Anna ott maradt, egyedül, a csendes félhomályban, és érezte: most már nincs visszaút.
Anna aznap éjjel nem aludt. Az irodai jegyzőkönyveket, a belső levelezéseket és a peranyagot bújta, és minden egyes dokumentum újabb mozaikdarab volt a készülő botrány képéhez. A Fenyvesi Alapítványon keresztül egy külföldi érdekeltségű cég szerezte volna meg a budai telket, méghozzá egy látszólag független, jótékonysági célú szerződésen keresztül.
És ott volt Krausz András neve. Egy partner, aki mindenki szerint „tisztességes, kissé hűvös, de korrekt”. A férfi, aki hónapok óta fokozatosan vonta ki magát az ügy napi menetéből – miközben a háttérben előkészítette a terepet.
Anna egyik reggel bement a tárgyalóba, ahol Krausz épp egy ügyfélnek magyarázott valamit. A hangja ugyanolyan kimért volt, mint mindig. Maszk nélkül.
És Anna hirtelen felismerte:
Nem ő volt az a férfi.
A bálon az a hang… nem tartozott Krauszhoz. De honnan tudott a férfi a csalásról?
Egy szerdai napon Anna úgy döntött: elmondja, amit tud. A belső vizsgálatot végző etikai bizottsághoz fordult. A szívverése a torkában dobogott, amikor bekopogott a vezető partner, Vass Zsuzsanna irodájába.
– Ügyvédnő, ugye tudja, mibe keveredhet bele, ha alaptalan vádakkal áll elő?
– Tudom – válaszolta Anna. – Ezért nem vádolok. Bizonyítékokat hozok.
A következő órában bemutatta az iratokat, a dokumentum-eltéréseket, a kuratóriumi listát, a pénzmozgásokat, és minden más adatot. A végén egy hosszú csend következett. Vass Zsuzsanna végig őt nézte.
– Ez elég ahhoz, hogy elindítsuk az eljárást. És ha igaz, amit állít, akkor itt valaki már nem jön vissza holnap reggel.
Pár nappal később egy belső e-mail robbant a rendszerben:
„Kedves Kollégák,
Tájékoztatunk benneteket, hogy Krausz András partner ügyvéd önkéntes alapon felfüggesztette ügyvédi tevékenységét, és kivonul az iroda operatív működéséből.
Az átadás-átvételi folyamat a mai napon megkezdődött.
– Varga Gábor, irodavezető”
Mindenki értette, mit jelent ez valójában.
Anna azóta sokszor visszagondolt a bálra. A maszkos férfira. Arra az egyetlen táncra, ami elindított egy lavinát.
Egyszer egy kávézóban, a Margit körúton, egy délután, miközben sorban állt, egy ismerős hang szólalt meg mögötte.
– Sosem gondoltam volna, hogy maga tényleg lépni fog.
Megfordult. Egy civil ruhás férfi állt mögötte. Átlagos, sőt kissé szürke. De a hang...
– Maga volt az? – kérdezte halkan.
– Én csak megmondtam, amit tudni kellett. Ön tette meg, amit meg kellett tenni – felelte a férfi. – Néha az igazság nem a jogi úton érkezik el. Néha csak egy maszk mögül jön egy figyelmeztetés.
Anna arca elkomorult.
– Még mindig nem tudom, kicsoda maga.
– Jobb is így – mondta a férfi mosoly nélkül. – De ha újra maszkos bál lesz, talán táncolunk egyet megint.
Azzal biccentett, és eltűnt a délutáni forgalomban.
Az iroda azóta új struktúrával működik. Anna előléptetést kapott, de nem a rang miatt érzi másnak a munkáját. Hanem mert tudja: egyszer valaki bízott benne annyira, hogy rá mert bízni egy titkot. Egy veszélyeset. Egy igazat.
És ő nem hagyta, hogy az a titok örökre álarc mögé rejtve maradjon.
? EPILÓGUS – ÁLARC NÉLKÜL.
Február márciusba fordult, a belváros fák között megbúvó palotái lassan elengedték a tél leheletét. A farsang elmúlt, és vele együtt a maszkos esték varázsa is szertefoszlott. Az irodában új emberek jöttek, mások némán távoztak. A suttogások elhaltak, a botrányról nem maradt más, csak egy elfeledett levél a belső levelezés archívumában.
Anna egy reggel korábban ért be. Egyedül volt még az irodában. Leült az asztalához, elővette a régi jegyzeteit, a „Farsang – Gyanú” című fájlt. Megnyitotta. Elolvasta az első sorokat, amiket még zavarodottan gépelt be azon a bizonyos reggelen.
Aztán, minden előzetes szándék nélkül, kijelölte az egészet.
Törlés.
Nem volt benne dac vagy bosszú. Csak csendes megnyugvás. Amit tudnia kellett, megtudta. Amit tennie kellett, megtette. A többinek már nem volt helye az életében.
Odakint a villamos zúgása keveredett a reggeli kávéillatú szellővel. Anna felállt, kinyitotta az ablakot. A város lüktetett. Maszk nélkül. Nyíltan.
Később, amikor az egyik új ügyvédnő, Eszter megkérdezte tőle:
– Te voltál az, aki lebuktatta azt a partnert, ugye?
Anna csak ennyit felelt:
– Nem. Én csak levettem a maszkot, amikor már nem volt szükség rá.
És abban a pillanatban tudta: többé nem lesz olyan, mint azelőtt. Mert aki egyszer meglátta az igazság arcát, az többé nem tud máshogy nézni a világra.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. február 02. (hétfő), 17:43
