Csak húszezer forintot hagytál ránk három napra?” – zokogva rogyott térdre, mikor meglátta, mi fogadta otthon…
Csak húszezer forintot hagytál ránk három napra?” – zokogva rogyott térdre, mikor meglátta, mi fogadta otthon…
Szia, Dóra vagyok. /Sokan azt gondolják, az életem kész habostorta, de higgyétek el, az én napjaim se mindig napfényesek\./
A férjem, Gábor, megbízható munkája van, ő hozza haza a betevőt – vagyis inkább mostanában a csirkemellet. Ne érts félre, jó apa, elhalmozza a gyerekeket ajándékokkal, és mindig igyekszik, hogy semmiben se szenvedjünk hiányt.
De a második gyerek születése óta valami megváltozott. Gábor egyre inkább a munkájára fókuszál, ránk meg alig marad ideje. Eltűntek a spontán mozizások, romantikus vacsorák. Most már minden javaslatomra a válasz: „túl sok a stressz”, vagy „kell egy kis énidő”. Egy ideig elhessegettem ezeket, de mostanra kezdte felőrölni az idegeimet.
A múlt héten történt valami, ami végképp betette a kaput. Gábor izgatottan ért haza, közölte, hogy Alex, a régi barátja esküvőjére kapott meghívást, és három napra elutazik. Fél nap szabadság, öröm az ürömben.
Én már majdnem csomagoltam is a kis táskámat, azt hittem, kettesben megyünk.
– Csak te mész? – kérdeztem értetlenül.
– Igen. Alex kicsit… fura. Csak közeli barátokat hívott, párok nélkül – felelte, mintha ez teljesen normális lenne.
– Lesznek ott egyedülálló nők? – kérdeztem gyanakodva, miközben a körmeimet rágcsáltam.
Gábor megfeszült. – Dóra, most komolyan?
Próbáltam menteni a helyzetet. – Csak vicceltem! De tényleg, vigyázz az egyedülálló csajokkal!
Hiba volt. Gábor teljesen berágott, azonnal hegyi beszédet tartott a „bizalomról” meg „az egészséges kapcsolat alappilléreiről”. Végül már úgy éreztem magam, mint egy paranoiás őrmester.
– És én? Én mikor élvezhetem az életet?! – kiabáltam. – Minek az a sok pénz, ha sosem vagy velünk?
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Gábor dühösen benyúlt a tárcájába, kivett egy húszezrest, és a kezembe nyomta.
– Tessék! Ha nem kell a pénzem, oldd meg ebből három napig, amíg nem vagyok itthon!
Aztán kiviharzott. Ott álltam, a kezembe nyomott húszezressel, a szám tátva, és csak annyit tudtam mondani: „Komolyan?”
Odamentem a hűtőhöz, hátha van még valami étel. De a polcokon csak Olivér színes dobozos gyümölcslevei, egyetlen savanyú uborka és pár tojás árválkodott.
Lázasan gondolkodtam. Gábor pontosan tudja, hogy nincs saját megtakarításom. Ez direkt provokáció volt. De most ő jön. Meg fogja tanulni, milyen az, amikor az ember tényleg bajban van.
A szemem a nappali üveges vitrinre tévedt. Ott sorakoztak Gábor büszkeségei – az antik érmegyűjtemény, amit még a dédnagyapjától örökölt. Minden egyes darabot hosszasan polírozott, néha mesélt is róluk, mint valami kincsvadász.
És én csak álltam ott, a gondolattal: „Mi lenne, ha…?”
Lassan kinyitottam a vitrinajtót. A bűntudat már a mellkasomban dörömbölt, de a gyerekeim éhes arcára gondoltam. Egyenként szedtem ki az érméket, a hideg fém szinte belém mart. Olyan volt, mintha elárulnám a férjem. De ez most nem a romantikáról szólt.
Lesz, ami lesz.
A régiségbolt, ahová bementem, mindig is furcsán misztikusnak tűnt. Soha nem léptem be korábban. A kirakatban órák, pecsétnyomók és mindenféle régi csecsebecsék sorakoztak. Az ajtó fölötti csengettyű megcsörrent, amikor beléptem.
– Jó napot, hölgyem – szólt egy rekedtes hang. A pult mögött egy szikár, ősz bajszos férfi állt, szemüvegén nagyító volt, mint valami Sherlock Holmes.
– Üdvözlöm – hebegtem. – Érméket hoztam…
– Hűha… ezek nem akármik – mormolta, miközben egyesével emelte fel őket, forgatta, vizsgálta.
A gyomrom görcsben állt.
– A férjem gyűjteménye volt… vagyis… ööö… az enyém. Házastársi közös… izé.
Az öreg rám nézett, a szeme sarkában valami szomorúság bujkált.
– Minden érmének története van. Ez például 1900-as magyar korona. Ez pedig egy I. Ferenc József aranypénz. Ezek értékes darabok.
– Mennyiért tudná…? – kezdtem remegő hangon.
– Hétszázezer forintot tudok adni érte – mondta, és közben le sem vette a szemét az érmékről.
– Eladom – vágtam rá gyorsan, mielőtt meggondolnám magam.
A pénzt szinte kikaptam a kezéből, de közben újra belém hasított a bűntudat. A gyerekeim éhesek voltak, ez volt a mentségem. De mégis… úgy éreztem, mintha a saját szívemet adtam volna el.
Aznap délután telepakoltam a bevásárlókocsit minden földi jóval. Hús, tej, friss zöldségek, finomságok a gyerekeknek – és egy üveg vörösbor is becsúszott, amit Gábor imádott. Hogy miért? Talán bűntudatból. Talán csak mert jólesett.
Otthon, ahogy pakoltam a hűtőbe, Zsófi odaszaladt:
– Az angyal hozta – mosolyogtam rá fáradtan.
Estére elkészült a vacsora: omlós csirkepaprikás nokedlivel, házi uborkasalátával. Illatok lengték be a konyhát. A gyerekek jóllakottan nevettek, én pedig életemben először úgy éreztem: hatalmam van. Megoldottam.
A három nap vánszorogva telt. A ház túl csendes volt Gábor morgása nélkül. A gyerekek is kérdezték:
– Mikor jön haza apa?
– Hamarosan – válaszoltam mindig.
Aztán végre, a harmadik napon, késő délután, meghallottam az autót a felhajtón. A szívem egyből hevesen dobogni kezdett. Az ablakhoz siettem.
Gábor kiszállt a kocsiból, kezében két hatalmas bevásárlószatyor. Arcán széles, már-már őrült mosoly ült.
– Sziaaa! – harsogta, mikor berontott az ajtón. – Dóra, el se hiszed, milyen akciók voltak! Eper féláron! És nézd ezeket a mangókat!
– Gábor… – szólaltam meg halkan, de ő csak pakolt, hadart, mosolygott.
– Tudom, tudom, el voltam tűnve. Rájöttem, mekkora paraszt voltam. Komolyan. Soha többé nem hagylak így itthon.
– Jó… – suttogtam, de a tekintete már elkalandozott.
A vitrinhez fordult.
Megdermedtem.
Lassan odalépett. Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Aztán kinyújtotta a kezét – és megállt.
– A… az érméim? – kérdezte halkan, de olyan hangon, mintha a lelke szakadt volna fel.
Térdre rogyott. Kezével a levegőbe markolt.
– A kollekcióm… Dóra… MIÉRT?
Zokogni kezdett. Hangosan. Egészen kicsivé zsugorodott ott a nappali padlóján.
Én meg csak álltam. Könnyek csorogtak az arcomon. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fájni fog neki. És soha nem gondoltam volna, hogy ekkora fájdalmat fogok okozni.
– Sajnálom… – suttogtam. – Nem volt más választásom.
De ő nem válaszolt. Felállt, kikerült, és szótlanul elindult az ajtó felé. Mielőtt kilépett volna, még egyszer rám nézett. Tekintete olyan volt, mint egy néma vád – árulás, csalódás, fájdalom.
Az ajtó csendesen becsukódott.
És én ott maradtam egyedül, a síró gyerekekkel, meg a megbánt szívemmel.
Aznap este nem jött haza.
Próbáltam nem pánikolni, de a csend súlya elviselhetetlenné vált. Zsófi elaludt mellettem az ágyban, Olivér a kanapén. Én pedig csak ültem a konyhában, a kihűlt teámat szorongatva, és bámultam az üres vitrint. Ott, ahol valaha Gábor legféltettebb kincsei sorakoztak, most csak a por mutatta, hogy valami hiányzik.
– Ezt én rontottam el – suttogtam magamnak.
Másnap hajnalban meghoztam a döntést.
Eladtam a nagymamámtól örökölt karikagyűrűt. Azt, amit még az esküvőnk napján kaptam. A zálogházban nem sokat adtak volna érte, de egy ismerős ismerőse ajánlott egy bizományi kereskedőt. Végül annyi pénzt kaptam érte, amennyi pont elég volt az érmékre. Éreztem, hogy mindent elveszítettem – de legalább visszaszerezhetem azt, amit önző dühből elvettem.
Amikor beléptem újra a régiségboltba, a tulajdonos rögtön felismert.
– Hát, maga gyorsan visszajött – mondta szúrós szemmel.
– Tudom. És tudom, mit tettem. Hibáztam. Kérem… szeretném visszavásárolni az érméket.
– Ezt ritkán látom – morogta, de szinte elmosolyodott. – Mivel maga volt az eladó, adok egy kis engedményt. De nem lesz olcsó.
– Nem is várom – feleltem, és azonnal átnyújtottam a pénzt.
Néhány perc múlva ott álltam a bolt előtt a táskámban a kollekcióval. A szívem majd’ kiugrott a helyéről. Mintha egy darabját kaptam volna vissza annak, aki valaha voltam.
Amikor hazaértem, az első dolgom az volt, hogy újra berendeztem a vitrin polcait. Minden érmét ugyanoda tettem, mint ahol előtte volt. A nap besütött az ablakon, a fém korongok aranyosan csillogtak – és szinte hallani véltem Gábor hangját: „Ez itt egy 1912-es 5 koronás. Ritkaság.”
Aztán csak vártam.
Este kilenc körül hallottam az autót. A motor leállt, az ajtó becsapódott, és a kulcs zörgött a zárban. Gábor belépett.
Megállt az előszobában. Én a nappali ajtajában álltam, idegesen szorongatva a pulóverem ujját.
– Szia… – szóltam halkan.
Ő rám nézett. A szeme karikás volt, fáradt, de nem dühös. Csak szomorú.
– Nézd… – intettem a vitrin felé. – Visszahoztam őket. Minden egyes darabot.
Lassan odament. Kinyitotta az üveget, megfogott egy érmét, forgatta. A keze enyhén remegett.
Aztán visszatette, becsukta az ajtót.
– Köszönöm – mondta. – De Dóra… ez nem csak az érmékről szól.
– Tudom – vágtam rá. – Ez rólunk szól. Rólad, rólam… a gyerekeinkről.
Leült. Én mellé ültem. A csend szinte tapintható volt.
– Mi történt velünk? – kérdezte.
– Hagyjuk el a „ki hibázott többet” játékot – mondtam. – Túl sok mindent nem mondtunk ki. És amíg némán várjuk, hogy a másik változzon, addig semmi sem fog javulni.
Hosszú beszélgetés következett. Fájt. Tűpontos szavak szúrtak, ahogy egymás szemébe mondtuk a véleményünket. Aztán jöttek a könnyek. A nevetések. A közös emlékek. És végül a csöndes ígéret: újrakezdjük. Nem tökéletesen, nem könnyen – de együtt.
Másnap reggel Gábor megkérdezte:
– Mit szólnál hozzá, ha jövő héten kettesben mennénk el valahova? Édesanyám szívesen vigyázna a gyerekekre. És… ott, ahol először csókoltál meg.
Mosolyogtam. A kávé keserű volt, de a pillanat édes.
– Benne vagyok – válaszoltam. – De csak ha előtte te főzöl vacsorát.
– Húha. Azt hiszem, inkább étterem lesz – nevetett.
A kapcsolatunk nem lett tökéletes egyik napról a másikra. De újra beszélgettünk. Újra egymásra figyeltünk. És ami még fontosabb: megtanultunk kérni és adni. Megbocsátani. Újrakezdeni.
És igen, Gábor érméi újra a helyükön vannak. De ami ennél is fontosabb: mi is.
2025. május 08. (csütörtök), 13:25
