Igaz történet: Boldog házasságtörő lettem a homokozó mellett

Jó ideje nem kerestem már a boldogságot. Úgy gondoltam, ha ennyi adatott, már jó, nem panaszkodom. Majd a gyermekeim egésszé kovácsolnak. De az a szomorú szemű férfi mindig ott volt, sehogy nem tudtam elkerülni…

/Langyos a leves – nyögte Zsolczay Rezső általában közönyös, de most fájdalmas arca\./

Zsolczay Rezső a férjem, mégsem méltattam válaszra, csak magamban vettem sorra, mit is mondhatnék erre. Úgymint: akkor ne edd meg; ott a mikró; tetszett volna korábban leülni az asztalhoz, amikor először szóltam; örülj, hogy főztem neked ebédet, amikor tudod, hogy utállak. Egyébként is, ilyen névvel ne mondja senki, hogy langyos a leves.

Rezső láthatóan végigpörgette magában a ki nem mondott variációkat, majd nagy nyögéssel feltápászkodott a székből és elindult a mikró felé. Már rég túl volt ez a házasság azon a ponton, hogy komolyan felháborodjunk a másik mondatán, gesztusán. Méla utálattal ismertük egymás minden mozdulatát, reakcióját a legapróbb részletekig. Hang nélkül hagytuk elsorvadni a néhanapján a semmiből előtűnő érzelmeinket a semmibe. Ami maradt, azt a gyerekeink kapták.

Mindet.

Végre kimondtam!

El kellene válni – merengtem az újramelegített ebéd romjait szemlélve a konyhaszéken, olyan fáradtan, mintha egy hetvenéves öregasszony volnék. Harminc évvel vagyok idősebb a koromnál! Megdöbbenésemre Zsolczay Rezső még nem aludt, hanem egészen határozottan azt válaszolta: – Jó!

Tehát nemcsak gondoltam, ki is mondtam a vágyam – rezzentem össze hirtelen. Ránéztem, nem viccelt, hiszen még egyszer elmondta. Majd, mint aki jól végezte dolgát, és a világ legtermészetesebb dolga lenne, befordult a fal felé, és elaludt. Ilyen volt egy átlag szombatunk – kivéve persze a válásról szóló epizódot, amelyről ezt követően jó ideig szó sem esett.

Későn lettünk szülők

Rezső 46 volt (én 34), amikor megszületett Janka, és már 50, amikor terhes lettem Mátéval. Akart egy fiút, hiszen neki már az előző házasságából is van két lánya, de félt, hogy nem apja lesz, hanem egyből a nagyapja. Mégis vállaltuk, tiszta szívvel.

Rezső költöztet, az apja pénzén alapított saját vállalkozást, most is jól keres.

Amikor 28 évesen leváltam a szüleimtől, ő kopogtatott be az ajtón azzal, hogy megérkezett a csapat, honnan kellene rakodni a bútorokat? Akkor még ő is pakolt, ami a kőkemény testén meg is látszott. A pakolás végén – hiába mondtam neki, hogy az a darab marad – székestől kapott fel, és vitt le a másodikról, hogy aztán gondosan elhelyezzen a kocsi platójára halmozott régi életem közepén.

Úgy huszonötnek néztem, ekkor volt harmincnyolc. A vidámsága pedig – azon kívül, hogy állítása szerint egy másodperc alatt belém szeretett – annak szólt, hogy két nappal korábban mondták ki a válását. Lázasan járt az agya, milyen ürüggyel csikarjon ki egy nem direktben randinak látszó találkát. Azt találta ki, hogy remekül ért a csempézéshez. Jött és csempézett. Az eredményen és a munkatempón látszott, hogy blöffölt, az ölelésén meg az, hogy tudja, mit akar egy nő. Ha egy férfi úgy szorítja keményen a tested, hogy közben azt érzed, a leggyengédebb cirógatást éled át, az tud valamit.

Egyik napról a másikra elfáradt

„Szerelemből elbénázott csempével borított fürdőszoba” – ezt tényleg beleírta a hirdetésbe fél év múlva, amikor már az új, takaros kis házában laktam.

Azt hamar megtudtam, hogy a 19. századi névvel bíró kedvesem jó apa, hiszen a két lánya úgy csüngött rajta, hogy öröm volt nézni. Azt is az egyéniségének tudtam be, hogy a két kiskamasz minden kérdés nélkül fogadott el. Hiszen az apjuk szeret, hát akkor ők is.

Összeházasodtunk. Megszülettek a gyerekeink, és ő elfáradt. Így visszanézve, az egyik pillanatról a másikra. A boldog, fiatalos, lendületes apuka leült és úgy maradt. Az üzletét telefonon intézte, az alkalmazottak mozdultak csak. Ült, feküdt, ült, feküdt. Ha valamelyik gyerekünk leejtett valamit, vagy éppen elhelyezett valami szagosat a pelenkába, már hallottam is a nevem, és láttam a feladatot rám testáló mozdulatot az egyre kerekebb és egyre színtelenebb bácsitól a fotelben.

Biztosan erőre kap majd – gondoltam reménykedve, de a látványtól menekülve azon vettem észre magam, hogy egyre kevesebbet vagyunk otthon a kicsikkel. Tulajdonképpen kiköltöztünk a házunkhoz közeli játszótérre. Ha esett, ha fújt, az én két gyerekem ott csüngött a mászókán, vagy topogott a homokozóban.

Az sem érdekelt, hogy néhány nagymama – észlelve a száműzetésünket – furcsán ingatta a fejét, vagy a merészebbje be is szólogatott finoman, hogy nem kellene ezeknek a gyerekeknek néha otthon is lenniük? 

Nemcsak gyerekek, anyukák és nagymamák jártak a játszótérre. Apák is gyakran előfordulnak mostanság. Mintha kitépték volna azt a sztereotíp képet a vicclapokból, ahol az apa újsággal a kezében uralja a fotelt, miközben a család többi része éli az életét. Az apák mostanában játszanak, csúsznak-másznak a homokozóban, babakocsit tolnak, még az újszülötteket is lazán magukra kötik a babakendőben. Sok minden van, amit utálok ebben a huszonegyedik századi világban, de ezt a változást nagyon szeretem.

Az mondjuk furcsa volt, hogy egyikük mindig egyedül jött, anyuka sehol. Sokféle verziót felállítottam, hogy is lehet, hogy egy ilyen jó pasi folyton itt lóg a fiával, és láthatóan esze ágában sincs máshol lenni. Anyuka biztosan politikus, vagy stewardess, neadjisten ágyhoz van kötve egy baleset miatt. Láttam a pillantásából, hogy érzi, fixírozom, de egy ideig nem történt semmi. Persze köszöntünk egymásnak, mint minden jól nevelt szülő, mosoly is kísérte a találkozásokat, de meg nem szólított.

Én sem. Egy ideig.

Szégyelltem, hogy a rajongásig tetszik, de annyira nem, hogy ne kezdjek kisebb fajta játszótéri nyomozásba a kilétét illetően. Már a neve is lenyűgözően egyszerű: Tóth Pali. Matek tanár volt, most van egy kis számítógépes vállalkozása – első körben ezt tudtam meg, mert az egyik anyuka egy munka kapcsán összefutott már vele. De hogy mi az a fátyolos szomorúság a szemében, amikor éppen nem a kis örökmozgó lurkóra figyel, azt senki sem tudta.

Mint annyi mindent a világban ezt a kérdést is a gyerekek oldották meg. Összehaverkodtak Koppánnyal (tőlük tudtam meg, hogy így hívják a kisfiút), ők pedig gátlás nélkül kérdeznek, titok pedig ebben korban még nem létezik. „A mennyországban van Koppány anyukája” – szembesített az esti mese közben váratlanul a lányom az elképzeltnél sokkal tragikusabb valóságra. Összeszorult a szívem, amikor felidéztem az elbotlott kisfiát ölelő apa messze révedő tekintetét, majd a kedves hangot, amely másodpercek alatt simogatta mosollyá a fia könnyeit.

Nem tudtam, hogy amit érzek, a történet hatása, vagy tényleg vonz ez a kedves, szomorú ember.

Dehogynem tudtam – derült ki másnap kora este, amikor már csak a mi gyerekeink térdeltek a nagy műgonddal felépített homokvár körül. A fejem búbjától a talpamig bizseregtem az örömtől, hogy megszólított és kedves hangon a gyereknevelésről kezdett beszélni. Mi másról? Nem kérdeztem rá, miért az egyes szám első személy, mondta ő magától. Én meg olyat tettem, amit ma sem értek. Azt hazudtam, hogy elvált vagyok.

Villanásnyira csak, de éreztem, hogy megörül neki, és még intenzívebben és vidámabban kérdez egyre intimebb dolgokról. Végül azt mondta, nagyon reméli, hogy lát minket holnap, és nem csak a gyerekek miatt.
Remegtem hazafelé az izgalomtól, a boldogságtól és a hazugságom szorította félelemtől is. Fantasztikus volt ez a káosz a testemben. Még a kanapén terpeszkedő Zsolczay sem tudta elrontani.

Másnap is ott volt, várt már, kacsintott kedvesen, és búcsúzáskor megkérdezte, cserélhetnénk-e telefonszámot. Cseréltünk, hogy aztán harmadnap randevúra hívjon. Koppány a nagymamánál alszik, átmehetnék, ha nem veszem tolakodásnak – és rá tudom bízni valakire a gyerekeket – főz valami finomat, mondta. A férjem vigyázott a gyerekeimre, amíg én „a barátnőmmel színházba mentem”. Mondtam, ne várjon, mert Erzsivel még beülünk utána valahová.

Szégyelltem magam mindkét férfi előtt, miközben azt egyre mondogattam magamban, hogy egyszer élünk, nem lehet, hogy elássam magam ilyen fiatalon.

Pali egy bizarr kötényben és kezében két pohár pezsgővel fogadott. Nem volt félszeg, pedig állítása szerint felesége tragikus autóbalesete óta senkit nem engedett be az életükbe.

Magam is csodálkoztam a dolgon, de otthon voltam. A mondataiban, az ételében, az illatában – belaktam az egészet úgy ahogy van, és az izgalmat felváltotta az eszeveszett vágy, hogy az övé legyek.

A végletekig vártunk, addig, ameddig már nem is lehet, de a gyönyör ígérete sokszor izgatóbb, mint a beteljesülés. Aztán végül a karjába zárt, s csókolt eszeveszett hévvel.

Soha nem éreztem ilyet, az a csók több volt, mint egy gyönyörökkel teli éjszaka, mégis olyan erővel józanított ki, hogy azonnal kitéptem magam a karjából. Nem kérdezett, csak a szeme, én pedig leültem, és elmeséltem neki, ki is vagyok. Kértem, hogy ne szóljon, engedjen elmenni. Engedett, úgy engedett, hogy minden mozdulata kért, hogy maradjak. Én, a csaló.

Máshova vittem a gyerekeimet ezután, és az életemet is. Elváltam a férjemtől, aki másodszori nekifutásra is csak annyit mondott: jó.

A közelben vettünk egy kis lakást, és határozott léptekkel igyekeztem megtalálni önmagam. Addig-addig keresgéltem, amíg rájöttem, meg kell keresnem Palit. Csak azért, mert egy életem van. Becsöngettem. A bizarr kötény volt rajta, meg egy lisztes képű kisfiú a hóna alatt. Mosolygott és annyit mondott: Na végre! 

Forrás: www.kiskegyed.hu

2015. március 10. (kedd), 07:55