Becsüld meg a szüleidet, mert egyszer te is idős leszel…

Édesanyám folyton nyaggat, miért nem jöttök hozzánk gyakrabban, miért dolgozol annyit, miért nincs soha időd… 74 éves, nincs elfoglaltsága, azt szeretné, ha a család mindig vele lenne… gondoltam én.

/Általában kéthetente meglátogatom a szüleimet, havonta egyszer egy családi ebédre is van időnk\./

Ők nagyjából 50 percre laknak tőlünk, nem tudok gyakrabban menni. Szinte minden nap beszélünk telefonon, de néha ez sem elég.

Mikor felhívom, édesanyám negyedórán át arról mesél, hogy mennyit drágultak az élelmiszerek, mi történt a szomszéddal és bezzeg őt milyen gyakran meglátogatják a gyerekei.

Ha nem panaszkodik, akkor kritizál: túl sokat dolgozol, semmire nincs időd, miért kell különórára járnia a gyereknek.

Sajnos nem érti meg, hogy alig van időnk, heti 5 napot dolgozunk a férjemmel, a kisebbik gyerek ovis, a nagyobbik iskolás. Hétvégente jó, ha jut idő a bevásárlásra, takarításra. Ha van rá energiánk, elvisszük a gyerekeket a parkba, vagy a játszótérre, hogy egy kicsit együtt legyen a család.

Délután fáradtan érünk haza a munkából, akkor még főzni kell, kikérdezni a gyerek leckéjét, elvinni zeneórára, vagy különórára. Vásárolni kell, mert olyan gyorsan kinőnek mindent, hogy szinte havonta új ruha kell. Mikor a gyerekek lefekszenek, már semmi másra nem vágyunk csak, hogy leheveredjünk a kanapéra.

Nem értettem, hogy édesanyám miért nem tudja megérteni, hogy ma már nem olyan világ van, mint az ő idejében, egész nap dolgozunk, szinte semmire nincs időnk.

Egy feszült napon, amikor a gyerekkel később értem be az iskolába, elkéstem a munkahelyemről, otthon elromlott a mikró, felhívott édesanyám. Már 15 perce hallgattam a panaszáradatát, már megint drágult a krumpli, a tojás ára is az egekben… a szomszédasszonynak a hétvégén szülinapja volt, nagy családi ebédet rendeztek. Ott voltak a gyerekei, de még az unokák is, mind a 6! Hát igen, a lánya fogorvosi asszisztens, mégis meglátogatja legalább hetente háromszor… a fia meg üzletember, de hát ő is szán legalább hetente 2 órát az anyjára.

Ekkor nem bírtam tovább és megkérdeztem édesanyámtól, hogy azt gondolja, nekem is csak annyi dolgom van, mint neki? Nem érek rá a szomszéddal foglalkozni és arról pletykálni, hogy mennyibe kerül a krumpli. Ha nagyon zavarja, majd hétvégén viszek neki egy zsákkal, az elég lesz egy ideig, csak fejezzük már be ezt az értelmetlen beszélgetést.

Ekkor ő csak annyit mondott: vigyáz gyermekem, egyszer te is öreg leszel, ha egyszer a te lányod beszél majd így veled, a szíved megszakad. Elcsuklott a hangja, köszönt és letette.

Akkor megértettem, hogy nem a krumpli ára és a szomszédasszony családja a fontos, ő csak velem akar beszélgetni. Munka után kocsibaültünk a férjemmel és a gyerekekkel, útközben bevásároltunk minden finomságot és meglátogattuk édesanyámékat. Együtt vacsorázott a család, úgy mint régen. Nem érdekelt az elromlott mikró, az sem, hogy a gyerek ma nem megy zeneórára. Megértettem, hogy az idő telik és eljön majd az a nap, amikor az édesanyám nem hív fel panaszkodva és az lesz a legfájdalmasabb.

Azóta hetente legalább egyszer meglátogatjuk őket és gyakrabban felhívom. Már tudom, minden pillanatot értékelnünk kell, amikor velük lehetünk, mert nekik csak mi vagyunk.